Első "igazi" 12órásom

Szeptember 12-én Balatonlamádiban rendezték meg a 12 órás ultrafutó OB-t és úgy gondoltam, ez egy jó alkalom lenne arra, hogy kipróbáljam magam ezen a távon (egy komolytalan és sikertelen kísérletem már volt 12órán tavaly ugyanekkor, az SM nap keretén belül). Az elhatározást tett követte, beneveztem, és hamar eljött a verseny hete. A rajt reggel hétkor volt, ezért úgy gondoltam, még péntek délután le kéne utazni, csak épp szállásról nem gondoskodtam, de hamar megoldódott a probléma, mert egy számomra igen kedves kis kompániához épp befértem az általuk foglalt szobába. Már maga az utazás is megérne egy misét, de legalábbis egy esti showdert, hát még a közös vacsi és a pizsiosztásig eltelt "rövid" idő. Legyen elég annyi, hogy jól szórakoztunk és bizonyára a környezetünk is - rajtunk.

Rettenet korán szólt az ébresztő, hiszen még a helyszínre is kellett érnünk. Kis társaságunk hamarosan összevakarta magát és lebaktattunk a partra ahol a versenyközpontot sejtettük. Fura volt ilyen kihaltnak látni a Balaton amúgy igen népszerű partszakaszát. Végül megleltük a néhány sátorból és asztalkából álló versenyközpontot ahol még csupán néhány futó lézengett. Kölcsönös üdvözlésekkel, rajtszám- és chipfelvétellel, fel-alá járkálással hamar eltelt a rajtig fennmaradó idő, és azon kaptuk magunkat, hogy a rendező a chipszőnyeg mögé szólítja a futókat és hipp-hopp már el is indultunk.

A mezőny jórésze lendületesen kezd, én inkább hátramaradok és jóleső kocogótempóban teszem meg az első néhány kört. Az 1760 méteres pálya nagyrésze aszfalt, egy darabon színes térkő illetve macskakő. Ez utóbbi nem igazán hiányzott, de járható. Még mindig nagyon korán van, a szezonnak pedig lassan vége, így még csak mi, futók keringünk a parkban, néha-néha tűnik csak fel egy arra sétáló, bringázó "civil". Sejtem, nem lesz ez így sokáig, hiszen jó időt ígértek az időjósok és ez egy népszerű partrész.

Az első 5 kör eseménytelenül telik, aztán megállok a frissítőnél inni és felmérni a kínálatot. Nagyjából az van amire számítottam és bőven meg is felel fapados igényeimnek. Az első óra végére már sokan rámvertek 1-2 kört ami persze nem zavar, sőt örülök, hiszen legalább látom a mezőny krémjét és váltunk egy Hajrá!-t. El-elszaladnak mellettem az ismerősök, barátok is, sokszor sajnálom, hogy nem vagyok annyival gyorsabb, hogy kicsit együtt futhassunk. Hiányoznak. Sosem vagyunk 1800méternél távolabb egymástól, mégis ritkán látom őket. Ahogy telik az idő, lassan benépesül a park, jönnek a bringások, sétáló párok, kisgyerekes anyukák, családok, sőt két lagzinak is szem- illetve fültanui lehetünk. A járókelők egy része tudja, mi zajlik itt, mások értetlenül szemlélik a monoton köröző alakokat és a szélsebesen elhúzó váltósokat. Van aki érdeklődik is, hogy aztán döbbent arccal, hitetlenkedve kérdezzen vissza . Mások csak halkan jegyzik meg: Őrültek. Tönkreteszik magukat. Ez nem normális dolog. Normális vagy sem, a futók csak róják tovább a köröket, rendületlenül. Van aki végig vigyorogva, mintha csak könnyed sétát tenne, mások már láthatóan erőlködve, fájdalommal a szemükben. A rivális váltók őrült tempót diktálnak, edzőjük minden körben hangosan bíztatja, utasítja őket. A parti büfék is jó boltot csinálnak ma, egyre többször látok futókat is a napernyők alatt hűs-habos frissítőt fogyasztani.

Az első 6 órám körülbelül ezzel a szemlélődéssel telik, a 28. körömet taposom, amikor felhangzik a figyelmeztetés, hogy hamarosan vége a 6órás versenynek. Úgy döntök, a 30. kör után megajándékozom magam egy gyúrással és eszem a rendezők által biztosított főtt virsliből. A masszírozás ugyan kellemes, de kissé felesleges luxusnak tűnik később visszatekintve, hiszen az izmaimnak kutya baja nincs. A bal térdhajlatomnál meghúztam valamit-valahogyan, de csak gyalogláskor fájdalmas, nem tűnik komolynak. Közben lezajlik a 6órások eredményhirdetése, épp látom Blue-t a dobogón. Örülök a sikerének, nagyon.
A virslire két körrel később kerül sor, sétálva eszem meg, addig se húzzam az időt. Jólesik a "rendes" étel, végre egy verseny ahol a gyomrom normálisan működik, bár érzem, hogy a folyadékbevitel még így is kevés, hogy szinte minden körben iszom, időnként még viszem is a kölcsönkapott kulacsot magammal.

A délutáni kellemes időjárás még több embert csalogat a parkba és a partra, folyton egymást kerülgetjük, időnként már zavaró is a sok ember. Meleg van, rendületlenül süt a nap, fáradnak a lábak, a monotonitás terhe egyre nehezebbnek tűnik. Rossz látni a fájdalmas arcokat, a bizonytalan lépteket, de jó érezni azt az elszántságot és erőt ami a legtöbb még pályán lévő futóból sugárzik.

Igyekszem összekapni magam a végére, mégegyszer lenyúlom névrokon Petit egy kis "csodaszerre" és gyűjtögetem tovább a köröket. Sokakkal futok-gyalogolok együtt egy-egy szakaszt, kiemelkedik közülük Éva néni a töretlen elszántságával és pozitív szemléletével. Lányával is futok egy darabon, de sajnos a térde nincs jó állapotban, én mennék még, így elválunk. A minimum-célom már megvan, ez legalább 80km teljesítése volt. A 100km (jajjdeszépislenne-cél) már elérhetetlen, így a kerek 50 körre hajtok csak. Farkas bíztat, hogy meglesz az, csak haladjak.

Röviddel a vége előtt, az utolsó egész körnek hitt végét megnyomom lendületesre (legyen egy kis befutó-fíling), széldzsekit húzok, felkapom a "jelzőcsomagocskát" és kimegyek az utolsó körre. Matevét és Éva néni lányát érem be, gyalogolnak, melléjük szegődöm. A felénél látjuk, hogy még majd 7 percünk van, Edittel gyorsan döntünk: befutunk. Berobogunk a célba, ugyan lenne még másfél perc, de nem megyünk tovább, inkább a célban örülünk a többiekkel amikor felhangzik a Vége!

Kölcsönös gratulációk, puszik, ölelések, gyors öltözködés, mert hideg van ám és sötétedik rohamosan. Hamarosan a rendezők is összekészülnek az eredményhirdetéshez. Mindenkit kiszólítanak, bögrék, kupák és bajnoki érmek találnak gazdára. Remélem, nem csak számomra tűnt úgy, hogy mindannyian rossz szájíz nélkül tudtunk örülni a magunk és mások sikereinek.

Természetesen utolsónak távozunk :) (és feltehetően utolsóként is értünk haza....de ez egy másik történet:)