Egyszer már nekifutottam ennek a túrának, akkor talán kicsit
ambiciózusan, az elején Márton Daniékkal rohamozva a Kékest, és bár nem
feladásnak éltem meg az átnevezést a rövid távra, azért visszavágytam
bizonyítani. Sajnos az Ultrabalatonnal ütközött az időpont, így csak három
évvel később került erre sor.
Nem vagyok igazán edzésben, hegyen idén alig jártam, a konyhában
annál gyakrabban, vagyis edzetlenül és dagadtan vágtam neki :) Ennek
megfelelően, a biztos teljesítés és a túra maximális kiélvezése volt a célom,
nem a tempó erőltetése és egy esetleges megborulás. Nem a táv öl, hanem az iram
- ehhez tartottam magam.
A max élményt célozva egyértelmű volt, hogy még pénteken leutazom
a rajtba, Kisnánára. Már buszon összefutottam egy túratárssal, beszélgetéssel
gyorsabban telt az amúgy eseménytelen út. Jó korán érkeztünk, le is öblítettük
az út porát egy hideg sörrel, felvettük a rajtcsomagot, leadtuk a sütit*, majd később a Bari tanyán bevacsoráztunk jóféle
ételből, mellé csúszott egy kis rozébor is. Jó volt sok ismerőssel találkozni és néhány új
ismeretségre szert tenni: meglepetésemre szinte szomszédokra is
bukkantam.
(* A Mátra 115 egy közösségi túra, a nevezési díj egy tepsi süti vagy hasonló ehető cucc, amit szétpakolnak a pontokra. Persze van más étek is annak aki igényli. Ez egy gasztrotúra :) )
Viszonylag jól aludtam (köszi a sátrat András!) és könnyen
ébredtem, túl korán is, de sebaj, több idő jutott szedelőzködni, reggelizni,
kitalálni a depót, ruházatot...A várható meleg, napos idő miatt a vékony fehér
rámcuppanó felsőt választom, ebben nem éget a nap és vizezve jól hűt. A kis
zsákba víztartály, esőponcho, lámpa, krém, zsepi, telefon kerül, meg egy kis
vizespalack. Depo csak Mátraszentimrére és Hidegkútra pár műzli, egy-egy alma
és utóbbira a vékony szélkabát hajnalra (egyikre sem volt szükség, a műzliket
ott is hagytam).
Még a cipőfűzőmet igazgatom amikor elrajtol az eleje....kicsit
morgok is amiért szinte a végére maradtam, de persze nincs jelentősége. Tömött
sorban gyalogolunk, úgy döntök, nem futok a Kékesig, max lejtőn, és az
emelkedőkön sem rohanok senki után, tartom a saját tempót akkor is ha lassú. A
botok jó szolgálatot tesznek, bár inkább edzettség kéne...lassan kaptatva is
lihegek, mint a kutya. Azért csak eljön a Kékes, sütit eszegetek, akár
indulhatnék is, de mégis benézek a házba. Papp Bálinték készülődnek indulni,
majd befut Ganki és Pepe is. Utóbbi páros romantikus kirándulását trollkodom
szét, együtt indulunk neki a lefelének, kocogva, beszélgetve. A meredeken
óvatoskodok, nagyon csúszik a kopott aszfaltos cipő a poros hegyoldalon.
Annyira figyelünk, hogy túl ne menjünk, hogy hamarabb kanyarodunk jobbra, de
szerencsére visszafüttyentenek. Parádsasvárig a Dupla Élményről nosztalgiázunk,
sztorikat elevenítünk fel (pl. Pepe a Buff-szoknyás fotók esetét, ezen jót
nevetünk, hogy komoly hatást tehetett rá ha még mindig emlékszik) telik az idő,
fogy a táv vidáman. A ponton feltankolunk sütiből - emberkísérletet végzek,
kizárólag a nevezési díjnak hozott kaján tervezek végigmenni, nem kértem
ellátást (egyébként sikerült tartani, csak egy kis mentaszörpöt ittam
"jogtalanul", elnézést érte....Mentségemre, két tepsi sütit vittem a
közösbe :) Bálinték is befutnak és hamarabb indulnak tovább, de én Gankiékkal
maradok és a faluszéli kék kútnál pancsolás után (ahol egy túratárs megjegyzi,
hogy nem jó ötlet a fejet vizezni....) Galyatetőig hasonlóan kellemesen
haladunk. A tetőn kihasználom az épülő turistacentrum új mosdóját, majd
megkezdjük az ereszkedést Mátraalmásra. A Galyavár 110 túra jut eszembe, ahogy
akkor robogtunk-csúsztunk lefelé a hóban :) Jövőre is lesz, szintén 110,
csak épp mérföldben :) A ponton a kútnak van a legnagyobb sikere,
igencsak befűtöttek odafönt mára, de az erdőben nagyon kellemes a klíma, néha
még szellő is lengedez, nem érzem azt a brutál meleget amire sokan panaszkodnak
(no de én nem is rohantam....). Együtt másszuk meg a Galyavárat is és hamarosan
újra Galyatetőn vagyunk. További sütihegyeket tüntetek el, meglepetésemre, több
óra menet után, a melegben is jólesik az édes süti, kell az energia. Gankiék
depóznak, cuccot igazítanak, így Papp Bálinték kis csapatához csatlakozok.
Szegény Bálintot mindenki azzal zaklatja, hogy miért csak itt tart,
hogyhogy nem fut és egyáltalán....Pedig egy UTH+UB kombó után igazán megteheti,
hogy kirándul és élvezi a tájat, a társaságot, teljesítménykényszer nélkül.
Erről jól el is csevegünk lefelé kocogva, teljes egyetértésben : nekem is
pörögne a lábam, de jó ez a kirándulós-beszélgetős iram, no meg, tartalékolok
is, hosszú edzetlenül ez a táv és előttem van két ismeretlen hegy (Havas, Káva)
és a Muzsla, amiről tudom, hogy mekkora szívás. Összeáll egy kis kompánia,
kényelmesen kocogunk, majd egyszercsak Zsuzsa nagyot esik....szegény jól leveri
a térdeit, inkább felületi sérülés, de nem szép és telement mocsokkal. A
kulacsból próbálom neki kimosni valamennyire, aztán óvatosabban tovább
indulunk. Hasonló pofáraesésben én is nagy vagyok, csak reménykedek, hogy most
elmarad a produkcióm....(egyet azért sikerült)
Útközben megtudjuk, hogy a csapat egyik tagja, Attila is pórul járt, a bokája sérült, de nem adja fel, halad (tényleg nem adta fel, láttam
célba érni amikor hazaindultunk ). Mátraházán elég sokat időzünk, néhány
Csúcsfutás-éremmel mászkáló futó és pár vagány motoros figyelmét élvezzük. Itt
ismét végigkajálom a sütikínálatot (nem egyszerű, annyira sokféle van!), aztán
a fiúkat hesszelem, hogy menjünk már :) Mondjuk, el is indulhattam volna, nem
voltunk összekötve :) Lajosházán sikerül
fertőtleníteni Zsuzsi sebét, újabb sütizabálás és lépünk tovább.
Azt hiszem, itt haladtunk egy darabig hármasban a srácokkal, az
emelkedőn én folyton lemaradtam, aztán visszakocogtam rájuk. Az uncsi szakaszt
csak egy vaddisznó dobja fel, ő is kerítés mögül néz ránk, néha Bálint fakad
dalra, ezt nem tudom, a pozitív vagy a negatív oldalra soroljam ;-)
Mátraszentimre is eljön, bár a hozzá tartozó aszfaltot messzire
kívánom. Kihasználom a civilizált wc-t, az ide depózott almámat a köznek adom
és tulajdonképp indulnék is, szerencsére a srácok is így gondolják, együtt
lépünk tovább. Robival képviseljük a rövidebb-lábú szekciót és hátramaradunk
kissé, mosdás a kútnál, poroszkálás. Aztán Robi lemarad és egyedül gyűröm a
lejtőt a zöldön, bár rendesen megfutni nem merem, mert ugye jönnek még a
hegyek....
Sokáig nem tart a magányom, beérem a bicegő Attilát, majd
Szorospataknál ismét együtt a kis csapat. Sütizabálás (nem, nem unom az édeset,
köszi, kókuszgolyó, jöhet, piskóta, az is, jé muffin, nyamm), kulacstöltés,
hajrá Ágasvár!
Néhol futhatnékom van, de tartom magam a tartalékolós
gyalogláshoz, csak a tényleges lejtőkön kocogok bele. Az emelkedőkön kb
mindenki lehagy, hátezvan...
Előzetesen azt gondoltam, ha naplementére megvan Ágasvár az jó jel
a továbbiakra nézve, és határozottan úgy tűnik, megcsípjük a lenyugvó nap
utolsó sugarait. A turistaházban nem is időzünk, rögtön indulunk a csúcsra, de
elkéstünk, a nap nyugovóra tért. Persze, ilyen nyári estén ilyenkor még jól
látni, megcsodáljuk a tájat és még lámpa nélkül le is tudunk ereszkedni. Nekem
kicsit hosszú a pihenő, de mégis maradok a csapattal, nem akaródzik egyedül
indulni a Muzslának sötétben, gyenge lámpával. Nem bánom meg a döntést, tényleg
alig látok ahogy ereszkedni kezdünk az erdőben. Rám tör a mehetnék, egy jobb
fényforrással tuti futnám a lejtőket, de maradok. Jobb is, egyedül lehet még
most is ott tekeregnék :) Fallóskúton Makipont, válogatott kedvességekkel.
Hidegkútig sok izgalom nem történik, szerencsére mennek előttünk lámpák, így
nem kell keresni az utat, de elég lassan érünk föl. Amikor három éve itt
jártam, kint volt a pont, most bent vagyunk a házban, itt-ott alvó, kómázó
túrázók, a pontőrök viszont frissek, vidámak, körülugrálnak minket. Bocs, ha
idegesítő voltam, de nagyon örültem, hogy jól vagyok, semmim nem fáj, jó a
gyomrom, bírja a lábam, nem vagyok álmos se, biztatónak tűnt a nagy hegyek
előtt és nem akartam „leereszteni”. A depócsomagom tök fölösleges, a kaját ki
is teszem az asztalra a közösbe, a kis széldzsekit a zsákba. A hosszabb pihenő alatt végigkóstolom az
összes sütit, aztán csak elindulunk. Jön
a rettegett Muzsla, de előbb még lemegyünk a „pincébe”, hogy minél többet
mehessünk fel :)
Bizonyára gyönyörű az erdő, de a lámpám hatalmas fényében örülök,
ha a következő potenciális lépést látom. Minden kőnél, megbotlásnál,
patakátkelésnél megfogadom, hogy többé nem megyek éjjel túrázni amig nem veszek
egy jobb lámpát. Mászás közben elcsendesülünk, mindenki küzd :) Aztán
egyszercsak fent vagyunk. Nem is olyan vészes, ha saját iramban döcög az ember.... (persze dögnehéz így is, de értitek)
Hangulatos fent a pont, tábortűz, banánfa, kövönsüti....nem is
sietünk. Lefelé még mindig szeretek menni, csak látni lenne jó. Mindenesetre
haladunk, az idő és a táv telik, a társaság vidám (vagy nem mindenki? ) Azt
hiszem, itt tört ki Bálintból a Megasztár ismét. Én már a Havast várom, a
Kávával együtt ők a meglepi-hegyek, nem emlékszem, hogy jártam volna rajtuk.
Persze addig még Diós-patak, Zám-patak, János-vára, susnyás, köves, minden ami
kell...János-váránál bénázok rendesen, azt hiszem Zoli világít, utat mutat, épp csak fel nem tol :P Hamarosan megvirrad, lámpa el. Kénes forrásnál azt mondja a „bácsi” hogy
elgyötörten nézek ki :) Hát köszi, nem érzem úgy magam, de jó tudni. Eljön a
várva-várt Havas is, sok köszönet nincs benne. Igazából nem nehéz, nem meredek,
nem is magas, nem is hosszú, csak épp 102 kilométernél van ...ennyike :) Őszinte
megnyilvánulás túratársunktól a csúcs közelében: Hova a fa.ba tud még
emelkedni?! ;-)
Azért persze felérünk és nem is toporgok soká, elindulok lefelé egyedül. Pont ott kezdek alkalmas bokrot keresni ahol egy sincs, de megoldom. Közben persze utolérnek a srácok, de Fajzathoz már megint együtt érünk. Bálint lába kezd rendetlenkedni, nagy empátiával otthagyom őket és indulok megnézni magamnak a Kávát. Amúgy tök szép kis hegy, csak ne most...Az elhagyott csapatom helyett Andrással (?) verődök össze, beszélgetve, belekocogva cammogunk Tót-hegyesnek. A fincsi melegben téli Fertő-tóról, Galyavár 110-ről és hasonlókról csevegünk. Három éve itt sötétben jöttünk a rövid távon, örülök, hogy világosban is megnézhetem ezt a részt. A csúcs egész trükkös, anno a sötétben csak a következő lépésre koncentráltam, most látom, milyen érdekes formája van. Egy darabon hármasban megyünk, hangulatos erdő után mindjárt itt az utolsó hegy.
Sokunk kedvence a Világos-hegy, gyönyörű a kilátás róla, bár most a nap is nagyon tűz, nem esik jól nézelődni se. Azért ülve tolok be pár sütit, közben fölérnek Bálinték is, kicsit megváltozott összeállításban, de ismét együtt a kis csapat. Innen már együtt is maradunk, elbúcsúzunk az illusztris pontőrségtől és óvatos ereszkedésbe kezdünk. Igyekszem nem teljesen „kiengedni”, hátra van még pár kilométer a napon, különösebb izgalmak nélkül. Néha rám tör a futhatnék, erőm is lenne és hamarabb is érhetnék célba, de aztán mégis maradok. Latolgatjuk a célidőt, simán beérhetünk 10 órára, aminek persze semmi jelentősége, de legalább kerek :) A napsütötte réteket, szintén napsütötte szőlőhegyi dűlőutat, majd a faluban tekergést már nem igazán kívánom, de igazából nincs semmi bajom, kirándulunk. Azért eszembe jut, hova kívánhatja mindezt az aki a szintidőért küzdve lohol majd itt délután....
Azért persze felérünk és nem is toporgok soká, elindulok lefelé egyedül. Pont ott kezdek alkalmas bokrot keresni ahol egy sincs, de megoldom. Közben persze utolérnek a srácok, de Fajzathoz már megint együtt érünk. Bálint lába kezd rendetlenkedni, nagy empátiával otthagyom őket és indulok megnézni magamnak a Kávát. Amúgy tök szép kis hegy, csak ne most...Az elhagyott csapatom helyett Andrással (?) verődök össze, beszélgetve, belekocogva cammogunk Tót-hegyesnek. A fincsi melegben téli Fertő-tóról, Galyavár 110-ről és hasonlókról csevegünk. Három éve itt sötétben jöttünk a rövid távon, örülök, hogy világosban is megnézhetem ezt a részt. A csúcs egész trükkös, anno a sötétben csak a következő lépésre koncentráltam, most látom, milyen érdekes formája van. Egy darabon hármasban megyünk, hangulatos erdő után mindjárt itt az utolsó hegy.
Sokunk kedvence a Világos-hegy, gyönyörű a kilátás róla, bár most a nap is nagyon tűz, nem esik jól nézelődni se. Azért ülve tolok be pár sütit, közben fölérnek Bálinték is, kicsit megváltozott összeállításban, de ismét együtt a kis csapat. Innen már együtt is maradunk, elbúcsúzunk az illusztris pontőrségtől és óvatos ereszkedésbe kezdünk. Igyekszem nem teljesen „kiengedni”, hátra van még pár kilométer a napon, különösebb izgalmak nélkül. Néha rám tör a futhatnék, erőm is lenne és hamarabb is érhetnék célba, de aztán mégis maradok. Latolgatjuk a célidőt, simán beérhetünk 10 órára, aminek persze semmi jelentősége, de legalább kerek :) A napsütötte réteket, szintén napsütötte szőlőhegyi dűlőutat, majd a faluban tekergést már nem igazán kívánom, de igazából nincs semmi bajom, kirándulunk. Azért eszembe jut, hova kívánhatja mindezt az aki a szintidőért küzdve lohol majd itt délután....
No de mi mindjárt be is érünk, csak mégegykanyar, mégegyutca,
holaszalag, jéegytemplom, deszépvirág, ottazuszoda, ottasuli, ottazebra, pittypittytízóra,
fenevigye....köszimindent, válasszunkövet.
Kis lézengés a célban, gratulálok a leggyorsabbaknak, pár szót
váltok ismerősökkel, aztán jön is a kiscsaládom, a gyerekek ezerrel pörögnek a
medence miatt. Van is tombolás, anyafogjálmeg, siessmár, dobjálel, etc. Jól is
esik az ázás, még nem fájnak a fáradt izmok, nem támad az alváshiány, szép az
élet... meg a Mátra!
Köszönet a szervezőknek, segítőknek, pontőröknek, túratársaknak!