Dupla Élmény 2015 - Uraim, zárunk!

Már a tavalyi beszámolóm is úgy indult, hogy nem terveztem futóként részt venni, aztán mégis úgy alakult. Idén ez hatványozottan igaz, már a tavalyi verseny után írtam Csanyának, hogy írjon be önkéntesnek....

Az esemény közeledtével persze egyre jobban vártam, de tényleg segíteni szerettem volna, ráadásul edzésben sem vagyok, fel is szedtem egy kis "fókazsírt", eszembe se jutott a futás amíg meg nem tudtam, hogy a Lőw-Korányi duó idén sem indul....Hát persze, hogy lecsaptam a nevezésükre :)

Adott lett a kérdés: ki legyen a partner? Emlékeztem, a tavalyi beszámolómnál Böki önként jelentkezett, így őt invitáltam és nem kaptam kosarat :) A csapatnevet már nem lehetett átiratni, így maradt Uraim, zárunk!

A versenyről itt vannak részletek, egyébként egy kb 35 kilométeres nyolcas alakú pálya, amit kétszer kell megfutni, 4x mászva fel a Kékesre...és idén fordult a haladási irány ami nekem nem kedvezett, mert az enyhe emelkedőket se tudtam kifutni, maradt a gyaloglás és a lejtőkön futás.

Az előző két évvel ellentétben most hátizsákot vittem, tartályostul, nem készültem viszont saját frissítéssel, eltekintve két egyszerűbb energiaszelettől. A botokat is a rajtba depóztam, hátha jól jönnek a második körben. A versenyt megelőző napokban egyre ősziesebb időjárást ígértek, nekem pedig nem volt terepre alkalmas cipőm, a "kötött" felsőrészű adidas abszolút nem való terepre, a régi asics szakadt, jön le a talpa....Szombaton beszaladtam hát a decába és megvettem a legolcsóbb terepfutónak nevezett cipőt.

El is érkezett a versenynap, Koós-mobil repített a rajtba, találka Bökivel, rajtszámfelvétel, öltözködés, jajmindjártrajt...Hideg volt kint, szinte mindenki dzsekiben vagy több rétegben indult, én egy szál aláöltözőben....nem fáztam, hát még amikor elkezdtünk felfelé kocogni. A rend kedvéért dobtam is egy esést még az elején, ezzel az eggyel meg is úsztam a napot :)

Nagyon kevés futással, szinte végig gyalogolva, beszélgetve másszuk a Kékest, nem is tűnik olyan hosszúnak az a bő óra amíg felérünk. Jó hideg szél fúj és kissé ködös odafönt, gyors csippantás és pár falatka után indulunk is lefelé. Ez a sárga lemenet az egyik legjobb szakasz, most a talaj is optimális, nem száraz, de nem is csúszik. Csak a fenti világos színű köveken csúszik meg a cipőm, egyébként szépen lecsorgunk, utána is jól futható az egész szakasz Parádsasvárig. Utólag látszik, hogy itt még volt kraft, az első körben 51 perc volt az egész szakasz, a másodikban jóval több, bár inkább a depó volt hosszabb akkor.

Szinte csak csippantunk, palackomba kérem az izót és lépünk is. Kissé tartok a mászástól, tele van a szakasz kifutható emelkedőkkel csak én vagyok puding hozzájuk. Túl sok gyaloglás, lejtőkön kocogás, haladunk azért. Kirándulunk, nem verseny - mondogatom Bökinek, de elég gúnyos mosoly a reakció :) Lehet, tényleg csak kirándulni kellett volna jönni ;-) Vagy csak egy Szimplára, de azt meg illene keményebben végigfutni....maradjunk a jelennél. Rengeteg a gomba a hegynek ezen az oldalán, emlegetjük is Yoyokát sűrűn :) Parádóhutánál klassz a fák közt kanyargós futás, de aztán jön mászás, a Pisztrángos-tó és a kaptatók. Szabó Juciék érnek utol minket, Böki cseverészik, én küzdök .... de motivációnak tökjó, fel is érünk, helló K2 !  Befagy a popsim olyan hideg van és szél, de úgyis futunk majd lefelé, nem érdemes öltözködni. Kis izólötty a zsákba, sajt, keksz, menjünk. A lányokkal futunk lefelé, de persze hamarosan lemaradunk, persze miattam. Így se tart nagyon soká a lemenet, jól futható ez a piros végig, kicsit óvatoskodva, nehogy nagy zakó legyen, de élvezettel futok lefelé. A forrásnál megy el mellettünk a győztes Szimplás páros, szép volt fiúk!  Mátrafüred, aszfalt, meg is van ... a fele :)


Kicsit hosszas depózást követően indulunk neki a második körnek, úgy döntök, felviszem a botokat is, ha már elhoztam. Lazsálósan meggyalogoljuk az aszfaltot, tényleg kirándulunk...tiszta ciki, ez egy terepFUTÓverseny....az erdőbe érve szembejövő túrázóktól meg is kapjuk ezt a megjegyzést ("nem kell végig futni?") ...   Ahogy emelkedünk, érzem, hogy nem érzem az erőt :) Honnan is érezném ...ahhoz edzeni kell....

Eltévedt versenytársak jönnek szembe, nem mentek le a suliba a kör végén, most visszamennek...ouch :(   Aztán még egy páros, ők is benéztek valamit. Na, én legalább az utat tudom :) Jönnek és mennek a "kávézós" lányok ...hátezvan....  Lupusékat érjük be, beszélgetve, szép lassan, de meg van a Kékes harmadszor is, egyre hidegebb itt fönt, húzzunk! A lejtőn megint jól érzem magam, bár ebből lenne több! A Pisztrángos-Sötét-lápa murit elcserélném három vagy több Sombokor lejtőre.  Az első körnél lassabban, de lecsorgunk Parádsasvárra ismét, vételezek az energiaszeletből is, izólötyi a zsákba és huss....A nyavalyás laza emelkedők megint....kirándulunk, beszélgetünk, futnikéne...Akad futás is, nyomokban. Aztán a meredek szakaszon már nagyon fogy az erő, araszolok. A lustaságomnál erősebb a didergés, felveszem a szélkabátot. Visszanézve látom, hogy Tincáék közelednek....ez még nem a vég, de ne már :P  A csúcs alatt meg is előznek, de a síházban még együtt falatozunk, csak azt nem tudom, minek húzzuk ezzel az időt amikor hideg is van és kb egy óra múlva a célban is lehetünk...Gyömbér, csoki, mazsola, meleg tea,  menjünk már. Kilépve meglep a szél ereje, de tudom, hogy kicsit lejjebb már nem lesz ilyen vad az idő. Hamar beérjük a srácokat, de megállok vetkőzni, így másodszor is eljátsszuk az "üldözősdit". Tökjó ez a lefelé, csak már eléggé fáradok, nem merem jobban megereszteni a lejtőn, mert tartok a figyelmetlenségből adódó botláson, ami itt elég szívás lenne... Még alig szürkül mikor kiérünk a sík részre, még belefér egy kis gyaloglás, aztán már csak be kell futni a célba. Uraim, zárunk! - ja, még nem, még maradt 34 perc :)

Köszönöm Böki!  Köszi a szervezőknek, segítőknek a sok munkát!  Külön köszi az érintetteknek a fuvart.



Ezzel négyből négy :

Mátra 115 - 127 km kirándulósan a Mátrában

Egyszer már nekifutottam ennek a túrának, akkor talán kicsit ambiciózusan, az elején Márton Daniékkal rohamozva a Kékest, és bár nem feladásnak éltem meg az átnevezést a rövid távra, azért visszavágytam bizonyítani. Sajnos az Ultrabalatonnal ütközött az időpont, így csak három évvel később került erre sor. 

Nem vagyok igazán edzésben, hegyen idén alig jártam, a konyhában annál gyakrabban, vagyis edzetlenül és dagadtan vágtam neki :) Ennek megfelelően, a biztos teljesítés és a túra maximális kiélvezése volt a célom, nem a tempó erőltetése és egy esetleges megborulás. Nem a táv öl, hanem az iram - ehhez tartottam magam.

A max élményt célozva egyértelmű volt, hogy még pénteken leutazom a rajtba, Kisnánára. Már  buszon összefutottam egy túratárssal, beszélgetéssel gyorsabban telt az amúgy eseménytelen út. Jó korán érkeztünk, le is öblítettük az út porát egy hideg sörrel, felvettük a rajtcsomagot, leadtuk a sütit*, majd később a Bari tanyán bevacsoráztunk jóféle ételből, mellé csúszott egy kis rozébor is. Jó volt sok ismerőssel találkozni és néhány új ismeretségre szert tenni: meglepetésemre szinte szomszédokra is bukkantam. 

(* A Mátra 115 egy közösségi túra, a nevezési díj egy tepsi süti vagy hasonló ehető cucc, amit szétpakolnak a pontokra. Persze van más étek is annak aki igényli. Ez egy gasztrotúra :) )

Viszonylag jól aludtam (köszi a sátrat András!) és könnyen ébredtem, túl korán is, de sebaj, több idő jutott szedelőzködni, reggelizni, kitalálni a depót, ruházatot...A várható meleg, napos idő miatt a vékony fehér rámcuppanó felsőt választom, ebben nem éget a nap és vizezve jól hűt. A kis zsákba víztartály, esőponcho, lámpa, krém, zsepi, telefon kerül, meg egy kis vizespalack. Depo csak Mátraszentimrére és Hidegkútra pár műzli, egy-egy alma és utóbbira a vékony szélkabát hajnalra (egyikre sem volt szükség, a műzliket ott is hagytam).

Még a cipőfűzőmet igazgatom amikor elrajtol az eleje....kicsit morgok is amiért szinte a végére maradtam, de persze nincs jelentősége. Tömött sorban gyalogolunk, úgy döntök, nem futok a Kékesig, max lejtőn,  és az emelkedőkön sem rohanok senki után, tartom a saját tempót akkor is ha lassú. A botok jó szolgálatot tesznek, bár inkább edzettség kéne...lassan kaptatva is lihegek, mint a kutya. Azért csak eljön a Kékes, sütit eszegetek, akár indulhatnék is, de mégis benézek a házba. Papp Bálinték készülődnek indulni, majd befut Ganki és Pepe is. Utóbbi páros romantikus kirándulását trollkodom szét, együtt indulunk neki a lefelének, kocogva, beszélgetve. A meredeken óvatoskodok, nagyon csúszik a kopott aszfaltos cipő a poros hegyoldalon. Annyira figyelünk, hogy túl ne menjünk, hogy hamarabb kanyarodunk jobbra, de szerencsére visszafüttyentenek. Parádsasvárig a Dupla Élményről nosztalgiázunk, sztorikat elevenítünk fel (pl. Pepe a Buff-szoknyás fotók esetét, ezen jót nevetünk, hogy komoly hatást tehetett rá ha még mindig emlékszik) telik az idő, fogy a táv vidáman. A ponton feltankolunk sütiből - emberkísérletet végzek, kizárólag a nevezési díjnak hozott kaján tervezek végigmenni, nem kértem ellátást (egyébként sikerült tartani, csak egy kis mentaszörpöt ittam "jogtalanul", elnézést érte....Mentségemre, két tepsi sütit vittem a közösbe :) Bálinték is befutnak és hamarabb indulnak tovább, de én Gankiékkal maradok és a faluszéli kék kútnál pancsolás után (ahol egy túratárs megjegyzi, hogy nem jó ötlet a fejet vizezni....) Galyatetőig hasonlóan kellemesen haladunk. A tetőn kihasználom az épülő  turistacentrum új mosdóját, majd megkezdjük az ereszkedést Mátraalmásra. A Galyavár 110 túra jut eszembe, ahogy akkor robogtunk-csúsztunk lefelé a hóban :)  Jövőre is lesz, szintén 110, csak épp mérföldben :)  A ponton a kútnak van a legnagyobb sikere, igencsak befűtöttek odafönt mára, de az erdőben nagyon kellemes a klíma, néha még szellő is lengedez, nem érzem azt a brutál meleget amire sokan panaszkodnak (no de én nem is rohantam....). Együtt másszuk meg a Galyavárat is és hamarosan újra Galyatetőn vagyunk. További sütihegyeket tüntetek el, meglepetésemre, több óra menet után, a melegben is jólesik az édes süti, kell az energia. Gankiék depóznak, cuccot igazítanak, így Papp Bálinték kis csapatához csatlakozok.  Szegény Bálintot mindenki azzal zaklatja, hogy miért csak itt tart, hogyhogy nem fut és egyáltalán....Pedig egy UTH+UB kombó után igazán megteheti, hogy kirándul és élvezi a tájat, a társaságot, teljesítménykényszer nélkül. Erről jól el is csevegünk lefelé kocogva, teljes egyetértésben : nekem is pörögne a lábam, de jó ez a kirándulós-beszélgetős iram, no meg, tartalékolok is, hosszú edzetlenül ez a táv és előttem van két ismeretlen hegy (Havas, Káva) és a Muzsla, amiről tudom, hogy mekkora szívás. Összeáll egy kis kompánia, kényelmesen kocogunk, majd egyszercsak Zsuzsa nagyot esik....szegény jól leveri a térdeit, inkább felületi sérülés, de nem szép és telement mocsokkal. A kulacsból próbálom neki kimosni valamennyire, aztán óvatosabban tovább indulunk. Hasonló pofáraesésben én is nagy vagyok, csak reménykedek, hogy most elmarad a produkcióm....(egyet azért sikerült)

Útközben megtudjuk, hogy a csapat egyik tagja, Attila is pórul járt, a bokája sérült, de nem adja fel, halad (tényleg nem adta fel, láttam célba érni amikor hazaindultunk ). Mátraházán elég sokat időzünk, néhány Csúcsfutás-éremmel mászkáló futó és pár vagány motoros figyelmét élvezzük. Itt ismét végigkajálom a sütikínálatot (nem egyszerű, annyira sokféle van!), aztán a fiúkat hesszelem, hogy menjünk már :) Mondjuk, el is indulhattam volna, nem voltunk összekötve :)  Lajosházán sikerül fertőtleníteni Zsuzsi sebét, újabb sütizabálás és lépünk tovább.

Azt hiszem, itt haladtunk egy darabig hármasban a srácokkal, az emelkedőn én folyton lemaradtam, aztán visszakocogtam rájuk. Az uncsi szakaszt csak egy vaddisznó dobja fel, ő is kerítés mögül néz ránk, néha Bálint fakad dalra, ezt nem tudom, a pozitív vagy a negatív oldalra soroljam ;-)

Mátraszentimre is eljön, bár a hozzá tartozó aszfaltot messzire kívánom. Kihasználom a civilizált wc-t, az ide depózott almámat a köznek adom és tulajdonképp indulnék is, szerencsére a srácok is így gondolják, együtt lépünk tovább. Robival képviseljük a rövidebb-lábú szekciót és hátramaradunk kissé, mosdás a kútnál, poroszkálás. Aztán Robi lemarad és egyedül gyűröm a lejtőt a zöldön, bár rendesen megfutni nem merem, mert ugye jönnek még a hegyek....

Sokáig nem tart a magányom, beérem a bicegő Attilát, majd Szorospataknál ismét együtt a kis csapat. Sütizabálás (nem, nem unom az édeset, köszi, kókuszgolyó, jöhet, piskóta, az is, jé muffin, nyamm), kulacstöltés, hajrá Ágasvár!

Néhol futhatnékom van, de tartom magam a tartalékolós gyalogláshoz, csak a tényleges lejtőkön kocogok bele. Az emelkedőkön kb mindenki lehagy, hátezvan...

Előzetesen azt gondoltam, ha naplementére megvan Ágasvár az jó jel a továbbiakra nézve, és határozottan úgy tűnik, megcsípjük a lenyugvó nap utolsó sugarait. A turistaházban nem is időzünk, rögtön indulunk a csúcsra, de elkéstünk, a nap nyugovóra tért. Persze, ilyen nyári estén ilyenkor még jól látni, megcsodáljuk a tájat és még lámpa nélkül le is tudunk ereszkedni. Nekem kicsit hosszú a pihenő, de mégis maradok a csapattal, nem akaródzik egyedül indulni a Muzslának sötétben, gyenge lámpával. Nem bánom meg a döntést, tényleg alig látok ahogy ereszkedni kezdünk az erdőben. Rám tör a mehetnék, egy jobb fényforrással tuti futnám a lejtőket, de maradok. Jobb is, egyedül lehet még most is ott tekeregnék :) Fallóskúton Makipont, válogatott kedvességekkel. Hidegkútig sok izgalom nem történik, szerencsére mennek előttünk lámpák, így nem kell keresni az utat, de elég lassan érünk föl. Amikor három éve itt jártam, kint volt a pont, most bent vagyunk a házban, itt-ott alvó, kómázó túrázók, a pontőrök viszont frissek, vidámak, körülugrálnak minket. Bocs, ha idegesítő voltam, de nagyon örültem, hogy jól vagyok, semmim nem fáj, jó a gyomrom, bírja a lábam, nem vagyok álmos se, biztatónak tűnt a nagy hegyek előtt és nem akartam „leereszteni”. A depócsomagom tök fölösleges, a kaját ki is teszem az asztalra a közösbe, a kis széldzsekit a zsákba.  A hosszabb pihenő alatt végigkóstolom az összes sütit, aztán csak elindulunk.  Jön a rettegett Muzsla, de előbb még lemegyünk a „pincébe”, hogy minél többet mehessünk fel :)

Bizonyára gyönyörű az erdő, de a lámpám hatalmas fényében örülök, ha a következő potenciális lépést látom. Minden kőnél, megbotlásnál, patakátkelésnél megfogadom, hogy többé nem megyek éjjel túrázni amig nem veszek egy jobb lámpát. Mászás közben elcsendesülünk, mindenki küzd :) Aztán egyszercsak fent vagyunk. Nem is olyan vészes, ha saját iramban döcög az ember....  (persze dögnehéz így is, de értitek)

Hangulatos fent a pont, tábortűz, banánfa, kövönsüti....nem is sietünk. Lefelé még mindig szeretek menni, csak látni lenne jó. Mindenesetre haladunk, az idő és a táv telik, a társaság vidám (vagy nem mindenki? ) Azt hiszem, itt tört ki Bálintból a Megasztár ismét. Én már a Havast várom, a Kávával együtt ők a meglepi-hegyek, nem emlékszem, hogy jártam volna rajtuk. Persze addig még Diós-patak, Zám-patak, János-vára, susnyás, köves, minden ami kell...János-váránál bénázok rendesen, azt hiszem Zoli világít, utat mutat, épp csak fel nem tol :P  Hamarosan megvirrad, lámpa el. Kénes forrásnál azt mondja a „bácsi” hogy elgyötörten nézek ki :) Hát köszi, nem érzem úgy magam, de jó tudni. Eljön a várva-várt Havas is, sok köszönet nincs benne. Igazából nem nehéz, nem meredek, nem is magas, nem is hosszú, csak épp 102 kilométernél van ...ennyike :) Őszinte megnyilvánulás túratársunktól a csúcs közelében: Hova a fa.ba tud még emelkedni?! ;-) 



 Azért persze felérünk és nem is toporgok soká, elindulok lefelé egyedül. Pont ott kezdek alkalmas bokrot keresni ahol egy sincs, de megoldom. Közben persze utolérnek a srácok, de Fajzathoz már megint együtt érünk. Bálint lába kezd rendetlenkedni, nagy empátiával otthagyom őket és indulok megnézni magamnak a Kávát. Amúgy tök szép kis hegy, csak ne most...Az elhagyott csapatom helyett Andrással (?) verődök össze, beszélgetve, belekocogva cammogunk Tót-hegyesnek. A fincsi melegben téli Fertő-tóról, Galyavár 110-ről és hasonlókról csevegünk. Három éve itt sötétben jöttünk a rövid távon, örülök, hogy világosban is megnézhetem ezt a részt. A csúcs egész trükkös, anno a sötétben csak a következő lépésre koncentráltam, most látom, milyen érdekes formája van. Egy darabon hármasban megyünk, hangulatos erdő után mindjárt itt az utolsó hegy. 



Sokunk kedvence a Világos-hegy, gyönyörű a kilátás róla, bár most a nap is nagyon tűz, nem esik jól nézelődni se. Azért ülve tolok be pár sütit, közben fölérnek Bálinték is, kicsit megváltozott összeállításban, de ismét együtt a kis csapat. Innen már együtt is maradunk, elbúcsúzunk az illusztris pontőrségtől és óvatos ereszkedésbe kezdünk. Igyekszem nem teljesen „kiengedni”, hátra van még pár kilométer a napon, különösebb izgalmak nélkül. Néha rám tör a futhatnék, erőm is lenne és hamarabb is érhetnék célba, de aztán mégis maradok. Latolgatjuk a célidőt, simán beérhetünk 10 órára, aminek persze semmi jelentősége, de legalább kerek :) A napsütötte réteket, szintén napsütötte szőlőhegyi dűlőutat, majd a faluban tekergést már nem igazán kívánom, de igazából nincs semmi bajom, kirándulunk. Azért eszembe jut, hova kívánhatja mindezt az aki a szintidőért küzdve lohol majd itt délután....

No de mi mindjárt be is érünk, csak mégegykanyar, mégegyutca, holaszalag, jéegytemplom, deszépvirág, ottazuszoda, ottasuli, ottazebra, pittypittytízóra, fenevigye....köszimindent, válasszunkövet.

Kis lézengés a célban, gratulálok a leggyorsabbaknak, pár szót váltok ismerősökkel, aztán jön is a kiscsaládom, a gyerekek ezerrel pörögnek a medence miatt. Van is tombolás, anyafogjálmeg, siessmár, dobjálel, etc. Jól is esik az ázás, még nem fájnak a fáradt izmok, nem támad az alváshiány, szép az élet... meg a Mátra!

Köszönet a szervezőknek, segítőknek, pontőröknek, túratársaknak!

Dupla Élmény 2014 avagy szíveskedjen megvárni...

Bár nem állok olyan irodalmi magasságban, mint csapatnevünket adó Slavomir Mrozek, se olyan humort nem tudok fabrikálni, mint Chevy Van, de azért beszámolok, mert egy Dupla Élmény Lőw Andrással azért olyan, amiről írni kell :)



Nem részletezem soká, aki nem ismeri, olvassa el a rendező Terepfutas.hu-nál, ez egy páros terepfutó esemény a Mátrában, ahol egy 36 km hosszú, nyolcas alakú pályát kell kétszuer teljesíteni, így lesz a Kékes négyszeri érintésével 72 km és 3380 m szintemelkedés (a hozzá tartozó lejtőkkel) a lábunkban a végére. Erre adott 12 óra.

Már kétszer részt vettem, első évben Sznopek Józsit szivattam, mert extra gyenge és készületlen voltam, ráadásul akkor novemberben lámpa kellett a végére és bénáztam a gyenge fénnyel, alig húztuk be. Tavaly Boros Mikivel (powerhiker) klassz páros voltunk, rákészültünk, terveztünk, végrehajtottuk és egészen szép eredményt értünk el. Idén azt gondoltam, talán csak segítőnek megyek, mert alig futottam hegyen (gyakorlatilag csak a Mátra 40 volt) , ráadásul az UB óta eléggé kiengedtem, keveset edzettem. De ahogy közeledett az esemény, piszkálgatta a fantáziámat mégis, Miki viszont hasonló okokból nem kívánta ezt a bulit most, így egy levélváltás során, by the way, rákérdeztem Lőw Andrásnál. Ő azonban a tavalyi partnerével Korányi Balázzsal tervezett futni, de végül Balázs visszakozott, így tulajdonképp András kért fel engem keringőre :)


Ennyit arról, hogy hasonló erejű, képességű társat válasszunk :)  András most jött csak meg az UTMB-ről és mindjárt utazik a Spartathlonra (immár 17x....), elnyűhetetlen, tapasztalt, szikár, erős, magas, no és férfi...minden ami én nem vagyok. Sebaj, ünnepelni megyünk – mondta ő – nincs kényszer, csak futunk. A név már tavaly eldőlt, csak arra nem gondoltunk, hogy 16 karakterbe kéne beleférjen, így lettünk Szíveskedjenek e.  Még vicceskedtem rajta, hogy majd az eredmény függvényében döntünk, hogy előremenni vagy elengedni a vége :)


Nem agyaltunk sokat előre, bár én azért elgondolkodtam többször a felszerelésen, frissítésen, végül András a tavaly bevált zsákot hozta, én pedig abszolút minimál módon, csupán kézikulaccsal vágtam neki, viszont kihasználtam a depó lehetőséget és küldtem előre kiporciózott port a Kékesre (nem a drága cuccot, mint tavaly, csak isot), meg egy a nevezésnél kapott gélt, hátha jól jön majd. Ennél nem vettük tudományosabbra, rövidnaci, póló, aszfaltos futócipő, jóvan :)


Pesten volt dolgom péntek este, így – a logisztikát egyszerűsítendő - kaptam egy matracot a Lőw rezidencián és hajnali házikalács után, jó korán értünk együtt Mátrafüredre, bőven volt idő összekészülni, üdvözölni a többieket, ráhangolódni a versenyre. Ami ugye nem verseny. Itt nincsenek győztesek, csak túlélők – hirdeti Csanya. És tényleg, nincs dobogó, nincs serleg, minden teljesítő dögcédulát kap.



Tökéletes pontossággal rajtol el a mezőny, az eleje persze elhúz, mi maradunk a hátsó harmadban, hova siessünk. Kikanyargunk az utcákon és máris ott az erdő, indulhat a mászás a K1-re, vagyis a négy Kékes érintésből az elsőre. Tartalékolva, sokat gyalogolva haladunk, még szinte tömött sorban. Többen kielőznek, egész a végén lehetünk, de nem izgat. Tavaly az utolsó helyek egyikéről jöttünk előre a 10. pozícióra....  Szépséges a kora őszi erdő, kellemes az időjárás is. Hamar megvan a csúcs, villámgyorsan kulacsot töltök, felkapok egy zacsi port és már kapkodom is a fejem, mert András el is tűnt, rohanok utána:
-  nem láttam, hova tűntél. Nem szóltál...
-  enni sétálva is tudok.... 
Ez annyira ő, nagyon bírom :)  Nem dumál fölöslegesen, teszi a dolgát és kész.





Megkezdjük az első ereszkedést Parádsasvár felé, úgy 4 percesben :P  Előzgetünk, rombolunk lefelé, persze András gyorsabb, de nagyjából tartom a lépést, szökdelek a kövek-ágak közt, épp ideálisak a talajviszonyok, nem sáros, de nedves, nem porzik, alig csúszik. Igazi flow ez a szakasz, akárcsak tavaly, bár talán most még gyorsabban futunk. Parádóhuta előtt egy egyszerű kis balos letérésnél megbotlok egy gyökérben, átesek a saját lábamon, csúnyán odaverem a térdem, közben a kulacsra tenyerelve arcon fröcskölöm magam jó 3dl tömény isoval...nem annyira vicces :) A faluszéli kék kútnál a sár és a ragacs egy részét lemosom, legalább az arcomról és a sebről, közben utolér két  korábban lehagyott páros, de nem számít, amúgy sem vérre megy és messze még a vége. Ezt a kis hullámzó szakaszt nem kedvelem, futható, de belőlem sokat vesz ki, inkább belegyalogolok itt-ott, a szintutat viszont szépen kifutjuk és hopp, ott is vagyunk a  pontnál. Kedves segítők ajánlanának minden földi jót, de csak töltöm a kulacsot és húzunk is. Irány K2.


Óvatosan, lazán tartalékolva haladunk, csak a lejtőket futjuk, sok van még hátra. Persze a társam gyalogolva is sokkal gyorsabb, hamar lemaradok, aztán kocogok utána. Javasolja, hogy menjek csak előre, de nekem motiválóbb ha őt követem, mintha hátulról éreznék teljesítménykényszert (ami persze csak pszichés, nem volt elvárás). Így viszont folyton lemaradok, nem beszélünk, csak megyünk. Jön a híres sárga jelzés felfelé, de meglepően könnyen feljutok, valahogy nehezebbként élt az emlékezetemben. Utána a hosszas sunyi emelkedőn bele-belefutok, beérem Andrást és már meg is van a K2.


Veszünk el pár falat kaját, talán ropit és almát(?) fogtam, kulacsba a központi isot kértem és már megyünk is le. A downhill megint állati, repülünk, kb mint tavaly az utolsó lemeneten. Tök egyedül vagyunk, csak suhanunk át a tájon, patakcsobogás és léptek puffanása, tőlem egy-egy elharapott szitokszó ha olykor megbillenek, de egyébként csend és koncentráció. Az ösvény végén előbukkanó fotós, majd az aszfalt zökkent csak ki a flowból, a kisvasúttól elkanyarodva pillantok először az órára és nézek nagyot, bőven 5 órán belül toltuk az első kört. Még a rajt/cél előtt megegyezünk, hogy nem kell hosszas depó, köszönünk, töltekezünk és lépünk. András megiszik egy levest, én egy gélt nyelek le és lecserélem az isotól kellemetlenül ragadó, amúgy is kissé szűk pólót, és már lépünk is.


 


Az aszfalton erődemonstrálunk, végig futva megyünk föl, közben pacsizva a szembejövőkkel (vagyis akik mögöttünk jönnek le).  Az erdőbe érve gyaloglásra váltunk, csendben szedjük a lábunkat. Itt valahogy én kerültem előre, meglepetésemre egyszercsak András maradozik le, fura hangokat hallat, szinte botladozik, nem néz ki jól,  látszik, hogy valami nincs rendben, de annyira már ismerem, hogy tudom, megoldja. A nagy rohanás után csak azt a kis semmi levest itta, talán ez a baj, de nem akarok okoskodni meg amúgy is minek. Nem megyek nagyon előre, a ponton úgyis együtt kell lennünk, el is érjük szép lassan a csúcsot ismét,  K3.  Töltök kulacsot, küldtem ide egy gélt tartalékba azt András tolja be aztán egy szó nélkül lefekszik a padra. Sistergő jön, aggódva kérdezi, hogy a legendás 12 perces alvás következik-e. Hát az tuti nem, 12 percet nem hagyom :P Eszek addig pár falat sajtot, jólesik a sós oliva is mellé az édes cuccok után. Egyszercsak András felugrik és már futunk is lefelé. Arra nem volt idő, hogy megkérdezzem, jobban van-e, bár úgy tűnt, igen. Újabb száguldás lefelé, nem sokkal lassabban, mint az előző körben. Parádóhuta előtt egyszercsak mintha elszívták volna az erőmet, lassítok kicsit. A faluba érve feltűnnek előttünk Koós-ék, de nem bírom erővel, kóválygok.  Gyorsan benyomom a fejem a kék kút alá és nyomatom a hideg vízet a tarkómra, nyakamra. Ez segít, felfrissülök és  újra futok, de a többiek teljesen eltűntek a szemem elöl. A hullámzós szakaszt muszáj gyalogolnom, a szintút már megy lazán, de tök egyedül vagyok. Morgok is magamban, csak az hiányzik, hogy időbüntetést kapjunk, mert nem vagyunk együtt. Utolérem.
- Csakhogy itt vagy. Parádóhutánál még tök jól voltál...gondolom, elmúlt.
  Kész. Mit lehet erre mondani? :D



Keksz, kulacstöltés, tovább. Mission K4. Talán elszégyellte magát, hogy otthagyott, kicsit beszélgetünk egymás mellett gyalogolva.  Nem bántott a dolog, de azért megjegyeztem, hogy hátranézhetett volna néha.
- Egy versenyző soha nem néz hátra. 
 Oké, vettem :) de most ketten egy csapat vagyunk, vazze.....
Emlegetjük, hogy tavaly itt előztük meg őket Mikivel, de jövőre revansot vehetnek és megjavíthatják Balázzsal a mostani időnket is.


Továbbra se akarok én elöl menni, így aztán helyreáll a világ rendje, hétmérföldes léptekkel megy előttem fölfelé. Kicsit már izzasztóbb ez a mászás így a második körben, de csak tenni kell a lábakat szép sorban egymás elé és egyszer csak felér az ember, felesleges drámázni rajta. Még vacillálok egy bokorszüneten, de igazából nem sürgős, no meg bokor se sok van, és amúgy is már csak egy nagy lejtő és vége. A csúcsnál ismét beérjük a Koós házaspárt, én csokit eszem és csak vizet kérek a kulacsba az utolsó ereszkedésre. Együtt indulunk el lefelé, magamban azon gondolkodok, mennyire nincs kedvem versenyezni, üldözősdit játszani esetleg lefelé, de végül nem kell ilyesmin döntenem, simán elmaradnak mögöttünk.  Kissé megint hátramaradok, de élvezem a futást, szép az erdő, erőm még van, bár fáradok, próbálok nagyon figyelni, nehogy elessek. Egyszercsak beérem a Run or Die csapatot akikkel már többször kerülgettük egymást. Nem érzem az erőt, hogy csatázzunk, maradok mögöttük, majd hirtelen állati nagyot esek valamiben. Szegényeket jól megijesztem a káromkodós-sírós ordítással, de rendben vagyok, csak a feszültség teszi, no meg persze baromira fáj is :)  Összekapom magam, pár lépés séta után  döcögök tovább. Beérem Andrást aki próbál hergelni, hogy hajrázzuk le  a srácokat előttünk, de nem akarom. Az előző 71,8 kilométeren kellett volna jobbnak lenni, nem itt keménykedni, no meg a térdem és az oldalam is nagyon fáj az ütéstől, még úgy is, hogy az adrenalin részben biztos elnyomja. Kisebb szóváltás alakul ki, de tettlegességig nem fajulunk, kényelmesen, boldogan futunk be a célba. Pár perccel még jobb is lett az időnk, mint a tavalyi Mikivel, de nincs jelentősége (bocs azoktól akinek 20 percet mondtam, valamiért 10:40 rémlett tavalyról)


Nekem most jól megérdemelt pihenés következhet, Andrásnak pénteken Spartathlon. Szíveskedjen tizenhetedszer is célbaérni!








 Fotók: Ironphoto/terepfutas.hu, Molnár Erika Hanga

Ultrabalaton ötödször, vagyis harmadszor, vagyis másodszor, de igazából először

Megint azzal kell kezdjem, hogy nem akartam beszámolót írni, egyrészt, mert nem érzem akkora kunsztnak a teljesítményem amiről hoszan kéne beszélni, másrészt mert az útvonalból, helyszínekből alig emlékszem valami sorrendre, csak összevisszaság, harmadrészt mert vannak dolgok ami ott és akkor érdekes, de így utólag leírva már nem az igazi vagy nem is megfogalmazható igazán. De annyian szurkoltak, segítettek, gratuláltak, érdeklődtek, hogy úgy érzem, tartozom a közösségnek azzal, hogy leírom amit le lehet írni az idei Ultrabalatonról :)

Először is megpróbálom megmagyarázni a címet. Ötödször vettem részt idén az UB-n, először 2010-ben Sünit kísértem kerékpárral (nem, nem a Máthé Zolit hanem a Csapó Andrist), aztán 2011-ben egy héttel a verseny előtt beneveztem egyéniben és bár nem túl acélos idővel, de célbaértem, 2012-ben talán kicsit nagy arccal odamentem megint egy jó nagy pofonért, majd tavaly egy nagyszerű élményben volt részem amikor Márkus Öcsivel párosban futottunk. És idén úgy döntöttem - szintén nem túl hamar, egészen pontosan a sárvári 24 órás után - hogy ismét egyedül vágok neki. Tehát az ötödik részvételem, a harmadik egyéni próbálkozásom, a második egyéni teljesítésem, de az első őszinte erőfeszítésem, az első amikor készültem, terveztem, és viszonylag fegyelmezetten végre is hajtottam a tervet. Viszonylag :)

Még ide kívánkozik előre egy köszönetnyilvánítás, önzetlen sporttársaknak, barátaimnak köszönhetem, hogy egyáltalán részt tudtam venni a versenyen, kaptam segítséget a nevezéshez, Blue az utazásban, Tézé a szállásban volt segítségemre, Miki a bringás kíséréssel és jótanácsaival tett hozzá az eredményhez. Köszi! :)

Nyugi, nem lesz ilyen bő lére eresztve az egész bezsámoló :) Tehát Sárvár után úgy éreztem, nem tudtam kivenni a zsákból amit betettem. Tisztában voltam vele, hogy egy sűrített, rövid felkészülés előzte csak meg a versenyt akkor, de úgy éreztem, képes lettem volna egy 180 km feletti eredményre ha a fókuszt nem tévesztem el és a frissítés nem csúszik meg. Ha elégedett lettem volna akkor Sárvár után a Mátra 115  lett volna a terv, kényelmesen, biztos teljesítésre és élvezetre menve, de csalódott voltam és bizonyítani akartam. Így lett UB amivel szintén elintézetlen ügyem volt még, hiszen egy szintidőkihasználós, egyesek szerint "véletlen" teljesítés és egy feladás volt az egyéni mérlegem. Tehát beneveztem és igyekeztem a két verseny közti rövid időt a regenerálódásra és a megszerzett forma megőrzésére fordítani.

Mint ismeretes, az Ultrabalaton szervezését új csapat vette át az idei évtől, nem örültem neki, tartottam a tapasztalatlanságuktól, talán kissé előítéletesen is álltam hozzá a dologhoz, de azt gondolom, ez valahol természetes, hiszen sokunkat érzelmi szálak, szép emlékek fűznek a korábbi évek Ultrabalatonjaihoz és ismerőseink, barátaink közt tudhattuk a korábbi szervezőgárda tagjait. Előre elmondom, hogy nem szerepelt le az új csapat, szerintem egész jól felnőttek a feladathoz :)

Vissza a lényeghez, a formaátmentés többé-kevésbé sikerült, viszonylag erősnek éreztem magam, de voltak apró-cseprő problémák, például ócska volt a cipőm, a 24 órás óta fájdogált valami a jobb lábfejemben, olykor a csípőm bal oldalán, ellazsáltam a nyújtást, erősítést, túl lazán vettem a kajálást, híztam....De valahogy csak összeállt a kép a versenyre, lett cipőm (egy asics gel pulse 5), elmúltak a fájások és azért összegyűjtögettem majdnem 200 kilométert májusra, összesen 1500-at az évben eddig. (itt is bocs azoktól akinek Aligán 1700-et mondtam, tévedés volt :)  Miki bevállalta, hogy kísér bringával és kézbe veszi a frissítést, ha tényleg oda akarom tenni magam és nem csak nyaralni megyek. Deal.
Itt kell megemlítsem, hogy még mindig kettős érzés van bennem a kísérővel való futással kapcsolatban. El tudom fogadni a lehetőségét, de most is úgy látom, külön ligában versenyez akinek van segítője és aki tök egyedül van. Utóbbit már próbáltam, most nem azt akartam tudni, hogy körbe tudom-e futni a tavat (talán nagyképűen hangzik, de biztos voltam benn, hogy igen) hanem, hogy jól eltalált frissítéssel, a szabályok adta lehetőségeket kihasználva, a saját dolgomat vagánykodással vagy agyalás-szintű elvekhez való ragaszkodással nem nehezítve mit tudok alkotni. Sajnos a kísérőmmel nem volt túl sok időnk pontos egyeztetésekre, de annyi biztos volt, hogy reggel elindulunk és megyünk rendületlenül, én megeszem-megiszom amit és amikor a kezembe ad. Az "ami" a már bevált Sponser Long Energy por volt, az "amikor" pedig igen gyakran :) Gondoltam, ha már van kísérő akkor viszek meleg cuccot éjjelre, váltás ruhát, ezt-azt, de cikinek éreztem a nagy pakkot, így még a szálláson szortíroztam kissé, majd a reggeli találkozásnál kiderült, hogy a maradék cucc sem fér a bicajra :) Szerencsére Tézének még le tudtam adni a felesleget, így végül maradt egy hosszú futónadrág és hosszúujjú póló, széldzseki és mellény, pótzokni, és a cipőm, a por, néhány tartalék gél, krém kidörzsölődésre, sapi. (végül csak a cipőt csereberéltem, meg a pólót vettem át hosszúra és párszor hajnalban felkaptam a szélmellényt pár percekre)

Ami a cipőt illeti, végül nem a nemrég vett asics-ben rajtoltam el, ugyanis a tésztaparty után a Nike tesztbuszánál viccelődtünk, hogy vajon mit szólnának ha egy egész tókörre akarna valaki elvinni egy cipőt, majd Tézé poénból meg is kérdezte és meg sem lepődtek, simán mondták, hogy lehet. Hát akkor miért ne, kértem egy Vomerot. Biztos ami biztos, felkötöztük az asics-et is a bringára :)

Szombat reggel 8 óra, elrajtoltunk. Nem fogom leírni az egész útvonalat, mert nem is tudnám sorjában és nem is történt annyi minden. A mezőny java elhúzott, én tartottam magam a 150 alatti pulzuson döcögéshez. Igazából nagyon sokáig nem történt semmi különös, persze voltak aranyos jelenetek, olykor futottam valakivel, váltottunk pár szót, sokan szurkoltak, jöttek-mentek a bringások, nagy volt a forgalom, szép idő volt. Gyakorlatilag késő éjjelig nem is volt komolyabb holtpont vagy nehézség, tudtam, hogy a táv felét különösebb bonyodalom nélkül le kell tudjam futni, a macera az éjszakai motivációvesztés, energetikai megborulás lehet. Miki rendületlenül tekert mögöttem, időnként rákérdezett, hogy minden oké-e, a megbeszéltek szerint kezembe nyomta a kulacsot. A frissítőknél szinte csak vizet és néha egy kis sós kekszet, sajtot, olivát vételeztünk, a meleg ételt én nem igazán kívántam, pár falatot ettem a tésztából ahol az volt. Az egyetlen gondot a cipő - vagy inkább a lábam - okozta. Kissé szorosra is sikerült fűzni a cipőt, nyomta a rüsztömet, a harántboltozat-süllyedésem sem értékelte a hosszú futást a szokatlan lábbeliben, úgy döntöttemn, cseréljük át. De nagyon idegen érzés volt felvenni a pihepuha Vomero után a kemény és keskenynek tűnő asics-et, így nemsokára vissza is cseréltem. (aztán vasárnap még egyszer cseréltem :)  Persze a fájdalom el nem múlt teljesen, de annyira vándorolt és változott az intenzitása, hogy úgy döntöttem, nem érdemes vele foglalkozni. Itt megjegyzem, hogy mindig is elutasítottam a fájdalomcsillapító vagy hasonló gyógyszerek alkalmazását futóverseny közben, tudtam, hogy kísérőmmel nem értünk teljesen egyet a témában, de megbeszéltük, hogy most sem szándékoztam élni semmi gyógyszerrel, egyedül a koffeintabletta volt kivétel. Így utólag úgy látom, az ultrafutás okozta terhelés mellett lehet létjogoultsága enyhe NSAID  normál adagolás szerinti alkalmazásának, ami az ilyen jelentéktelen, nem rosszabbodó, de a közérzetet és ezáltal a tejlesítményt jelentősen befolyásoló problémakat enyhítheti. Én magam továbbra sem fogom alkalmazni, de nem ítélem el teljes mértékben.

A táv rohamosan fogyott, működött rendben a frissítés, talán picit túl is lőttük a folyadékbevitelt, mert elég gyakran látogattam a bokrokat, illetve egy-két civilizált mellékhelységet, erőm volt, folyamatosan előztem, de nem foglalkoztunk  idővel, sem helyezéssel, csak a saját dolgunkkal. Természetesen eljött az igaszág pillanata, leszállt az éj, álmosodtam, fáradtam, nem esett jól a szintes kitérő, de még volt kedvem futni, a koffeintabletta is felpörgetett valamennyire. Hajnalban kezdett romlani a helyzet, kezdtem szétesni, vártam a reggelt, valószínűtlenül hosszúnak tűnt a még hátralevő táv. Amikor nagyon megborultam, Miki javaslatára próbáltam a villanyoszlopokat számolva váltogatni a sétát és a futást, ez tulajdonképpen működött is, 2-3 oszlop futás aztán 1-2 séta mikor-hogy. Reggel valahol olyannyira álmos és motivációvesztett voltam, hogy megpróbálkoztunk egy tízperces alvással az árokparton, ez egész jól helyretett, de sjanos a hatás nem tartott sokáig. Teljesen hullámzó volt innen a teljesítményem, néha egész vidáman futottam, de legtöbbször legszívesebben leültem volna az út szélére sajnálni magam. Toltuk a frissítést, nem hiszem, hogy abban lett volna hiba, egyszerűen fejben - és bizonyára edzettségben is - vagyok még mindig kevés ehhez a távhoz. Fájdogált a lábam, de 200 kilométerhez közeledve kinek nem?  A gyomrom rendben volt, tudtam futni, igazából csak az agyam játszott velem valami csúnya játszmát.

A 24 órás egyéni csúcsnak még őszintén tudtam örülni, bár sajnos ez itt nem hiteles, de a számításaink szerint 185 felett ért az első nap vége. Ami ez után jött,  az utolsó órák hisztizésére nagyon nem vagyok büszke. Pont annyira voltam elborulva, hogy nem tudtam összekapni magam, de ahhoz eléggé képben voltam, hogy borzasztóan szégyelljem magam saját magam és a kísérőm előtt, amiért teljesen feleslegesen húzom az időt, nyafogok, mint egy gyerek, sétálok, megállok amikor tökéletesen működnek a lábaim, tudok futni, kell legyen bennem elegendő energia ami elvisz a célig. Na persze ez a fajta önostorozás nem segített, csak még jobban beletaszított a gödörbe. Miki is hulla volt már, talán túl komolyan is vette a feladatát, nem figyelt eléggé saját magára, keveset evett, nem pihent, így a végén bár próbált motiváló lenni, de bizonyára elege volt belőlem és alig várta a végét.  (Fontos, hogy a kísérő magára is figyeljen, csak akkor tud segíteni a futónak ha ő maga rendben van!) Valahol futottunk kicsit Lubics Szilvivel, aztán Bekk Csabival, ez nagyon jó rész volt, feldobott a társaság, de Szilvi lelépett sajnos, Csaba meg előbb lemaradt, majd később úgy elhúzott, hogy csak a távolodó hátát láttam. Akkor kellett volna izomból felkapaszkodni mellé és talán másképp alakul a vége...

Az utolsó talán 10 kilométer (?) valószínűleg maga lett volna a pokol, ha nem ér utol Kicsi és nem sikerül valahogy motivációt merítenem a helyzetből. Ránézésre jobb állapotban voltam, pár órával korábban még sokkal előrébb jártam nála, erre simán utolér, mert én hisztis pics@t játszom ahelyett, hogy futnék...Beszélgettünk, jó volt együtt futni valakivel, hasonló tempóban, nem kapaszkodva vagy szándékosan lassítva. Közös befutót ajánlottam, de Évi a kísérőjével akart befutni, ami teljesen érthető. Így az utolsó lejtőn elléptem és lezúdultam a célba... időjóváírással 27:47, nincs jelentősége, de a 13 célbaérő  nőből 7. hely, 4. magyar  (akár még korosztályos első is, de ne erőltessük, mert nevetséges lesz :)


Költői kérdés maradt, ha az utolsó órát végig tudom futni, az utolsó kilométert szinte sprintelni, akkor mi a csudáért hisztizem végig az azt megelőző 3-4 órát?!  Talán tényleg Olinál az igazság, ha a test felkészült a többi is működni fog. Ezek szerint ez a test még nincs felkészülve a 24 órára.


Nem lett semmi sérülés végül, az egyik talpélem picit megnyomódott, egy napig duzzadt volt és fájt felkeléskor, de vízhólyag vagy más nincs, izmok és minden egyéb rendben. Nem is volt cél szétcsapni magam, többre tartom azt a teljesítést amikor a futó képes saját erőből felmenni a dobogóra/beszállni a kocsiba,/felvenni a ruháját, stb. :) Nézzük csak meg az UB bajnokait, úgy kell csinálni!

Sárvár 24 2014

Sokáig vacilláltam, hogy írjak-e az idei sárvári 24 órásról, mert attól tartottam, afféle "lájkvadászatnak" tartjátok majd, de ha már a korábbiakról írtam és amúgy is le kell vonnom a következtetéseket, leszűrni a tanulságokat akkor miért ne. Az élménybeszámolós, bandázós-barátos részeket ne keressétek, természetesen Sárvár egy különleges verseny, Gyuláék fantasztikus emberek és imádom az összes futócimborát és nagyon is boldog vagyok, az eredménytől függetlenül, hogy ott lehettem és együtt futhattunk, találkozhattunk, de ez a beszámoló most inkább elszámoló :)

Aki belepillantott a naplómba, láthatta, hogy futok. Nem csak heti 0-20 kilométereket meg egy-két túrát, mint az előző években, hanem rendszeresen és magamhoz képest sokat. Valahol az Extrem Burgenland túra után döntöttem el, hogy akarok futni Sárváron és csak lötyögni egyet hanem komolyan. Már tavaly is próbáltam komolyan venni magát a versenyt, de felkészülés nélkül, elhatározás nélkül borítékolva volt a kudarc. Idén más volt, edzésbe álltam és nyomtam a futásokat, emeltem a heti kilométert, persze, az idő rövidsége miatt viszonylag meredeken, de bíztam benne, hogy jól ismerem már magam, és elbírom.

Gond nélkül jutottam el a rápihenő napokig, majd a versenyig. Sokan kérdezték időközben, hogy mennyit akarok futni, mi a célom. Most is azt mondom, nem volt kitűzve egy konkrét táv, az lett volna a cél, hogy őszintén odategyem magam, végigcsináljam okosan, odafigyelve, nem megalkudva, nem bohóckodva, aztán majd kiderül, az elvégzett edzésmunka mire elég. Aki nagyon erősködött, hogy mondjak számot mégis, annak elmondtam, hogy az alapján, hogy felkészülés nélkül kétszer is futottam ugyanitt 150kilométert, csalódott lennék ha most nem futnám meg legalább a 180-at.

 Különösen bonyolult taktikám nem volt a versenyre, az első órákban óvatosan, lazán futni, pulzuskontrollal rásegítve, hogy tuti ne szaladgáljak el másokkal, összpontosítva és fegyelmezetten haladva túlélni az éjszakát majd lehetőleg feltámadni reggel és ha van értelme, belehúzni a végén. Frissítésnek a tavaly itt és a Dupla Élményen bevált sponser port vittem, jó drága, de önmagában is elég lehet ha más nem akar lemenni és csak inni kell, amit meg amúgy is kéne. Mivel kísérő nélkül terveztem menni, kiporcióztam a port félliteres palackokba előre. Vittem még néhány MaBaker Giant Bar szeletet, darabokra vágva.

A verseny előtt minden rendben ment, minimál stresszfaktorral elintéződött a leutazás, lett pályaszállás, esti ráhangolódás, viszonylag pihentető alvás, remek és bőséges reggeli, ráérős készülődés, egy kis szocializálódás az ismerősökkel és rajt.

Csak a pulzust néztem, napközben mindig azzal futottam akihez így épp passzolt a tempóm, hiába lett volna kedvem belehúzni olykor. Megyegetett a frissítés, bár rögtön kiderült, hogy a palackokból nem tudok inni, mert túl széles a szájuk, meg kellett kérjem előbb Béla fiát, majd a később megérkező Manót, hogy öntse át a sportkupakosba. Elvileg 3 körönként terveztem fix mennyiséget, gyakorlatilag volt, hogy elvesztettem a fonalat, hogy mikor-mennyit. Mellé csak néhány műzliszelet darabot ettem, de meglepő módon hamar megundorodtam tőlük, pedig egyébként ezeket nagyon szeretem. Az egyik gélt is megettem valamikor változatosság-képpen. Úgy kb 10-12 óráig idén sem volt baj, bizonyára hatalmas egyéni csúcsot futottam 12 órán is (bár hiába várom a köridős vagy legalább résztávos eredményeket, hogy megnézhessem mennyi is:(   de éjjel megint beütött a motivációvesztés és az álmosság. Használtam ugyan koffeintablettát, de nagyon rövid ideig éreztem csak a hatását, olykor gyalogolva el-elbóbiskoltam, futásnál pedig frusztrált, hogy fájt a bokám mellett a csípőm, a derekam is, ami nem jellemző. Még napközben cseréltem cipőt is, hátha csak az okozta a gondot, de nem. Ahhoz az elvemhez tartottam magam, hogy fájdalomcsillapító jellegű gyógyszert nem veszek be, így csak igyekeztem elvonatkoztatni és emlékeztetni magam, miért is vagyok itt. Sajnos, ez kevéssé volt hatásos.  Sűrűsödtek a pisiszünetek is, ami aztán abszolút nem jellemző rám, olykor 10 órás futás közben egyszer sem kell mennem, most meg pár körönként. Talán simán csak sok vizet ittam vagy a koffein diuretikus hatása volt, a fene tudja, de megakasztotta még azt a kevés lendületet is amim volt. Párszor elkezdtem Manónak nyüszögni, hogy mennyire elegem van az egészből, hajnalban még Nicolék székében is zombiztam pár percet, de olyan nagyon szerencsére senki sem szánt meg :) Így utólag visszaemlékezve egy nagy nyafogás volt az éjszaka, tök feleslegesen.

20 óránál néztem meg az eredménylistát először és elsőre kiborított, hogy milyen kevésnél tartok, aztán persze beláttam, hogy ennyi tötyögéssel nem is lehetett több. Ahogy élénkült a pálya, jöttek vissza a szurkolók, engem is feldobott kissé, de nem eléggé. Csalódottságot, ürességet éreztem, nem tudtam őszintén mosolyogni amikor mások a részvétel fontosságát, a társaság nagyszerűségét emlegették. Persze egyébként egyetértettem velük, de most én nem ezért jöttem, nem bandázni és mellesleg futni egy kicsit, hanem erőfeszítést tenni, a képességeimhez, edzettségemhez mérten futni. Ahányszor mondta valaki, hogy milyen szép egyenletesen futok végig, milyen szép eredmény, de jól mozgok, ordítani tudtam volna.  Nem, nem, NEM. Idesanyám, én nem ilyen lovat akartam...

Azért a végére volt még futás, sőt, viszonylag felszabadult futás is, de már vártam a végét, menekülni akartam. A legvége viszont mindig élmény, amikor a korábban versenyző futók, a kísérők, segítők, szervezők, mindenki nekünk szurkol, bíztat és általános ovációt csap minden futó áthaladásakor, ott nem lehet nem mosolyogni és szárnyalni kicsit. Nem is néztem már rá a monitorra, annyi amennyi. Az utolsó körnél gondoltam rá, hogy az asztalunknál megállok, de inkább végig futottam. 170 kör meg egy kicsi.

PB-nek szép, de kb ennyi is a pozitívum amit el lehet róla mondani :)  Ha nincs az éjjeli nagy megborulás és tötyörgés, bőven 180 felett zárhattam volna, hát még, ha a végét is megfutom tisztességesen. Mi a tanulság? Hol volt a hiba? Véleményem szerint a frissítésben leginkább. Muszáj többet és fegyelmezettebben bevinni, ha magamtól nem tudom jól követni és betartani akkor kell a segítő és fontos, hogy előre egyeztessük az igényeket, rendszert, elvárásokat egymással. Hiba volt még, hogy régi vacak cipőben mentem, az újabb pedig nem a legjobb fazon a lábamra. A széthordott, illetve a neutrális de mégis kifelé dőlő cipő, az amúgy is problémás bal bokámmal és a folyton balra lejtő aszfalt körpályával nem alkotott túl szerencsés egyveleget. Az izmaimnak kuta baja nem volt, sokkal többet vagy gyorsabbat is elbírnak bizonyára. Ahhoz pedig, hogy az ilyen problémákat meg tudjam oldani, hogy a mentális gödrökből ki tudjak mászni és addig is nem nyafogni hanem futni, no ehhez kell még az edzés, a tapasztalat, az önismeret. Keep calm and run on.


Sárvár továbbra is szuper, ünnep a javából!  Nagyszerű volt együtt körözni rég nem látott futótársakkal, őszintén gratulálok mindenki eredményéhez és köszönöm a szervezők munkáját!

Pilisi LeFaGySz

Hadd kezdjem ott, hogy ezt a túrát évek óta megrendezi Jaat és kedves csapata és amióta ismerjük egymást, mindig hív, de mindig közbejött valami ami miatt nem jutottam el, pedig a zempléni rendezés már igen nagyon birizgálta a fantáziámat :)  Aztán idén úgy döntöttem, mindenképp ott leszek és punktum. Beneveztem idejében, kellett is, ugyanis a 200-as létszámkorlát hamar betelt  (sajnos, sokan nem jelentek meg mégse...lelkük rajta, csak épp a szervezőkkel toltak ki nagyon)

Előzetesen nem is tudatosult bennem igazán, hogy közel 57km-re 2600m szint az elég sok. Konkrétan a Kinizsi 100kilométerében is majdnem ennyi van...  Olvastam ugyan az útvonalat, de mit nekem Pilis, Dobogókő, Vadálló-kövek, Rám-szakadék....önbizalom az volt :)  Frissítésnek tömény szénhidrátot vittem, Mars csokikat, műzliszeletet, Balaton szeletet és a tartályos zsákban vizet.



Hamar eljött a túra előtti pár nap, lett helyem Budáról a bevált Oszaczki-mobilban, megszerveztem a családot, aztán szombat hajnalban indult a mandula. Nem is én lettem volna, ha nem késem le a korábbi buszt és így késtem már a találkahelyről is...szerencsére akár 9-ig is lehetett volna rajtolni ha muszáj, de hamar a rajthoz értünk, a pilisszentléleki Klastrom Sörözőbe. Olyan merész terveim voltak, hogy megpróbálom valameddig tartani a tempót Gézával és Börcsök Andrással, de mire a mosdóból előkerültem ők elindultak. Egy futónak öltözött srác viszont épp indulni készült, utánalódultam, legalább az elején ne tévedjek el :)  (mint utóbb kiderült, épp Gézáék indultak rossz irányba és ekkor kerülhettem eléjük)



Hamar beigazolódott a sejtésem, a fiatalemberrel látásból és futófórumról "ismertük" egymást, Fridman volt az. (Itt is köszi a társaságot! A plázacicáért még megkergetlek! :)   Nem reméltem, hogy párszáz méternél tovább bírom a tempóját, de kiderült, hogy épp nagyon nincs formában, nem tervez nagy iramot csak egyenletes biztonsági teljesítést. Persze, olyan tereprutinja van amilyen nekem talán sose lesz, de erőnlétben most én sem álltam rosszul. Párszor mondta ugyan, hogy menjek csak gyorsabban, de féltem, hogy elfutom az erőmet és persze egyedül se akartam maradni aztán jól eltévedni....El nem zavart, így együtt maradtunk végig és állítólag motiváló voltam ahogy a botokkal csörtettem a nyomában :) Jó döntés volt a botokat elvinnem, a sáros, szintes terepen sokat segítettek, de még síkon is jobban haladtam velük, valamint a terepcipő se ártott, nagyon stabil volt a sáros részeken és a sziklákon se csúszott (kivéve persze a nedves, algás köveket, és a Rám-szakadék létráit, ott minden csúszik :) Persze azért a sár az sár, rögtön az elején dobtam egy kisebb hátast a dagonyába, de csak a kezem és a dzseki széle lett sáros. (A másik borulást a Vadálló köveknél adtam elő, lendületből hasas volt, fenn a gerincen, szerencsére, nem lefelé...)

Tájékozódásban nem vagyok jó, ezért sem szerettem volna egyedül menni. Szerencsére a jelzések és a szalagozás is jól követhető volt, illetve időnként ellenőriztük a térképet (bocs a királyi többesért, Fridman ellenőrizte, én hittem neki). Nem is tévesztettünk sehol.  Ha már jelölés, a túrát nem ismerők számára elmondom, itt nincs menet közben szolgáltatás, a pontokon tájfutó bóják és szúróbélyegzők vannak csak. Tulajdonképpen ez előny, hiszen nincs gond pontnyitásokkal-pontzárásokkal, nem kell a személyzetnek kint fagyoskodni, ázni naphosszat és a túrázóknak is időtakarékos, nem állunk le dumálni, csak lukasztunk és megyünk. Persze van hátránya is, nincs nasi, nincs kedves szó, meleg tea, izémizé :)



Ami az útvonalat és a pályát illeti, nehéz, de szépséges volt, kissé sáros, de alapvetően járható, az időjárással pedig óriási szerencsénk volt, az eső nem esett és hideg sem volt. Délelőtt viszont igen komoly köd ereszkedett a hegyekre, így a gyönyörű kilátásból semmi sem jutott. A Pilis szerpentinjén halava, mintha paplant terítettek volna a völgyre, csak a nagy fehérséget láttuk.  A Vadálló-kövekről talán már lehetett volna nézelődni, de ott leginkább a lábam elé próbáltam figyelni, több-kevesebb sikerrel, no meg sietni, mert egész szép célidő látszott elérhetőnek és alkalmi társamban feltámadt a harci szellem :) Reggel még a 12órával is kiegyeztem volna, aztán úgy tűnt, 11órán is belül leszünk. A 10 órás időt jól elbúcsúztattuk, kár volt, simán meg lehetett volna, például ha a szakadék bejáratánál nem ücsörögve eszünk :)

Igazából nem mesélném végig az útvonalat, az egész nagyon klassz, érdemes erre túrázni. Én elég ritkán keveredek a Pilisbe, így - bár beugrottak a más túrákon már bejárt részek, Kinizsi, Szurdok, stb. - igazán izgalmas volt.  Leginkább attól tartottam, hogy a végére nagyon fáradt leszek és a Vadálló-kövek ereszkedés, majd a Rám-szakadék megesz, pláne ha már sötétben érek oda. Szerencsére a vártnál sokkal jobban ment, így ezek a részek is abszolút élvezetesek voltak, a legvégén is vidáman tudtam futni. Sok ismerőssel találkoztunk menet közben, leginkább mi előzgettünk, de a kanizsai különítmény és a Végh is utolért :)

Az időzítés tökéletesre sikerült, épp még világosban értünk célba. Olyasmi flow élmény volt ez, mint a Rocki130, nem kizsigerelve hanem feldobódva értem a végére. Egyik oldalról, megint nem feszegettem a határaimat, máshonnét nézve ez egy túra, nem verseny, az élményfaktor és a biztos teljesítés a lényeges, nem a célidő.  A célban az igen kedves fogadtatás után nagyon finom zöldséglevest ettünk, az édes vackok után különösen jólesett.  Fuvar is került hazafelé, így este 11-re itthon is voltam. Persze, a vonaton már majdnem bealudtam :)  

A szervezés nagyszerű, a térkép-itiner igényes és informatív, az útvonaljelölés és a pontok tökéletesek, az ellátás a célban kitűnő. Jaat-nak és csapatának nagy köszönet! Attól tartok,bár az első, de nem utolsó LeFaGySz-om volt ez.


Technikai részletek: Idő: társam szerint 10:05. A túrán elfogyott kb 2 liter víz, három műzliszelet, két Balaton szelet, 3 Mars csoki. Előtte volt reggeli, egy adag fehérjeturmix és kávé még otthon, útközben pedig cirka 10dkg műzli vízzel forrázva.  A kellemes időben elég volt a vékony gatya, aláöltöző vékony széldzsekivel, nem kellett öltözködni, csak a zippzárt húzgáltam :) Kamásli nem ártott volna, de nélküle se volt vészes, egyszer szórtam csak ki a mocskot a cipőből.


Fotók forrás: hivatalos fotók és Bérczi Tamás, Facebook

Dupla Élmény- duplán elmesélve

miki már megírta a beszámolót,és igazából pár dolgot akartam csak hozzáfűzni itt-ott, ezért kitaláltam, hogy párbeszédes formát alkotok és hozzáírom a beszámolómat az övéhez. Couple Delight :)



Az úgy kezdődött, hogy Bozótnak volt egy ingyenes nevezése, a tavalyi társa pedig megy Spártába. Csináltunk egy csapatot. Olyan ez, mint egy teljesítménytúra, csak elég szűk a szintidő, 12 óra, 72 kilométer és 3380 szintre. Aggódtunk is egy kicsit, mert tavaly még 13 óra volt, és az se lehetett könnyű, pl. Yoyoka ezért idén el se indult, inkább fényképezett és csinált egy szalonnás-kolbászos frissítőpontot. A félelem szerencsére alaptalannak bizonyult, mert most a korai rajt és a szeptemberi időpont miatt se sötét, se mély avar nem volt, könnyebb lett a pálya.

Az úgy kezdődött, hogy megnyílt az idei nevezés és rájöttem, hogy én ingyen indulhatok egy kis tavalyi vis maior miatt. Sznupi meg ugye inkább egy vacak poros görög társasutazásra fizetett be. Mivel ez egy elég combos páros verseny, fontos, hogy a párok ismerjék egymást, jól működjenek együtt, ez sajnos tavaly nálunk nem annyira működött, bár a legnagyobb probléma az edzetlenségem volt akkor is és ezáltal a nagy különbség kettőnk közt. Mikiben már korábban is ideális túrapartnerre találtam, így logikus volt, hogy elhívom erre a kis szívásra is :) Jött.   Persze féltem, hogy nem bírom majd, ez lesz mint tavaly, vánszorgok az emelkedőkön, esek-kelek a lejtőn és talán be se érünk időben. Abban viszont bíztam, hogy erősebb vagyok most és a korábbi rajt valamint az előrehozott dátum miatt, alig kell sötétben-bokáig avarban menni, ami tavaly nagy nehézség volt a gyenge lámpámmal.

Alaposan felkészültünk, ha megnézitek Bozót edzésnaplóját, ennyi futás még sosem volt benne, és én is rendszeres edzésbe álltam az utolsó hónapban a nyári lazázás után. A frissítést is megszerveztük, zacskóba porciózott Sponser porral, futóverseny stílusban. Ugye a teljesítménytúra stílus az az lenne, hogy nem viszünk semmit, legfeljebb mézespuszedlit, és jól bekajálunk a frissítőpontokon. Ezt most nem mertük megkockáztatni, itt menni kellett.

Kivételesen komolyan vettem a felkészülést, nem akartam beégni se Miki, se Csanya, se magam előtt és be kell vallanom, baromi addiktív ez a rendszeres, de nem túl kemény edzés, már élveztem is, hiányzott volna ha nem futok :) Én, aki mindig ad hoc módon versenyez, egy csomót agyaltam a ruházaton, felszerelésen (zsák vagy övtáska+kézikulacs, minimál vagy puha cipő, stb),  miután megegyeztünk, hogy sponser port viszünk, megterveztem az előreküldést, Miki kiporciózta a porokat, bekészítettük a botokat is esetleg a második körre, ilyen tervszerűen még nem csináltam. Elhatároztuk, hogy a pontok közt az ajánlottnál sűrűbbre bekevert cuccot kortyoljuk, a frissítőkből csak azt veszünk el amit esetleg megkívánunk, és ami még fontos volt, hogy nem töltjük az időt felesleges ácsorgással, társasági élettel menet közben. Dugóka, kulacstöltés, sziasztok. Be is tartottuk, patent volt a rendszer.

A futás tulajdonképpen négy Kékes keresztezés, négy mászás, négy ereszkedés, sava-borsa pedig a sárga jelzésen a híres-hírhedt sombokor lejtő. illetve, eddigi túráimon lejtő, de most felfelé csináltuk. Előre megmondom, ezt élveztem az egész túrában a legjobban. Lefigyeltem az UTMB videókon, hogy divatba jött az a mászási technika, mikor az ember előrehajolva a térdére, combjára támaszkodik a meredek felfeléken. Ezt már begyakoroltam otthon a lépcsőn, és alig vártam, hogy kipróbálhassam élesben. Király volt, csak a kézikulacs zavart közben, most már át fogok állni zsákra.

Az esemény előtt váltottunk pár levelet, magyaráztam a pályát, de Miki ritkán jár a Mátrában, nem volt teljesen képben. A hírhedt sárgát a Kékesre azért ismerte :) Hiába próbáltam megijeszteni, van neki 11 órás Kinizsije, nehogy má' 12órás 72km olyan nagy ügy legyen :P  Én a tavalyi emlékek alapján a mászásoktól és a sziklás ösvényektől tartottam, hosszú emelkedőkön még mindig gyenge vagyok, a Tápió-vidék nem egy Mátra....lefelé futni imádok, de abban sem vagyok kiemelkedően jó, ráadásul az eséstechnikám se tökéletes (a kövek közt a vállon átfordulás nem a legjobb ötlet :)  Jó gondolatnak találtam, hogy csak pici övtáskát és kézikulacsot viszünk, nem zötyög, nbem melegít a zsák és tölteni is könnyebb a kulacsba. Én ráadásul hajlamos vagyok kevesebbet inni a zsákból, mint kéne, így viszont tökéletesen monitorozható : ponttól-pontig fogyjon el a kulacs tartalma.



Ez csapatverseny, az ellenőrzőpontokra együtt kell érkezni. Én ebben jó vagyok, feltéve, hogy én vagyok az erősebb. Lassabban menni mindig tudok, a gyorssal szokott inkább gondom lenni :). Bozót nagyon erős volt, minden bizonnyal ez a futás volt eddigi legjobb teljesítménye. Hülyeség számítgatni, de ezért a 10:24-es időért itt, simán megelőlegeznék egy 110 feletti sík 12 órát.

A 110 feletti 12órát egyelőre visszautasítom, de mindenképp 100fölé terveznék, ha most futnék egyet. Valóban sokkal erősebb vagyok, mint bármikor eddig és ezt igazán kellemes élmény tapasztalni :)  Az elején szándékosan nem toltuk nagyon, tartalékoltuk az erőt, egyenletes teljesítményre mentünk. Ez egyébként be is jött, folymaatosan jöttünk fel helyezésben a futás során, a kezdeti majdnem utolsó pozícióból a célba 10. helyen érkeztünk, a második körünk talán fél órával sem lett lassabb az elsőnél (ha nem vétünk apró bakit a frissítéssel, talán negatív részidőre is kihoztuk volna, na az lett volna durva :-)
Az első nagy ereszkedésnél először eltűntek a szemünk elöl a többiek, aztán folyamatosan értük be őket. Számomra egészen újszerű élmény, hogy része vagyok a mezőnynek, benne vagyok a sűrűjében, példaképnek, de legalábbis nálam sokkal jobb futónak tekintett emberek közt haladok és nem csak kullogok zihálva a halálzónában :) Élveztem.
Miki tényleg jó partner, mert sose panaszkodik túl lassú tempó miatt, nem kellemetlen neki lassabban haladni, mint amire egyébként képes volna. Nem tartott erődemonstrációt, nem frusztrált a tempóval, talán egy-két részen fordult csak elő, hogy egy picikét előrement az emelkedőn. Például amikor feltűnt előtttünk a több fényt csapat és bizonyára nem tudatosan, de megindult rájuk erősen :) Persze nem bántam, mentem én is :)  

Egy ponton bizonyultam gyenge láncszemnek, mikor a harmadik mászáskor beszúrt az oldalam, és sétálnunk kellett egy darabig, meg utána lefelé is visszafogottan kocogni, mert nem bírta a rázkódást. Aztán lassan helyrejött, és nyomtuk tovább. Frissítési hibának tulajdonítom, az összes Sponsert felküldtem a Kékesre, és nem hagytam a rajtban az első kör végére. Így kellett egyet másznunk maradék géleken, ami kevés volt, megszakadt az addigi folyamatos, nagy mennyiségű CHO bevitel. Nem baj, talán buktunk rajta negyedórát, ami később valószínűleg részben visszajött, hiszen addig is kíméltük a lábainkat.

 Klasszul haladtunk, talán kicsit erős tempóban zúgtunk le az első kör végén, amikor rájöttünk, hogy az összes port előreküldtük, így a rajtban nem várt ránk bekeverhető sponser. A harmadik Kékes mászást így a tartalék két gélen nyomtuk, ami valahogy nem adta ugyanazt az egyenletes pótlást, mint a folyékony cucc. Gondoltam így utólag, hogy talán csak pszichés volt, de nem valószínű, egymástól függetlenül uyganazt éreztük és a Kékes alá érve Miki még egy klassz rekeszizom-görcsös produkciót is bemutatott, sajnos vagy szerencsére épp azután, hogy Szasza fotózott :) A képeken még csak a koncentráció látszik, a vicsorgás utána jött. Szerencsére hamar fent voltunk a Kékesen, remélem nem idegesítettem Mikit halálra a szövegemmel, hogy egyen-igyon, sósat is, nyugodtan, nekapkodjmertrosszabblesz, stb :)  Óvatosan kezdtünk lecsorogni a hegyről, nem bántam, hogy nem rohantunk jobban, tudtam, hogy ott van még egy nagy mászás és ott én leszek a gyengébb.

Mikor a szúrás elmúlt, és leértünk Parádsasvárra, állati nagy zuhét kaptunk a műúton, készült is róla videó, ahogy beérünk a pontra, remélem, majd láthatjuk. Élveztük, teljesen feldobott. Kellett is az utolsó sombokor mászás előtt. Legalább olyan izgalmasan csúszós lett.

 Az általam panorámaútnak nevezett kellmesen lejtős, széles úton Parádsasvár felé már Miki is jobban volt, nem adott egyértelmű választ, de reméltem, hogy elmúlt a szurkálása és nem szenved (túlságosan ;-)
A KrisztIspi párossal még megvitattuk, milyen gyönyörű, ideális futóidő van, majd percek múlva leszakadt az ég :) Rövid, de igazi veretős zivatar volt, pont akkor zuhogott legjobban amikor a pontra értünk :) De mire elővettem volna az esőponcsót, már csendesedett is, így nem vettem fel, nem akartam dunsztolódni a mászásnál. Az eső innen már nem volt zavaró, később el is állt teljesen, de az ösvények csúszósakká váltak, gyakran megcsúszott a lábam. Persze jobb volt, hogy a sár miatt haladok lassan, nem a gyengeségem miatt. A lábam meglepően jól bírta, fáradt már kissé, de még a korábban néha jelentkező apró görcskezdemények is teljesen elmúltak.

Fent gyönyörű, ködön átragyogó napsütés fogadott, de rájöttem, hogy menni kell, mert Bozót eddigi pályafutásának legjobb eredménye várható, ha nem lötyögünk. Gyorsan frissítettünk, és lezúdultunk. Kb. 8 km lefelé, ezt nem felejtem el mostanában, csak úgy repültünk. Technikás ám a Mátra, szörnyen kövesek az utak, nem lehet hibázni. Egy élmény volt.

A sárga nagyon meredek szakasz az eső után még izgisebb volt, nem egyértelműen csúszós, inkább kiszámíthatatlanul porhanyós volt, elég lassan haladtam, de az izmaim jól bírták, energiában is jól álltam. Egyszer elejtettem a fránya kulacsot, de szerencsére mögöttünk haladó sporttársak utánam hozták, nem kellett visszaereszkedni érte :)   Közben elállt az eső és kiderült az ég, csak a sok fától nem annyira látszódott, fentebb, a fenyvesben viszont egyszercsak átragyogott a nap a párás levegőn, szépséges volt! Miki már kezdte mondogatni, hogy nagyon jól jövünk, lefelé már nem kell tartalékolni, menjünk keményen, meg lesz 11 órán belül. Igazából nem érdekelt. Szintidőn belül legyen meg és élvezzük, sérülés nélkül, de azért nagyjából kifutva ami bennünk van.  Kezdtem éhes lenni, nem is konkrét energiahiány ez ilyenkor, csak a gyomrom hiányolja 10 óra után a szilárd, mennyiségi ételt, de persze nem foglalkoztam vele különösebben, egy röpke óra múlva ott várt a célban a tészta. Még utoljára megtöltöttük a kulacsot, felkaptam pár szem kekszet és huss...

Nagyon jólesett a futás lefelé, bár Miki rakott rám egy pici pszichés terhet azzal, hogy ha én vagyok a "nagy lejtőfutó" akkor most csapassam, ha kérdeztem, hogy ő jól van-e, megnyugtatott, hogy bírná sokkal gyorsabban is, ne aggódjak, menjek már... Nem aggódtam, hacsak amiatt nem, hogy nem fogom sokáig bírni a tempót, vagy hogy orraesek ismét (volt rá példa) és a célhoz közel töröm össze magam totálkárra...Itt már nem is beszélgettünk, csak gurultunk lefelé. Amikor kedves partnerem megint elkezdte, hogy hány percesben kéne a maradék mittudoménhány kilométert megtenni, hogy 11 órán belül célbaérjünk, elég durván csendre intettem. Bocs. Aztán persze pár perc múlva kiderült, hogy elnézte az órát, a 10:30-ban is benne leszünk :)   Ez ahelyett, hogy spanolt volna, inkább elégedettséggel töltött el, mintha egy automata váltó kapcsolt volna vissza bennem, nem is tudtam tartani az iramot. Az erdőből kiérve még kegyelemdöfésnek bejelzett az emésztőrendszerem, hogy ilyen stresszhelyzetben inkább elhagyná a ballasztot :) Ilyesmire aztán végképp nem volt már idő, szobatiszta vagyok vagy mi, kibírok pár percet még. Hááát....fáradtan, futva, nem egyszerű. Amikor a system úgy gondolta, ha alul nem akkor majd felül, és éreztem az orromban a sponsert, na az elég rossz volt :) De kb ez volt az egyetlen kellemetlen élmény az egész versenyben. Az aszfalton kis agonizálás után már hamar bezúdultunk a célba és 10:25 hivatalos idővel megkongattuk a harangot.




Élmény volt - duplán.

Rockenbauer 130 - hőségriadó idején

(Fotó: Kékdroid)

129km, alig több mint 2000méter szint, de még a rutinos öreg túrázók is azt mondják, hogy a Roki egy nehéz túra. Általában épp tombol a nyár, sok a kitett, tűző napos szakasz, ritkás az ellátás, kevés a vízvételi hely, hosszú a táv és még csak nem is igazán szép a táj.
Nekem idén eddig kimaradtak a hosszú túrák és szerettem volna valami százas közelit még a nyáron teljesíteni, Miki (powerhiker) pedig épp 15 éve próbálkozott először és eddig utoljára, ám sikertelenül, a Rokival és most revansra készült. Naná, hogy menjünk együtt és próbáljuk meg!
Mindketten megbeszéltük otthon az ötletet és szerencsére házastársaink megértőnek bizonyultak. Már csak várni kellett a nagy napot.


Nagykanizsa elég messze van, le kellett mennem pénteken, mert reggel hatkor volt a rajt. Volt szálláslehetőség az iskolában, tantermekben, nem éppen a legkényelmesebb, de legalább olcsó :)

Reggel gyors összekészülés, majd hatkor pontosan rajt. Egy boly nagyon nekilódul az elején, Pap Gábor, Barta Laci és még valaki, mi az "üldöző" bolyban megyünk, talán túlontúl ambíciózus tempóban futva. Persze, nem tervezünk sokat futni, de a reggeli hüvösebb időt érdemes kihasználni. Sokan leszakadoznak, a városból Rudi Istvánnal és Annával kocogunk ki, majd egész Hahótig kerülgetjük egymást. Ők baromi gyorsan gyalogolnak, mi futogatunk, de többet pihenünk és nem ismerjük az útvonalat. Apropó útvonal, bár klasszikus túrázósban nyomjuk, űrkaják és extrák nélkül, a gps használatába - szükség esetén - beleegyeztem. Volt is rá szükség, néhány helyen első Rokisként nehéz lett volna tájékozódni :)

A részletes útvonalat képtelen vagyok felidézni, sajnos ritkán járok az országnak ezen részén és hosszú is volt nagyon a táv, ősszemosódnak az emlékek. Ami biztos, hogy nagyon meleg volt napközben, tűzött ránk a nap rendesen, néhol az ivótartálynyi víz alig tartott ki a következő lehetőségig. Nem rohantunk, ahol volt nyitva kocsma ott igénybe vettük a szolgáltatását, úgy is mint civilizált mosdó és egy-egy hideg sörital. Meggyőződésem, hogy sokat számítottak ezek a megpihenések, a fejünk és olykor a lábunk mosása, vizezése és a hideg ital is. Vízből már egyszerre nem szívesen iszik meg az ember iylenkor sokat, de egy üveg hideg sört legurít simán. Az ilyen relatív alacsony alkoholtartalmú ital dehidratáló hatásában meg olyan nagyon nem hiszek.

Kedvünk szerint váltogatjuk a sétát és a futást, nincs időkényszer vagy terv, a futás öröméért futunk, no meg kíméljük a lábainkat, nincsenek ennyi gyalogláshoz szokva.
A táj nem túl izgalmas, én itthon is ilyet látok, csak még kevesebb dombbal. Tarló, szántóföldek, kukorica, napraforgó, minden lépésre felkavarodó finom por, máshol kavicsos vagy csalánnal benőtt utak, a szélükön burjánzik a parlagfű. Miki szerencséjére még nem virágzik. Sok a rovar is, az erdőkben olykor egész bögölyfelhő üldöz, másutt lódarazsakkal találkozunk. Éjjel nagyon ijesztő volt ahogy a fejlámpára jöttek, itthon is előfordulnak, félek tőlük. Szerencsére csak böglyök és szúnyogok ezsnek, a darazsak nem bántanak, később halljuk, hogy több túratárs is kellemetlen csípéseket szerzett.

Viszonylag eseménytelenül telnek a kilométerek, több ponton csak tájfutó bója van tollal, kevés az emberes pont. Söjtörön megnézzük a Deák-házat és konstatáljuk, hogy a 15 éve még működő kocsma már bezárt. A hőség erős, de tűrhető, pláne ha nem fogy el a turista vize :)
Rádiházán egy túratárs meghív minket egy jégkrémre, nagyon kedves tőle. A depókajáink túl soknak bizonyulnak, itt is hagyunk egy csomag nápolyit  majd valaki biztos szívesen megeszi. Azt gondolom, kicsit túllőttünk a célon a sok édes kajával, megcsömörlik tőlük az ember és a gyomornak is túl sok lehet a zsíros-édes maszat.

Épp sötétedésre érjük el a bázakerettyei pontot, itt a lámpánk is. Tartunk némi szerelékigazítást, Miki vízhólyagokat szurkál....hurrá :(   Alig kezdek örülni az esti hüvösnek, amikor rájövök, hogy csak a völgyekben vagy hüvösebb, amint emelkedünk a hőmérséklet is egyre magasabb, a dombtetőkön nappali forróság uralkodik. Daráljuk a kilométereket, kocogunk, gyalogolunk, túratársakkal kerülgetjük egymást.

A Rockenbauer háznál is feltankolunk, én örülök a mosdónak, és megyünk tovább. A bácsi azt mondta, lesz még vízvételi hely, lehet hogy mi voltunk a  bénák, de nem találtunk.  Hamarosan kiürült tartályokkal menetelünk az erdőben, majd muszáj megállni ellátni a vízhólyagokat. Miki egyik talpa elég csúnya, jó nagy vízhólyag az egész talppárnája, biztosan nagyon fájdalmas. Csak kiszúrni tudjuk, a tapasz a nagytáskában maradt.... Elindulva alig döcögünk, nem lesz ez jó, sok van még hátra. Nem beszéljük meg, mégis ugyanarra a döntésre jutunk, innen futni kell. Az endorfin majd segít a  fájdalmon és tempót futva már hamar beérünk. Víz nélkül az egyre nagyobb hőségben bő 15km még rengeteg volna gyalog.

Futunk is, nem könnyű, de egyre könnyebb lesz ahogy árad a drog a testben. Még átfut az agyamon, hogy próbálhatnánk egy háznál vizet kérni, de már mindegy. A célig már csak az utolsó ponton állunk meg, végigfutjuk egy lendülettel. A célban nagy öröm és picike jelvény.

Megdolgoztunk érte.
25 és fél óra élmény a Zalai dombságban.

Szürreális UBalatoni nyár

Az idei UB-ről egyáltalán nem akartam beszámolót írni, kicsit talán le is szokom a hosszú irományokról, mert az élményt, a rám tett hatást, az érzelmi és mentális utat úgysem adhatja át az írás és van amit nehéz is volna illendő, nem félreérthető módon publikusan megfogalmazni. 

De van az úgy, hogy az ember meggondolja magát, mert két nap múlva még mindig úgy forr benne az élmény, mintha csak most hagyta volna el Aligát és mégis billentyűzetet ragad, hogy megpróbálja megosztani a s(p)ors(t)társakkal az elmondhatatlant.

 

 

Még tavaly történt, az elbaltázott UB-m után, hogy Öcsi (Márkus István) feldobta, megkerülné ezt a fránya tavat, de egyedül nagyon sok ez, csináljuk meg párosban. Mormogtam rá valamit, végülis, miért ne, az UB élménye talán ketten is hasonló lehet, a teljesítés így nem kérdéses, és még meg is oszthatom valakivel akit kedvelek. Döntöttünk, neveztünk, kitaláltam, legyünk "Made in RUNgária". (bár a sors fintoraként, Öcsi vicce, a "Csak egy maradhat", majdnem bejött :( de erről később )  

 

Talán nem bántom meg vele Öcsit ha elmondom, hogy az időpont közeledtével furcsa és kellemetlen kettősség volt bennem, egyrészt vártam nagyon a közös futást, az egy napig tartó mentális "másállapotot", de ott volt bennem egy nagy csalódás magam felé, hogy nem egyedül vágok neki és nagyon irigyeltem az egyéniben indulókat, a gyomrom rándult össze minden izgatott várakozást tükröző bejegyzésen, hozzászóláson. Akarom még egyszer ezt a tavat, nem a célszalagért, az éremért vagy a gratulációkért, csak saját magamnak bebizonyítani, megerősíteni, hogy van keresnivalóm ebben a sportban, nem véletlenül sikerült körbeérnem egyszer. De ez nem idén lesz. Szerencsére túllendültem ezen a vívódáson és nem keserítettem meg Öcsi életét ilyen nyafogással, de a gondolat ott volt végig.  Ne haragudj Öcsi, te nem tehetsz róla, én vagyok defektes.

 

Öcsiről is kell írnom, mert muszáj :) Ezer dolga volt az UB előtt, csütörtökön még külföldön volt például, de intézett mindent csak kicsit hektikusan :)  Pletykálok kicsit, képzeljétek el, a csapatpólóból fejenként négyet (!) csináltatott, mert ugye én atléta fazont kértem, de mi van ha kicsi az S méret, kell egy M-es is, de hát beleizzadunk, kell belőle kettő, no de az időjárás olyan hűvös, meg éjjel is menni kell, legyen egy ujjas is :)  Szegény Bella is a fejét fogta, hogy alig túl a Borvidék félmaratonon, most egy újabb futóverseny veszi el az ura eszét :)  Itt ragadom meg az alkalmat, hogy neki is megköszönjek mindent, örülök, hogy megismerhettem!

 

Pénteken szokás szerint tésztaparty, tömeg, hangulat, izgatott várakozás, örömteli találkozás rég nem látott futócimborákkal. Itt igazán őszinte tudtam lenni, nem lesajnálóan ejtettem ki, ha kérdeztek, hogy "csak párosban", büszke voltam Öcsire már így előre is. Éjjelre Tézé (sultan albertovics) biztosított nekünk szállást amiért nagy köszönet! 

 

El is jött a nagy nap, ráértünk volna a fél nyolcas rajtunkra kimenni, de nem is én lennék, ha nem bonyolítom meg a dolgokat. Kitaláltam, hogy látni akarom az egyénieket, segíteni ha tudok, így alakult ki a terv, hogy bringával elkísérem Mikit az első 50km-en amíg Öcsi megreggelizik, elkészül és lefutja az első etapját. Apropó etapok, úgy egyeztünk meg (úgy találta ki Öcsi) , hogy 50-50, 30-30, 20-20 elosztásban futjuk a távot, a végén fennmaradót pedig vagy együtt vagy amelyikőnk jobban bírja még. Versenytaktikának ez bűn rossz, de önszivatásnak szuper :)  Tehát majdnem elkésve (ennek jelentősége lesz) elindultam az egyéni rajt után. Úgy kb két óra múlva leesett a tantusz, hogy én bő 5órát kerekezek ami után ugyanennyit futnom kell majd és még csak egy zabszeletet ettem, az elfogyasztásra szánt kaját és italport a kocsiban hagytam, akárcsak a pénztárcámat....Megoldottuk azért, ettem egy péksütit, de inni simán elfelejtettem. Mikinek töltögettem, adogattam a kulacsot, de magamra nem is gondoltam. 

 

Egész hamar eltelt az első 54km, Pécselyen útjára engedtem Mikit és bevártam Öcsiéket. Próbáltam telefonálni, hogy kb merre járnak, de nem vették fel (utóbb kiderült, hogy Bella épp a rend túlbuzgó őreivel kényszerült társalogni :(   Mikor végül odaértek, nem jó híreket hoztak: Öcsinek megfájdult a térde. Na, wazze, gondoltam, te akartál egyénibe futni Bozótka, talán most megkapod 160km formájában, de szerencsére ennyire nem volt vészes a helyzet. Némi töketlenkedés után elindultam lelkesen, tudtam, hogy a leghullámzóbb szakaszt választottam, de Öcsi nem tett rám semmilyen teljesítménykényszert, nem volt elvárás, csak futni kellett. Imádtam, élveztem, még a dombokat is amiket meggyalogoltam, a kilátás,a táj, a a virágok, illatok, a futótársak,minden velem örült, tök jó volt. Aztán persze jött a hideg eső amit kevésbé élveztem olykor, pláne amikor fáradni kezdtem, egyértelműen elcsesztem a frissítést, a reggeli bénázás után itt tolni kellett volna fél óránként a még felszívódni képes maxot... Meg is lett a böjtje, a jókedvű 30után a másik 20km már nem volt annyira vidám. Az utolsó 15-re Öcsi beállt bicajjal kísérni, de olyan jóságos és együttérző volt, hogy bár szórakoztatott a társasága és tényleg klassz volt, hogy jött, de a tempómon nem javított. Végre elértük a 106km pontot, Balatongyörököt, ahol szintén rengeteget időztünk, időközben a sofőrünk is lecserélődött, Bella helyett Tibor jött, alig tudta megközelíteni a pontot a kocsival, Öcsinek még öltözni kellett, stb. Nem egy profi váltás volt, na :)

 

Én bezuhantam kicsit az autóba, alvás végül nem lett, de átöltöztem, feküdtem kicsit, ettem-ittam, közben kísérőnkkel, Tiborral beszélgettünk. A pontokat baromi nehéz volt megközelíteni, őrület, mekkora forgalom, mennyi váltós autó volt és persze a fáradtsággal fordított arányban változik az emberek toleranciája... De Tibor megoldott mindent, vitte Öcsinek a frissítőt, vezetett, kaját vett, ügyes volt :)  Itt beláttam, hogy hülyeség volna a hüvösben, fáradtan kerekeznem Öcsi mellett, és ezzel veszélyeztetni a későbbi futásomat, így megadóan döglöttem a kocsiban. Nyújtotttam finoman egy kicsit, mert enyhe fáradtságot, kötöttséget éreztem a combokban, de szerencsére semmi komoly gond nem volt. Öcsi lábával annál inkább :( Sajnos egyre jobban fájt a térde, de persze arról hallani sem akart, hogy ne fusson... Belesétákkal, férfiasan küzdve, de  letolta a 30-as szakaszát.  135-től ismét enyém volt a terep. Nem éreztem azt, hogy szétvetne az erő, hűvös is volt, sötét is már, de nekilendültem és valahogy felpörgött a rendszer, jólesett a tempó, magamat is meglepve hatoson bőven belül szaggattam néhol... Sorra előztem az egyénieket és a lassabb váltókat, míg engem sorra hagytak le az időért tempózó gyorslábú váltósok. Egészen más élmény volt ez, mint anno egyedül a mezőny végén kullogva. Itt benne voltam a sűrűjében, de nem olyan feszült világban, mint az élmezőny lehet. 

 

Jöttek a hírek az élről, ekkor talán még Vakhal Norbi vezetett, volt már aki feladta, megsérült, Bogár Janiról hallottam, hogy rosszul van, nem messze lehet előttem. Nem is volt messze, egyszercsak beértem, sőt elhagytam...mit lehet ilyenkor mondani? Hajrá?! Mégiscsak ő a pályacsúcstartó itt, meg hát, nem kell magyaráznom, milyen kaliberű futó... Köszöntem, jobbulást kívántam, elmentem. Aztán részemről egy bokorszünet folytán újra találkoztunk, ritka szarul nézett ki szegény. Beálltam mellé kocogni úgyis elrohantam rendesen a szakaszom elejét, nem árt a nyugisabb futás, no meg, mikor van a magamfajtának esélye Bogár Janival együtt futni?! Kísérőjének dolga akadt, így egész hosszú szakaszt tettünk meg együtt a pálya legsötétebb, talán legmagányosabb szakaszán, totál szürreális élmény volt. Jani kicsit jobban is lett, fokoztuk a tempót hatoson belülre, ami nekem szupijó, neki bizonyára só volt a sebeibe azt hallani, hogy de jó tempót megyünk :) Visszajött Jani kísérője (Bérces Edit) így hármasban folytattuk...én ebben a társaságban?! ....szürrealitás a köbön...ez az UB :) minden megtörténhet.   To top it all, azt mondja rám Edit: sebességtündér :) Itt már kitör belőlem a röhögés...méghogy én?    Minden jó végetér egyszer, nagysokára elérjük Boglárt ahol engem levált Öcsi. Bogár Jani köszöngeti az együttfutást, sajnálja, hogy nem megyek tovább, olyan őszintén teszi, hogy majdnem megyek még vele, de leszállok a földre, nekem itt az a dolgom, hogy a párosunkért fussak. Éreztem épp eléggé, hogy magamhoz képest az utolsó 10-15km is erős volt, de jólesett akkor, hogy haladunk és hogy segíthetek másnak vele. 

 

Öcsi Janival el (nem tartott soká a közös futásuk, Öcsi sántítva is megelőzte. Sajnáltam), én bezuhantam az autóba és előre suhantunk. Egy civilizált mosdólátogatás reményében betértünk egy presszófélébe, a kávé is jólesett, de a másik szolgáltatás még inkább :) Rettenetesen vacogtam, még a kocsiban is két pléd és egy hálózsák alatt.  Előrementünk Öcsit várni, sajnos, elég soká vártunk, fájt a térde, belesétált, sántikált, de persze nem adta volna fel. Én ismét próbáltam pihizni kicsit az autóban, igyekeztem enni bőven, itt már tudtam, hogy Öcsi bizonyára nem fut többet, így bő 25kilométerem lesz még, egyedül. Fekve nem esett már jól, kissé émelyegni kezdtem, így inkább elkezdtem készülődni a futáshoz. Elég jól éreztem magam, nem bántam, hogy menni kell. Megjött Öcsi, fejlámpa, fényviszaverő, ölelés, nyomás. 

 

Az első pár méteren sántikálósan kezdtem, de csak a szokásos bokamizéria, utána ment lazán. Kütyüt csak az első szakaszomon viseltem, az órát se néztem, így csak érzésre haladtam, de hatos körüli tempónak tűnt. Lassacskán kezdett pirkadni, ezerrel trilláztak a madarak, tök egyedül mentem jódarabig, tiszta hangulatos volt. Öcsiék egyszercsak mellém értek így le tudtam passzolni a lámpát és a fényvisszaverő bigyót, meg a könnyű szélkabátot. Teltek-múltak a kilométerek, aztán valahol (Széplak?) felzárkózott mellém Tamás akiről idővel kiderült, hogy Babinyecz :) Az utolsó, leghosszabbnak tűnő szakaszt így együtt tettük meg, itt is köszönet a társaságért és a finom gumicukorért. A siófoki egyenesek sose akartak véget érni, de a társaság, a beszélgetés segített elviselni ezt is, nevettünk a nyüglődésünkön, folyton biztosítottuk róla a másikat, hogy menjen csak gyorsabban ha tud, de persze egyikőnk sem tágított :) Így is értünk volna célba, de ahogy ráfordultunka  Club Aliga bejárójára és elkezdtünk száguldani lefelé, feltűnt Öcsi sántikálva. Igyekeztem megnyugtatni, hogy lent bevárom, de nekem ezen a lejtőn le kell rohannom. Az utolsó métereken kéz a kézben döcögtünk, majd a végső célegyenesre Öcsi is futásfélére váltott, bár mosolyát láthatóan torzította a fájdalom. Karok a levegőbe, cél, érem a nyakba, puszi és ölelés a társnak akivel megoszthattuk azt az életreszóló élményt, ezt a fránya 212kilométert. Köszönöm neked, Öcsi!

 

 

Röviden kiörömködtük magunkat, elvileg készült közös fotó Tiborral is a célkapu előtt, majd megkértem Öcsit, hadd vigyem el a bicajt még egy körre, no nem egy tókörre, csak vissza Miki elé. Legyen kerek az a projekt is, vele kezdtem, vele is fejezem be az Ultrabalatont. Szerencsére nem volt messze, jól nézett ki, nem zsigerelte ki magát, okosan futott. Sok dolgom nem volt már kísérésügyileg, a cuccát tudtam átvenni, ne kelljen cipelnie, no meg beszélgetéssel gyorsabban telt az idő. Az ő sztoriját már ismeritek :) Én itt is gratulálok neki, és minden teljesítőnek, dobogósnak, feladónak, aki ott volt és küzdött! Köszönet a szervezőknek és az önkéntes segítőknek!

Duplaélmény-duplakutya

Történt egyszer, hogy egyik legkedvencebb versenyszervezőnknek elgurult a gyógyszere és kitalált egy páros terepfutó versenyt, hol máshol, mint a Mátra izzasztó útjain. Természetesen a kellően mazohista és önpusztító hajlamú futóknak azonnal megtetszett az ötlet és serényen járultak is a nevezéshez....legalábbis a bátrak és a vakmerők.
Egyszerű de nagyszerű útvonalról volt szó, Mátrafüred-Kékes-Parádsasvár-Kékes-Mátrafüred, aztán ugyanez mégegyszer, összesen 73km élvezet, több mint 3000méter szinttel, négyszer érintve kis hazánk legmagasabb csúcsát. A hozzám hasonlóknak nem is ezek az adatok okoztak fejtörést, sokkal inkább a szintidő, ami 13 óra volt. Első hangzásra bőségesnek tűnt, aztán belegondolva a tempómba és hegyi tapasztalatomba (illetve annak hiányába) már erősen neccesnek.  De mindenképp meg akartam próbálni.
Előbb azonban találnom kellett egy futótársat. A jó ég tudja, mi vezette Sznupit az utamba, de rövid chat társalgás után eldöntetett, hogy együtt nevezünk. Csapatnévnek a fantáziadús Bozót&Sznupi nevet választottuk :)
Természetesen aggódtam és voltak bennem kétségek, melyeket meg is osztottam Sznupival, de biztosított róla, hogy nem fog egész hátralevő életében  utálni ha nem sikerül, mert úgyis sikerül és kész :)   Ebben a részben igyekeztem egyetérteni. Fejben dől el, ahogy mondani szokás, és valóban, elengedhetetlen, hogy el tudjuk hinni, hogy menni fog, elszántság kell, hogy ne törődjünk másokkal, körülményekkel, apró-cseprő dolgokkal, felesleges gondolatokkal, csak haladjunk előre rendíthetetlenül - ahogy az angol ajkú ultrásoktól hallottam olykor: relentless forward motion, mindig csak előre!
El is jött hamar november második hete, megoldódtak a logisztikai kérdések, eldöntöttem, hogy viszem az ivótartályos zsákot (kösz Jaat!), fogok enni gélt, és egyéb apróságokat. Szombaton, a verseny napján utaztunk  le Mátrafüredre Oszaczki-mobillal, kényelmesen leértünk időben, felvettük a rajtcsomagot és készülődni kezdtünk.
Én rögtön pörögni kezdtem, hogy mit vegyünk fel, mit küldjünk előre, mennyi vizet a zsákba, mennyi gélt hova, stb, mire Sznupi néz rám ártatlan, nyugodt kiskutya szemekkel és megkérdi: Miért vagy ideges? :D  Éééén? Ideges?! Csak mindjárt rajt....  Nagyon jó volt a rajt-cél helyszín, kényelmesen tudtunk készülődni, volt hely bőven, nem volt tömeg vagy kavarodás.
Kilenc előtt pár perccel kimegyünk az udvarra a rajtkapuhoz, Csanya rövid eligazítást tart, majd elrajtolunk. Hamar szétszakadozik a mezőny,  kocogunk a végefelé lazán, sok van még hátra. Talán két páros van mögöttünk, de igyekszem nem foglalkozni ilyesmivel, mert lényegtelen. Épp elég a páros tempóját összehangolni, butaság volna másokhoz viszonyítani magunkat vagy mások tempóját erőltetni.  Négyeshatárhoz érve kialakul egy kis vonat, így haladunk szinte végig az első Kékes érintésig. A csúcshoz közeledve Szasza fotóz, mosoly, pacsi, nyomás!
Szaszafotó
Kékes 1. pipa! Frissítőasztal full extrás mint mindig, pár falat ropit, sajtot, olajbogyót vételezünk, iszunk és nekiindulunk a lejtőnek. Kicsit technikás, nem szeretnék rögtön esni, így viszonylag óvatosan ereszkedek, együtt haladunk Edit és Enikő párosával, dumálunk, be is nézünk egy kanyart, de szerencsére csak pár métert megyünk rossz irányba. Nagyon élvezetes ez a szakasz, gyönyörű az erdő, a lejtőkön szépen lehet haladni. Azért egy kis emelkedő itt is van, de Parádsasvárra szépséges szintút visz. Nem sokat beszélünk, Sznupi szinte mindig előttem halad, de nem reklamálok. Kiérünk az aszfaltra és máris ott a pont.  A pontőrség parádés, Boszi, Ulrik, Speró lesi kívánságunkat. Sok kívánság nincs, eszünk-iszunk, megyünk :) Utolérnek a betyárcsajok,aggódnak az idő miatt, kérdezgetik, hogy szerintünk beérünk-e így. Nem nagyon értem a kérdést...Még az első körnek is csak a felénél vagyunk, minek agyalni azon, mi lesz sokkal később? Menni kell és kész. Ha gyalog akkor gyalog, csak előre. Hamarosan el is hagynak minket. Ezért kellett aggódni?!
Hullámzó a terep, sok megfutható, enyhe emelkedő is van, nekem mégis alig-alig megy a futás, gyakorlatilag minden emelkedőn gyalog megyek fel. Nem lesz ez jó... De haladunk és menthetetlenül elérjük a sárgát és megkezdjük az araszolást felfelé. Szaszáék jelenléte viccesebbé teszi az amúgy durva mászást, vigyorgunk saját ügyetlenkedésünkön ha már jó képet nem tudunk vágni a készülő fotókhoz :-) Hamarosan szelidül az emelkedő, megfutható volna ez a rész, de nem megy, sőt, apró görcsfélék rántanak a vádlimba, ami nagyon nem jellemző! Sznupit érzésem szerint majd szétveti az ideg, de kívül tiszta nyugalmat sugároz, magnéziumot, sót nyom a kezembe és haladunk tovább. A csúcs közeledtét jelzi az egyre erősödő szél is, felveszem a széldzsekit, de így sincs melegem. Végre felérünk, Kékes 2., nagyon örülök a teának, édes kekszet és sóba mártott sajtot nyomok hozzá, tökéletes! László Szilvi szerint Yoyék alig pár perce mentek el.

Ez az egyik kedvenc képem :)  Forrás: terepfutas.hu/Szaszafotó

Elindulunk lefelé a kék háromszögön, kicsit köves, de nem vészesen meredek, jól lehet kocogni. Jól esne a gyorsabb tempó is, de a második körben is szükségem van az izmaimra így nem vagánykodok. Egyszercsak Mariann tűnik fel jobbról, picit elkavartak Yoyoval és a kék keresztről a hegyoldalban meredeken vágtak át. Együtt futunk majdnem a célig, ők egy picivel gyorsabbak, Yoyo már a második tányér levest tolja mikor beérünk. Hat órán belüli első kört szerettem volna, Sznupi is így tervezte, de az első kör végéig nem nézett időt, most örömmel nyugtázza, hogy alig lógunk ki az 5:30-ból. El is szöszölünk jó negyedórát, leves, mosdó, öltözködés, aztán nekiindulunk a második körnek.
Lazának érzem a lábakat, elsőre minden szép és jó, futni kezdünk, de hamar rájövök, elfárasztott ez a 36km rendesen, emelkedőn futva érezhetően száll el a pulzus és jönnek az ólomlábak. Ej, mi lesz itt?!  Szégyellem a pofám, de alig-alig futok, szinte végig gyalogolunk. Vámpiriék mennek el mellettünk lazán, eddig észre sem vettem, hogy mögöttünk voltak :o    Nagysokára érünk a Kékes alá, már megy le a nap, esek is egy szépet valami kőben, de szerencsére nincs nagy baj. Szinte sötétben érjük el a csúcsot, hideg szél fúj, még szeencse, hogy a síházban van a pont. Felvesszük a fejlámpát, eszünk-iszunk, közben befut valaki aki már a célba tart. Jó neki. Veszünk egy nagy levegőt és kifelé...
Hamar kiderül, ilyen terepen harmatgyenge a lámpám. Sznupiéhoz képest mintha mécsest gyújtottam volna :( Nem valami jó így a technikás lejtő, alig látom a köveket, gyökereket, közben a széltől a szemem is könnyezni kezd...hurrá :/  Folyton szólnom kell Sznupinak, hogy lassítson, pedig tudom, hogy sietnünk kéne és mennék is gyorsabban, de így is állandóan megbotlok a nem észlelt akadályokban. A bokaforgató részen  lehagyjuk a Csiga Tours csapatot, majd Parádóhuta előtt  RaZót és Vámpirit. Csodálkozom kicsit, hogy ilyen megfontoltan haladnak, Bogi lenyom engem simán bármikor. No mindegy, haladjunk! Alig várom Parádsasvárt, de közben rettegek is a sárgától. A szépséges szintúton vaddisznók robognak át előttünk, majd ismét dobok egy hasast enyhe félcsavarral, kis híjján a szakadékban kötve ki. Szegény Sznupira a frászt hozom, pedig enélkül és épp eléggé kivan. Persze fizikálisan meg se kottyan ez a táv neki, de ez a tötyörgés a szintidőhöz közel felőrli szép lassan...
Szintidőn belül érünk a pontra, rövid eszem-iszom és egy csepp vállmasszázs, izót kérek a púpba a hosszú mászáshoz és indulunk tovább. Próbálom nyugtatni magam, hogy az első körben is sokat gyalogoltam itt, bele kell férjünk az időbe, de siralmasan lassan megy még a gyaloglás is. Sznupi folyton tíz-húsz méterrel előttem, bevár, hümmög, nem hisztizik, nem reklamál, de nem is túl kommunikatív. A társalgás kimerül két szóban: -Gyere! / - Jövök.    Hamarosan visszaelőz a Csiga Tours aztán a sárga tövében Drakulady is...ez már a vég :( Vergődök felfelé, sötét van, fúj a szél, nem könnyű, de egyszer ennek is vége. Metsző szélben érjük el a ködös csúcsot. Kékes 4. Rápillantok az órámra, nem lesz lazázás lefelé, de sikerülnie kell!
A ponton Ernő úgy fogad, mintha tengernyi időnk volna :) Bedobok két teát, sajt, ropi, és menni kell. Brutál szél van, az első pár percben szétfagyok, de a lejtőn futás hamar felmelegít, pláne mert minden erőmmel koncentrálok az útra, nehogy itt a végén essek el megint.  Nagyon lassan fogy a táv, pedig az első körben ez olyan rövidnek tűnt...igyekszem, de folyton megbotlok valamiben. Ismét beérjük Bogiékat, ők óvatosabbak lefelé. Az aszfaltra érve megkönnyebbülten kocogunk, kisvasút, már csak két kis kanyar van, még 6-7perc lehet a szintidőből, egyszercsak megakad a lábam a járda hibájában és elegánsan hasra-térdre vágódok lendületből. A már felszabadulni készülő adrenalin égtelen káromkodás formájában szakad ki belőlem, végig a lejtőn erre ügyeltem, hogy el ne essek, erre itt, 200méterre a céltól.... Sznupi kétségbeesett arccal vakar fel, közben RaZó és Bogi fut el mellettünk. Sántikálva indulok meg, nagyon fáj a térdem, de látom az órán, hogy futni kell, nincs mese. A sarkon már kézen fogva fordulunk be, nekünk szól utoljára a kolomp, csippan a dugóka, villan a vaku, kezet nyújt Csanya.  12:58:19   Még korán is érkeztünk :-)
Köszönöm Sznupi! Mindent!

Rendezés, útvonaljelölés, frissítés ötcsillagos.  Tökéletes verseny! Sajnálhatja aki nem volt ott! Rendezőknek, pontőröknek millió köszönet!