Az idei UB-ről egyáltalán nem akartam beszámolót írni, kicsit talán le is szokom a hosszú irományokról, mert az élményt, a rám tett hatást, az érzelmi és mentális utat úgysem adhatja át az írás és van amit nehéz is volna illendő, nem félreérthető módon publikusan megfogalmazni.
De van az úgy, hogy az ember meggondolja magát, mert két nap múlva még mindig úgy forr benne az élmény, mintha csak most hagyta volna el Aligát és mégis billentyűzetet ragad, hogy megpróbálja megosztani a s(p)ors(t)társakkal az elmondhatatlant.
Még tavaly történt, az elbaltázott UB-m után, hogy Öcsi (Márkus István) feldobta, megkerülné ezt a fránya tavat, de egyedül nagyon sok ez, csináljuk meg párosban. Mormogtam rá valamit, végülis, miért ne, az UB élménye talán ketten is hasonló lehet, a teljesítés így nem kérdéses, és még meg is oszthatom valakivel akit kedvelek. Döntöttünk, neveztünk, kitaláltam, legyünk "Made in RUNgária". (bár a sors fintoraként, Öcsi vicce, a "Csak egy maradhat", majdnem bejött :( de erről később )
Talán nem bántom meg vele Öcsit ha elmondom, hogy az időpont közeledtével furcsa és kellemetlen kettősség volt bennem, egyrészt vártam nagyon a közös futást, az egy napig tartó mentális "másállapotot", de ott volt bennem egy nagy csalódás magam felé, hogy nem egyedül vágok neki és nagyon irigyeltem az egyéniben indulókat, a gyomrom rándult össze minden izgatott várakozást tükröző bejegyzésen, hozzászóláson. Akarom még egyszer ezt a tavat, nem a célszalagért, az éremért vagy a gratulációkért, csak saját magamnak bebizonyítani, megerősíteni, hogy van keresnivalóm ebben a sportban, nem véletlenül sikerült körbeérnem egyszer. De ez nem idén lesz. Szerencsére túllendültem ezen a vívódáson és nem keserítettem meg Öcsi életét ilyen nyafogással, de a gondolat ott volt végig. Ne haragudj Öcsi, te nem tehetsz róla, én vagyok defektes.
Öcsiről is kell írnom, mert muszáj :) Ezer dolga volt az UB előtt, csütörtökön még külföldön volt például, de intézett mindent csak kicsit hektikusan :) Pletykálok kicsit, képzeljétek el, a csapatpólóból fejenként négyet (!) csináltatott, mert ugye én atléta fazont kértem, de mi van ha kicsi az S méret, kell egy M-es is, de hát beleizzadunk, kell belőle kettő, no de az időjárás olyan hűvös, meg éjjel is menni kell, legyen egy ujjas is :) Szegény Bella is a fejét fogta, hogy alig túl a Borvidék félmaratonon, most egy újabb futóverseny veszi el az ura eszét :) Itt ragadom meg az alkalmat, hogy neki is megköszönjek mindent, örülök, hogy megismerhettem!
Pénteken szokás szerint tésztaparty, tömeg, hangulat, izgatott várakozás, örömteli találkozás rég nem látott futócimborákkal. Itt igazán őszinte tudtam lenni, nem lesajnálóan ejtettem ki, ha kérdeztek, hogy "csak párosban", büszke voltam Öcsire már így előre is. Éjjelre Tézé (sultan albertovics) biztosított nekünk szállást amiért nagy köszönet!
El is jött a nagy nap, ráértünk volna a fél nyolcas rajtunkra kimenni, de nem is én lennék, ha nem bonyolítom meg a dolgokat. Kitaláltam, hogy látni akarom az egyénieket, segíteni ha tudok, így alakult ki a terv, hogy bringával elkísérem Mikit az első 50km-en amíg Öcsi megreggelizik, elkészül és lefutja az első etapját. Apropó etapok, úgy egyeztünk meg (úgy találta ki Öcsi) , hogy 50-50, 30-30, 20-20 elosztásban futjuk a távot, a végén fennmaradót pedig vagy együtt vagy amelyikőnk jobban bírja még. Versenytaktikának ez bűn rossz, de önszivatásnak szuper :) Tehát majdnem elkésve (ennek jelentősége lesz) elindultam az egyéni rajt után. Úgy kb két óra múlva leesett a tantusz, hogy én bő 5órát kerekezek ami után ugyanennyit futnom kell majd és még csak egy zabszeletet ettem, az elfogyasztásra szánt kaját és italport a kocsiban hagytam, akárcsak a pénztárcámat....Megoldottuk azért, ettem egy péksütit, de inni simán elfelejtettem. Mikinek töltögettem, adogattam a kulacsot, de magamra nem is gondoltam.
Egész hamar eltelt az első 54km, Pécselyen útjára engedtem Mikit és bevártam Öcsiéket. Próbáltam telefonálni, hogy kb merre járnak, de nem vették fel (utóbb kiderült, hogy Bella épp a rend túlbuzgó őreivel kényszerült társalogni :( Mikor végül odaértek, nem jó híreket hoztak: Öcsinek megfájdult a térde. Na, wazze, gondoltam, te akartál egyénibe futni Bozótka, talán most megkapod 160km formájában, de szerencsére ennyire nem volt vészes a helyzet. Némi töketlenkedés után elindultam lelkesen, tudtam, hogy a leghullámzóbb szakaszt választottam, de Öcsi nem tett rám semmilyen teljesítménykényszert, nem volt elvárás, csak futni kellett. Imádtam, élveztem, még a dombokat is amiket meggyalogoltam, a kilátás,a táj, a a virágok, illatok, a futótársak,minden velem örült, tök jó volt. Aztán persze jött a hideg eső amit kevésbé élveztem olykor, pláne amikor fáradni kezdtem, egyértelműen elcsesztem a frissítést, a reggeli bénázás után itt tolni kellett volna fél óránként a még felszívódni képes maxot... Meg is lett a böjtje, a jókedvű 30után a másik 20km már nem volt annyira vidám. Az utolsó 15-re Öcsi beállt bicajjal kísérni, de olyan jóságos és együttérző volt, hogy bár szórakoztatott a társasága és tényleg klassz volt, hogy jött, de a tempómon nem javított. Végre elértük a 106km pontot, Balatongyörököt, ahol szintén rengeteget időztünk, időközben a sofőrünk is lecserélődött, Bella helyett Tibor jött, alig tudta megközelíteni a pontot a kocsival, Öcsinek még öltözni kellett, stb. Nem egy profi váltás volt, na :)
Én bezuhantam kicsit az autóba, alvás végül nem lett, de átöltöztem, feküdtem kicsit, ettem-ittam, közben kísérőnkkel, Tiborral beszélgettünk. A pontokat baromi nehéz volt megközelíteni, őrület, mekkora forgalom, mennyi váltós autó volt és persze a fáradtsággal fordított arányban változik az emberek toleranciája... De Tibor megoldott mindent, vitte Öcsinek a frissítőt, vezetett, kaját vett, ügyes volt :) Itt beláttam, hogy hülyeség volna a hüvösben, fáradtan kerekeznem Öcsi mellett, és ezzel veszélyeztetni a későbbi futásomat, így megadóan döglöttem a kocsiban. Nyújtotttam finoman egy kicsit, mert enyhe fáradtságot, kötöttséget éreztem a combokban, de szerencsére semmi komoly gond nem volt. Öcsi lábával annál inkább :( Sajnos egyre jobban fájt a térde, de persze arról hallani sem akart, hogy ne fusson... Belesétákkal, férfiasan küzdve, de letolta a 30-as szakaszát. 135-től ismét enyém volt a terep. Nem éreztem azt, hogy szétvetne az erő, hűvös is volt, sötét is már, de nekilendültem és valahogy felpörgött a rendszer, jólesett a tempó, magamat is meglepve hatoson bőven belül szaggattam néhol... Sorra előztem az egyénieket és a lassabb váltókat, míg engem sorra hagytak le az időért tempózó gyorslábú váltósok. Egészen más élmény volt ez, mint anno egyedül a mezőny végén kullogva. Itt benne voltam a sűrűjében, de nem olyan feszült világban, mint az élmezőny lehet.
Jöttek a hírek az élről, ekkor talán még Vakhal Norbi vezetett, volt már aki feladta, megsérült, Bogár Janiról hallottam, hogy rosszul van, nem messze lehet előttem. Nem is volt messze, egyszercsak beértem, sőt elhagytam...mit lehet ilyenkor mondani? Hajrá?! Mégiscsak ő a pályacsúcstartó itt, meg hát, nem kell magyaráznom, milyen kaliberű futó... Köszöntem, jobbulást kívántam, elmentem. Aztán részemről egy bokorszünet folytán újra találkoztunk, ritka szarul nézett ki szegény. Beálltam mellé kocogni úgyis elrohantam rendesen a szakaszom elejét, nem árt a nyugisabb futás, no meg, mikor van a magamfajtának esélye Bogár Janival együtt futni?! Kísérőjének dolga akadt, így egész hosszú szakaszt tettünk meg együtt a pálya legsötétebb, talán legmagányosabb szakaszán, totál szürreális élmény volt. Jani kicsit jobban is lett, fokoztuk a tempót hatoson belülre, ami nekem szupijó, neki bizonyára só volt a sebeibe azt hallani, hogy de jó tempót megyünk :) Visszajött Jani kísérője (Bérces Edit) így hármasban folytattuk...én ebben a társaságban?! ....szürrealitás a köbön...ez az UB :) minden megtörténhet. To top it all, azt mondja rám Edit: sebességtündér :) Itt már kitör belőlem a röhögés...méghogy én? Minden jó végetér egyszer, nagysokára elérjük Boglárt ahol engem levált Öcsi. Bogár Jani köszöngeti az együttfutást, sajnálja, hogy nem megyek tovább, olyan őszintén teszi, hogy majdnem megyek még vele, de leszállok a földre, nekem itt az a dolgom, hogy a párosunkért fussak. Éreztem épp eléggé, hogy magamhoz képest az utolsó 10-15km is erős volt, de jólesett akkor, hogy haladunk és hogy segíthetek másnak vele.
Öcsi Janival el (nem tartott soká a közös futásuk, Öcsi sántítva is megelőzte. Sajnáltam), én bezuhantam az autóba és előre suhantunk. Egy civilizált mosdólátogatás reményében betértünk egy presszófélébe, a kávé is jólesett, de a másik szolgáltatás még inkább :) Rettenetesen vacogtam, még a kocsiban is két pléd és egy hálózsák alatt. Előrementünk Öcsit várni, sajnos, elég soká vártunk, fájt a térde, belesétált, sántikált, de persze nem adta volna fel. Én ismét próbáltam pihizni kicsit az autóban, igyekeztem enni bőven, itt már tudtam, hogy Öcsi bizonyára nem fut többet, így bő 25kilométerem lesz még, egyedül. Fekve nem esett már jól, kissé émelyegni kezdtem, így inkább elkezdtem készülődni a futáshoz. Elég jól éreztem magam, nem bántam, hogy menni kell. Megjött Öcsi, fejlámpa, fényviszaverő, ölelés, nyomás.
Az első pár méteren sántikálósan kezdtem, de csak a szokásos bokamizéria, utána ment lazán. Kütyüt csak az első szakaszomon viseltem, az órát se néztem, így csak érzésre haladtam, de hatos körüli tempónak tűnt. Lassacskán kezdett pirkadni, ezerrel trilláztak a madarak, tök egyedül mentem jódarabig, tiszta hangulatos volt. Öcsiék egyszercsak mellém értek így le tudtam passzolni a lámpát és a fényvisszaverő bigyót, meg a könnyű szélkabátot. Teltek-múltak a kilométerek, aztán valahol (Széplak?) felzárkózott mellém Tamás akiről idővel kiderült, hogy Babinyecz :) Az utolsó, leghosszabbnak tűnő szakaszt így együtt tettük meg, itt is köszönet a társaságért és a finom gumicukorért. A siófoki egyenesek sose akartak véget érni, de a társaság, a beszélgetés segített elviselni ezt is, nevettünk a nyüglődésünkön, folyton biztosítottuk róla a másikat, hogy menjen csak gyorsabban ha tud, de persze egyikőnk sem tágított :) Így is értünk volna célba, de ahogy ráfordultunka Club Aliga bejárójára és elkezdtünk száguldani lefelé, feltűnt Öcsi sántikálva. Igyekeztem megnyugtatni, hogy lent bevárom, de nekem ezen a lejtőn le kell rohannom. Az utolsó métereken kéz a kézben döcögtünk, majd a végső célegyenesre Öcsi is futásfélére váltott, bár mosolyát láthatóan torzította a fájdalom. Karok a levegőbe, cél, érem a nyakba, puszi és ölelés a társnak akivel megoszthattuk azt az életreszóló élményt, ezt a fránya 212kilométert. Köszönöm neked, Öcsi!
Röviden kiörömködtük magunkat, elvileg készült közös fotó Tiborral is a célkapu előtt, majd megkértem Öcsit, hadd vigyem el a bicajt még egy körre, no nem egy tókörre, csak vissza Miki elé. Legyen kerek az a projekt is, vele kezdtem, vele is fejezem be az Ultrabalatont. Szerencsére nem volt messze, jól nézett ki, nem zsigerelte ki magát, okosan futott. Sok dolgom nem volt már kísérésügyileg, a cuccát tudtam átvenni, ne kelljen cipelnie, no meg beszélgetéssel gyorsabban telt az idő. Az ő sztoriját már ismeritek :) Én itt is gratulálok neki, és minden teljesítőnek, dobogósnak, feladónak, aki ott volt és küzdött! Köszönet a szervezőknek és az önkéntes segítőknek!
