12óra a parkban

Találtam egy remek mottót egy közösségi oldalon:

Aki győzni akar, annak egyszer-kétszer bele kell szeretnie saját vereségeibe is, hogy hiteles legyen a kiábrándulása.
/Csoóri Sándor/

Ez annyira igaz, hogy valódi villanykörtés-homlokracsapós "Aha" élmény volt olvasni. És ha igaz, akkor van remény, mert nem utálom már az elrontott futásaimat, ezt a mostanit sem :-) De azért elmesélem hogy volt...

Nem terveztem a Balatonalmádi 12órás OB-t, ahogyan szinte semmit sem terveztem az idén, de amikor tudomást szereztem róla, hogy örök példaképem és kedves sokat tapasztalt futótársunk, Lencsés Éva néni ezzel a versennyel tervezi befejezni ultrafutó pályafutását, úgy gondoltam, feltétlen elmegyek, bár nem edzettem ilyen távra, így csak egy kellemes beszélgetős kocogást szándékoztam elkövetni.

3évvel ezelőtt futottam ugyanitt az első 12órásomat - szintén hirtelen felindulásból - akkor 88km és valamennyi méter lett, pontosan 50kör. A számokat bűvölve, könnyen azt képzeli az ember, hogy ha 50kör lemegy egész könnyen akkor sima liba még öt kört futni és elérni a kezdő 12órázók első lépcsőfokát a 100kilométert...Elmondom, baromira nem sima liba. Nem is gondoltam komolyan, hogy csak úgy odamegyek és 100-at futok, de mindenképp meg akartam javítani a korábbi eredményem. Időközben, beszerveződtem a Balatonfüredi FC csapatába, mi több, a női váltó első tagja lettem. Ez annyiban írta át a tervet, hogy megígértem nekik, hogy az első két órát futom és legalább 20km-t megteszek, a többi a többiek dolga :P

Kisebb döccenőkkel, de lett szállásom és eljött a péntek, amikor Ádival levonatoztunk Füredre ahol Máté (Baranyai) várt minket tárt karokkal :-) és kísért el egy remek pizzériába szénhidrátfeltöltés céljából. Jó társaság, jó kaja, jó hangulat, mi kellhet még ? :-) (tényleg, srácok, hol vannak a fotók?) Estére kiegészült a csapat Töcéékkel, majd rövid éjszaka után együtt kocsikáztunk át Almádiba a rajthoz.

Nagyon jó volt a sok ismerős arcot látni, találkozni sok rég nem látott futócimborával! Megismerkedtem leendő csapatom tagjaival is. Még a rajt előtt sor került Éva néni köszöntésére, illetve egy perces néma csenddel adóztunk a nemrég elhunyt Ujj Zoltán emlékének.

És eldördült a rajt :-) Ahogy terveztem, igyekeztem többé-kevésbé egyenletes tempóban, megállás nélkül futni az első két órát a csapatnak, ami sikerült is, bár a 10perces körökből volt, hogy kicsúsztam. A csapattagok (és igazából mindneki más is, segítők, kísérők, szervezők) nagyon lelkesen szurkolt, kérdezgették, hogy segíthetnek-e valamit, kérek-e valamit. Pár kör után kértem a palackomba folyadékot, mert a poharas mutatvány nekem nem nagyon megy és itt még szerettem volna folyamatosan futni. Nagyon hamar elröppent a két óra, átadtam Nórinak a chipet és lazábban folytattam.

A frissítésben is új módszert próbáltam ki most, vittem az UB-n sajnálatos módon megmaradt géleket és az első két óra után meg is ettem egyet. A későbbiekben, nagyjából egyenletesen elosztva, még négy darab fogyott el. A gél mellett csak kevés gyümölcsöt (almát, narancsot és egy falat dinnyét) valamint háztartási kekszet ettem, a központi frissítőasztalról. Csemegeként még megkóstoltam Éva néni tortáját is :) A folyadékpótlást 90%-ban vízzel oldottam meg, egy-két félpohárnyi izoitalt vettem el az asztalról csak. Ez a fajta frissítés abszolút bevált, volt elég energiám, nem éreztem holtpontot, hiányt, éhséget, gyengeséget és a gyomrom is teljesen rendben volt végig. Szerk.: Kimaradt, hogy ezúttal készültem a napközbeni melegre, igaz az Öreg-park árnyas fái alatt elviselhetőbb a hőség is, de azért voltak kitett szakaszok és a meleg az meleg...vittem egy kis vászontörölközőt és Lubics Szilvi mintáját követve, bevizezve a nyakamba tettem, a végét a felsőm pántja alá tűrve, hogy a helyén maradjon. Úgy érzem, használt, be fogom vetni máskor is ezt a módszert!

Nem sorolok fel egyenként mindenkit, mert valaki biztosan kimaradna és azt nem szeretném, de mindenkinek igyekeztem egy-egy bátorító hajrá-t mondani legalább, sokakkal beszélgettünk itt-ott menet közben, próbáltam megköszönni a szurkolást, reagálni a baráti ugratásokra, értelmesen nézni a fotósokra.....hogy mennyire sikerült az más kérdés :-) Délután igazi színfolt volt Pescenye és Mateve feltűnése a pályán és a pálya mellett, bár sok csevegésre nem volt mód, Edit átvette a sütit és elzavart futni :-) Akárcsak Vinca :-) (Hajrá Bozót! Tökjó szálkás a lábad! Jól vagy? Akkor fussá tovább, na szia! Menjé!) Mentem és közben a VB-n futókon járt az agyam. Nem is emlékeztem pontosan, mikor rajtolnak, de sokat gondoltam rájuk napközben és zaklattam a szervezőket, hogy ha belefér az idejükbe és működik a közvetítés akkor adjanak híreket időnként.

 A 6órások és a váltók nagyon mentek, akárcsak a 12órások élmezőnye. Csak csodálni tudtam őket és azon gondolkodni, hogyan csinálják. Hogy kell úgy koncentrálni, úgy kikapcsolni az agyat, hogy órákon át, egyenletesen, folyamatosan csak menjenek a lábak? Ezt kell megtanulnom. Persze, tudom hol lelem meg a választ...

Teltek-múltak a körök, de érzésre nagyon lassan. Ugyan szinte maradéktalanul sikerült tartanom magam ahhoz a tervemhez, hogy folyamatosan a pályán maradok és nem ülök le, állok ki dumálni, enni-inni, vacakolni, viszont túl sok volt a lassú séta amire igazából nem volt szükségem. Van akinek bejön az, hogy fut egy x tempót és közbeiktat meglehetősen lassú tempójú gyaloglást, de nekem nem szabadott volna ilyen társak mellé beállnom. A lassú séta felesleges, ha gyalogolni akarok pihenésül, tudok gyorsan is, futni viszont elég lassan futok, a "résztávozás" nem fekszik. De hát hüjjje vagyok persze és leálltam sokak mellé így, aztán simán otthagytak futva :P

Nagyon sokáig rá se néztem az eredményjelzőre, amikor pedig rápillantottam, láttam, hogy kategória utolsó vagyok így nem is foglalkoztam többet a dologgal. (itt jön a zárójeles ha : talán ha még időben láttam volna, mennyire közel haladunk egymáshoz hárman....de ez már csak spekuláció :-)

Sajnos nem láttam a 6órások eredményhirdetését, de hallottam, hogy plekoklari nyerte a női versenyt aminek nagyon örültem! Szerencsére összefutottunk még és tudtam gratulálni. Mi mentünk tovább ahogy eddig. Már biztosra vettem, hogy Tomán Edina lesz a bajnok, én pedig kibérelem a biztos 5. helyet, amikor megláttam Edinát lassan araszolni magam előtt. Már előzőleg beszéltünk a gyúrósátornál, de azt hittem a masszőr megoldotta a gondjait. Sajnos nem így volt, és mivel hamarosan gyalogolni sem bírt, az első helyről kellett kiszállnia a versenyből. Nem mondom, hogy egyszer nem szeretnék előtte végezni versenyen, de nem ilyen körülmények közt .....Innen is gyors gyógyulást kívánok neki!

Valahogy a hátralévő 4óra is eltelt, több kört mentem gyorsgyalogolva, mert üdítő változatosságként hatott a lassú cammogás után. Jót beszélgettünk így Evetovics Milánnal (cuki a fiad!) amíg le nem szakadt rólam (azért ez valahol vicces volt, hiszen gyalogoltam). Egy rövidke gyömöszölésre befeküdtem a masszőr kezei alá, mert a vádlim, ami eddig sose fájt, most kissé riogatott. Igazából nem sokkal lett jobb, de jólesett. Az utolsónak hitt körben már csak lötyögtem, gondoltam, megállok a chipszőnyeg után, nem érdekes a tört kör, de amikor odaértem, a kezembe nyomták a "csomagocskámat" és kitaszajtottak a pályára :-) Egy pillantást még sikerült vetnem az eddig elkerült eredményjelző képernyőre és gyors számolással megállapítottam, hogy nyavalyás 850méter kell a kerek 89kilométerhez :o) Bakker, ha ezt tudom... - futott át az agyamon, de késő bánat kutya vacsorája (vagy ilyesmi), így tisztességből belehúztam, legalább ez a kerek(ebb) szám legyen meg. Menet közben halkan szidtam magam mint a bozótot, hogy miért nem figyeltem korábban, hol is tartok, és szedtem a lábaimat, hogy meg legyen a hiányzó 850méter. Szerencsére, az aszfaltra fel voltak festve 50méterenként a távok, így nem kellett saccolnom. Simál elértem a 850-ig és még nem fújták le, így továbbmentem, legyen 1000 :-)

Így lett 89,112m mert ragaszkodtak hozzá, hogy pontosan odáig mérjék a tört körömet ahova letettem a jelzőkémet :-) Végülis PB, ha nem is sokkal, de nem tölt el elégedettséggel persze. Ha úgy szemlélem, hogy nem versenyezni, hanem edzeni és társasági életet élni mentem, akkor tökjó! Ha úgy, hogy ez egy országos bajnokság, akkor vérciki.... Nyaralósfutó - ahogy Vajda Anita mondta később.

A csapatunk, csapataink viszont remekül szerepeltek, a váltó amelynek tagja lehettem (köszönöm!) másdik helyezést ért el. Na, nem az én érdemem hanem a másik négy lányé, akik száztizenvalami kilométert hoztak össze még az én kis huszasom mellé! A BFC-s fiúk is dobogósok lettek! Sokan értek el nagyon szép egyéni eredményt is, nem sorolom, de mindenkire rettentően felnézek! Köszönet illeti a szervezőgárdát is amiért biztosították a körülményeket a remek versenyhez!

A verseny végeztével ismét Éva néni került a középpontba és ő meghatottam fogadta a szervezők és futótársak méltató szavait, valamint az emlékül nki átadott ajándékokat. Mondanom sem kell, vastaps kísérte :-) Innen is, puszi, Éva néni! Pár sor mellett, ezt írtam az emlékkönyvébe: Én is épp ilyen "Éva néni" szeretnék lenni egyszer. Természetesen, Éva néni a futást nem hagyja abba, csak ultraversenyeken nem tervez többé rajthoz állni.

Rodrigueznek és Sneci-kének(akik párosban futottak és mellettünk álltak a dobogón) hála fuvarunk is akadt Pest felé, sőt, a metrót is elértem és a vonatomat is! Már két órája vasárnap van amikor ágyba bújok végre, ébresztő fél 6-ra beállítva, hiszen aznap Nike Félmaraton....

Első "igazi" 12órásom

Szeptember 12-én Balatonlamádiban rendezték meg a 12 órás ultrafutó OB-t és úgy gondoltam, ez egy jó alkalom lenne arra, hogy kipróbáljam magam ezen a távon (egy komolytalan és sikertelen kísérletem már volt 12órán tavaly ugyanekkor, az SM nap keretén belül). Az elhatározást tett követte, beneveztem, és hamar eljött a verseny hete. A rajt reggel hétkor volt, ezért úgy gondoltam, még péntek délután le kéne utazni, csak épp szállásról nem gondoskodtam, de hamar megoldódott a probléma, mert egy számomra igen kedves kis kompániához épp befértem az általuk foglalt szobába. Már maga az utazás is megérne egy misét, de legalábbis egy esti showdert, hát még a közös vacsi és a pizsiosztásig eltelt "rövid" idő. Legyen elég annyi, hogy jól szórakoztunk és bizonyára a környezetünk is - rajtunk.

Rettenet korán szólt az ébresztő, hiszen még a helyszínre is kellett érnünk. Kis társaságunk hamarosan összevakarta magát és lebaktattunk a partra ahol a versenyközpontot sejtettük. Fura volt ilyen kihaltnak látni a Balaton amúgy igen népszerű partszakaszát. Végül megleltük a néhány sátorból és asztalkából álló versenyközpontot ahol még csupán néhány futó lézengett. Kölcsönös üdvözlésekkel, rajtszám- és chipfelvétellel, fel-alá járkálással hamar eltelt a rajtig fennmaradó idő, és azon kaptuk magunkat, hogy a rendező a chipszőnyeg mögé szólítja a futókat és hipp-hopp már el is indultunk.

A mezőny jórésze lendületesen kezd, én inkább hátramaradok és jóleső kocogótempóban teszem meg az első néhány kört. Az 1760 méteres pálya nagyrésze aszfalt, egy darabon színes térkő illetve macskakő. Ez utóbbi nem igazán hiányzott, de járható. Még mindig nagyon korán van, a szezonnak pedig lassan vége, így még csak mi, futók keringünk a parkban, néha-néha tűnik csak fel egy arra sétáló, bringázó "civil". Sejtem, nem lesz ez így sokáig, hiszen jó időt ígértek az időjósok és ez egy népszerű partrész.

Az első 5 kör eseménytelenül telik, aztán megállok a frissítőnél inni és felmérni a kínálatot. Nagyjából az van amire számítottam és bőven meg is felel fapados igényeimnek. Az első óra végére már sokan rámvertek 1-2 kört ami persze nem zavar, sőt örülök, hiszen legalább látom a mezőny krémjét és váltunk egy Hajrá!-t. El-elszaladnak mellettem az ismerősök, barátok is, sokszor sajnálom, hogy nem vagyok annyival gyorsabb, hogy kicsit együtt futhassunk. Hiányoznak. Sosem vagyunk 1800méternél távolabb egymástól, mégis ritkán látom őket. Ahogy telik az idő, lassan benépesül a park, jönnek a bringások, sétáló párok, kisgyerekes anyukák, családok, sőt két lagzinak is szem- illetve fültanui lehetünk. A járókelők egy része tudja, mi zajlik itt, mások értetlenül szemlélik a monoton köröző alakokat és a szélsebesen elhúzó váltósokat. Van aki érdeklődik is, hogy aztán döbbent arccal, hitetlenkedve kérdezzen vissza . Mások csak halkan jegyzik meg: Őrültek. Tönkreteszik magukat. Ez nem normális dolog. Normális vagy sem, a futók csak róják tovább a köröket, rendületlenül. Van aki végig vigyorogva, mintha csak könnyed sétát tenne, mások már láthatóan erőlködve, fájdalommal a szemükben. A rivális váltók őrült tempót diktálnak, edzőjük minden körben hangosan bíztatja, utasítja őket. A parti büfék is jó boltot csinálnak ma, egyre többször látok futókat is a napernyők alatt hűs-habos frissítőt fogyasztani.

Az első 6 órám körülbelül ezzel a szemlélődéssel telik, a 28. körömet taposom, amikor felhangzik a figyelmeztetés, hogy hamarosan vége a 6órás versenynek. Úgy döntök, a 30. kör után megajándékozom magam egy gyúrással és eszem a rendezők által biztosított főtt virsliből. A masszírozás ugyan kellemes, de kissé felesleges luxusnak tűnik később visszatekintve, hiszen az izmaimnak kutya baja nincs. A bal térdhajlatomnál meghúztam valamit-valahogyan, de csak gyalogláskor fájdalmas, nem tűnik komolynak. Közben lezajlik a 6órások eredményhirdetése, épp látom Blue-t a dobogón. Örülök a sikerének, nagyon.
A virslire két körrel később kerül sor, sétálva eszem meg, addig se húzzam az időt. Jólesik a "rendes" étel, végre egy verseny ahol a gyomrom normálisan működik, bár érzem, hogy a folyadékbevitel még így is kevés, hogy szinte minden körben iszom, időnként még viszem is a kölcsönkapott kulacsot magammal.

A délutáni kellemes időjárás még több embert csalogat a parkba és a partra, folyton egymást kerülgetjük, időnként már zavaró is a sok ember. Meleg van, rendületlenül süt a nap, fáradnak a lábak, a monotonitás terhe egyre nehezebbnek tűnik. Rossz látni a fájdalmas arcokat, a bizonytalan lépteket, de jó érezni azt az elszántságot és erőt ami a legtöbb még pályán lévő futóból sugárzik.

Igyekszem összekapni magam a végére, mégegyszer lenyúlom névrokon Petit egy kis "csodaszerre" és gyűjtögetem tovább a köröket. Sokakkal futok-gyalogolok együtt egy-egy szakaszt, kiemelkedik közülük Éva néni a töretlen elszántságával és pozitív szemléletével. Lányával is futok egy darabon, de sajnos a térde nincs jó állapotban, én mennék még, így elválunk. A minimum-célom már megvan, ez legalább 80km teljesítése volt. A 100km (jajjdeszépislenne-cél) már elérhetetlen, így a kerek 50 körre hajtok csak. Farkas bíztat, hogy meglesz az, csak haladjak.

Röviddel a vége előtt, az utolsó egész körnek hitt végét megnyomom lendületesre (legyen egy kis befutó-fíling), széldzsekit húzok, felkapom a "jelzőcsomagocskát" és kimegyek az utolsó körre. Matevét és Éva néni lányát érem be, gyalogolnak, melléjük szegődöm. A felénél látjuk, hogy még majd 7 percünk van, Edittel gyorsan döntünk: befutunk. Berobogunk a célba, ugyan lenne még másfél perc, de nem megyünk tovább, inkább a célban örülünk a többiekkel amikor felhangzik a Vége!

Kölcsönös gratulációk, puszik, ölelések, gyors öltözködés, mert hideg van ám és sötétedik rohamosan. Hamarosan a rendezők is összekészülnek az eredményhirdetéshez. Mindenkit kiszólítanak, bögrék, kupák és bajnoki érmek találnak gazdára. Remélem, nem csak számomra tűnt úgy, hogy mindannyian rossz szájíz nélkül tudtunk örülni a magunk és mások sikereinek.

Természetesen utolsónak távozunk :) (és feltehetően utolsóként is értünk haza....de ez egy másik történet:)