2015. október 13., kedd
Dupla Élmény 2015 - Uraim, zárunk!
Az esemény közeledtével persze egyre jobban vártam, de tényleg segíteni szerettem volna, ráadásul edzésben sem vagyok, fel is szedtem egy kis "fókazsírt", eszembe se jutott a futás amíg meg nem tudtam, hogy a Lőw-Korányi duó idén sem indul....Hát persze, hogy lecsaptam a nevezésükre :)
Adott lett a kérdés: ki legyen a partner? Emlékeztem, a tavalyi beszámolómnál Böki önként jelentkezett, így őt invitáltam és nem kaptam kosarat :) A csapatnevet már nem lehetett átiratni, így maradt Uraim, zárunk!
A versenyről itt vannak részletek, egyébként egy kb 35 kilométeres nyolcas alakú pálya, amit kétszer kell megfutni, 4x mászva fel a Kékesre...és idén fordult a haladási irány ami nekem nem kedvezett, mert az enyhe emelkedőket se tudtam kifutni, maradt a gyaloglás és a lejtőkön futás.
Az előző két évvel ellentétben most hátizsákot vittem, tartályostul, nem készültem viszont saját frissítéssel, eltekintve két egyszerűbb energiaszelettől. A botokat is a rajtba depóztam, hátha jól jönnek a második körben. A versenyt megelőző napokban egyre ősziesebb időjárást ígértek, nekem pedig nem volt terepre alkalmas cipőm, a "kötött" felsőrészű adidas abszolút nem való terepre, a régi asics szakadt, jön le a talpa....Szombaton beszaladtam hát a decába és megvettem a legolcsóbb terepfutónak nevezett cipőt.
El is érkezett a versenynap, Koós-mobil repített a rajtba, találka Bökivel, rajtszámfelvétel, öltözködés, jajmindjártrajt...Hideg volt kint, szinte mindenki dzsekiben vagy több rétegben indult, én egy szál aláöltözőben....nem fáztam, hát még amikor elkezdtünk felfelé kocogni. A rend kedvéért dobtam is egy esést még az elején, ezzel az eggyel meg is úsztam a napot :)
Nagyon kevés futással, szinte végig gyalogolva, beszélgetve másszuk a Kékest, nem is tűnik olyan hosszúnak az a bő óra amíg felérünk. Jó hideg szél fúj és kissé ködös odafönt, gyors csippantás és pár falatka után indulunk is lefelé. Ez a sárga lemenet az egyik legjobb szakasz, most a talaj is optimális, nem száraz, de nem is csúszik. Csak a fenti világos színű köveken csúszik meg a cipőm, egyébként szépen lecsorgunk, utána is jól futható az egész szakasz Parádsasvárig. Utólag látszik, hogy itt még volt kraft, az első körben 51 perc volt az egész szakasz, a másodikban jóval több, bár inkább a depó volt hosszabb akkor.
Szinte csak csippantunk, palackomba kérem az izót és lépünk is. Kissé tartok a mászástól, tele van a szakasz kifutható emelkedőkkel csak én vagyok puding hozzájuk. Túl sok gyaloglás, lejtőkön kocogás, haladunk azért. Kirándulunk, nem verseny - mondogatom Bökinek, de elég gúnyos mosoly a reakció :) Lehet, tényleg csak kirándulni kellett volna jönni ;-) Vagy csak egy Szimplára, de azt meg illene keményebben végigfutni....maradjunk a jelennél. Rengeteg a gomba a hegynek ezen az oldalán, emlegetjük is Yoyokát sűrűn :) Parádóhutánál klassz a fák közt kanyargós futás, de aztán jön mászás, a Pisztrángos-tó és a kaptatók. Szabó Juciék érnek utol minket, Böki cseverészik, én küzdök .... de motivációnak tökjó, fel is érünk, helló K2 ! Befagy a popsim olyan hideg van és szél, de úgyis futunk majd lefelé, nem érdemes öltözködni. Kis izólötty a zsákba, sajt, keksz, menjünk. A lányokkal futunk lefelé, de persze hamarosan lemaradunk, persze miattam. Így se tart nagyon soká a lemenet, jól futható ez a piros végig, kicsit óvatoskodva, nehogy nagy zakó legyen, de élvezettel futok lefelé. A forrásnál megy el mellettünk a győztes Szimplás páros, szép volt fiúk! Mátrafüred, aszfalt, meg is van ... a fele :)
Kicsit hosszas depózást követően indulunk neki a második körnek, úgy döntök, felviszem a botokat is, ha már elhoztam. Lazsálósan meggyalogoljuk az aszfaltot, tényleg kirándulunk...tiszta ciki, ez egy terepFUTÓverseny....az erdőbe érve szembejövő túrázóktól meg is kapjuk ezt a megjegyzést ("nem kell végig futni?") ... Ahogy emelkedünk, érzem, hogy nem érzem az erőt :) Honnan is érezném ...ahhoz edzeni kell....
Eltévedt versenytársak jönnek szembe, nem mentek le a suliba a kör végén, most visszamennek...ouch :( Aztán még egy páros, ők is benéztek valamit. Na, én legalább az utat tudom :) Jönnek és mennek a "kávézós" lányok ...hátezvan.... Lupusékat érjük be, beszélgetve, szép lassan, de meg van a Kékes harmadszor is, egyre hidegebb itt fönt, húzzunk! A lejtőn megint jól érzem magam, bár ebből lenne több! A Pisztrángos-Sötét-lápa murit elcserélném három vagy több Sombokor lejtőre. Az első körnél lassabban, de lecsorgunk Parádsasvárra ismét, vételezek az energiaszeletből is, izólötyi a zsákba és huss....A nyavalyás laza emelkedők megint....kirándulunk, beszélgetünk, futnikéne...Akad futás is, nyomokban. Aztán a meredek szakaszon már nagyon fogy az erő, araszolok. A lustaságomnál erősebb a didergés, felveszem a szélkabátot. Visszanézve látom, hogy Tincáék közelednek....ez még nem a vég, de ne már :P A csúcs alatt meg is előznek, de a síházban még együtt falatozunk, csak azt nem tudom, minek húzzuk ezzel az időt amikor hideg is van és kb egy óra múlva a célban is lehetünk...Gyömbér, csoki, mazsola, meleg tea, menjünk már. Kilépve meglep a szél ereje, de tudom, hogy kicsit lejjebb már nem lesz ilyen vad az idő. Hamar beérjük a srácokat, de megállok vetkőzni, így másodszor is eljátsszuk az "üldözősdit". Tökjó ez a lefelé, csak már eléggé fáradok, nem merem jobban megereszteni a lejtőn, mert tartok a figyelmetlenségből adódó botláson, ami itt elég szívás lenne... Még alig szürkül mikor kiérünk a sík részre, még belefér egy kis gyaloglás, aztán már csak be kell futni a célba. Uraim, zárunk! - ja, még nem, még maradt 34 perc :)
Köszönöm Böki! Köszi a szervezőknek, segítőknek a sok munkát! Külön köszi az érintetteknek a fuvart.
Ezzel négyből négy :
2015. július 14., kedd
Szupi-szuperkatlan
Az idő végül nem lett olyan igazán-hűdenagyondurván-kánikula, de csak a mi kedvünkért, a hidegfrontok közt vasárnapra csak felkúszott a hőmérő a harmincas közelébe és zavartalan napsütés vidította a túrázók lelkét.
Részemről, hosszas vacillálás után indultam útnak Dorog irányába, ugyanis a fővároson keresztül közlekedés meglehetősen időigényes. Végül eldöntetett, hogy csakazértis... A rajt-cél központ nagyon jól megközelíthető helyen, Dorog központjához közel, egy söröző udvarán volt, a buszmegálló tőszomszédságában, így keresgélni egyáltalán nem kellett. Igaz, a rendelkezésre álló rajtidő már elmúlt, de a seprűk még nem indultak el, így simán engedtek rajtolni. Az előnevezésnek köszönhetően már kitöltve várt az itinerem, így gyors mosdás, hajigazítás, sapka fel, tatyó fel és el is indultam, a "mezőny" után...
Az itiner nagyon is informatív, kényelmes méretű, szöveges útvonal-leírás, szintmetszet és táblázatos táv- és szintadatok is találhatók rajta. Elvileg emlékszem az útvonalra az évekkel ezelőtti Kinizsiről, de azért átolvasom, nehogy elkavarjak. Eseménytelenül telik az út az első pontig, vagyis a hírhedt Gete csúcsáig, illetve említésre nagyon is méltó esemény, hogy Molnár Peti már szembe jön...
A mászás nem is nehéz, a javát gyaloglom, majd a csúcson csak pecsét, de aki olvasta a kiírást, tudhatta, hogy itt nincs szolgáltatás. Neki is indulok a kissé technikás lefelének, kezdetben túlóvatoskodva, aztán bátrabban. Kalmár Karcsi jön szembe, eléggé el van készülve, de vidám. Nagyon meleg van "kint" - mondja, és el is hiszem, hogy könnyen megüthet a kitett, napos részen a nyári nap, pláne ha kevés a frissítés vagy a napvédelem.
Hamarosan ki is érek a tisztásra, kellemesen futható szakasz jön, egy bokaforgatóan köves lejtővel, majd kellemetlenül homokos emelkedővel és ismét könnyű szakasszal a szántóföldön át, miközben már messziről láthatóan magasodik előttünk a Hegyes-kő csúcsa, ami alatt vár a második ellenőrzőpont. Ez a kitett, poros rész most nem olyan vészes, de ha a Kinizsin itt már 50 km (és dél) körül járunk és ha épp szép nyári idő van, igencsak oda tud verni a meleg és a napsütés.
A ponton Papp Bálint és az esztergomi futóművek kis csapata limonádéval és kedves szavakkal vár, jólesik mindkettő, még a baráti vérszívás is :) Hamar lépek tovább, nincs messze Tokod, ahol állítólag komolyabb frissítő is lesz. Egy kis lejtő, egy kis aszfalt és már ott is vagyok a Tokodi pincéknél, a ponton kedves segítők, hangulatos élő (!) népzene, de sajnos a kaja nagyrésze elfogyott, mint később hallottam, a tervezettnél sokkal többen jöttek el a túrára. Felkapok pár szem meggyet és a kapott műzliszeletet is megeszem az emelkedőn. Nosztalgiázva mászok a susnyás domboldalban, anno a második Kinizsimen is itt kajáltam és szép lazán döcögtem fel. Egyre több a szembejövő, néha félrehúzódok, néha ők engednek el. Jön Tigyi Laci is Istivel, váltunk pár szót. Bizonyára utolérem még őket, mondja Lala és itt még én is hiszem, hogy így lesz.
Szép hosszú lejtő visz be Mogyorósbányára, nagyzsákos-privát túrázós emlékek villannak be miközben "suhanok" lefelé. A ponton jól meglepődök, Barát Gabi és Pálfy Livi fogad, tiszta BSI pont :) El is dumálok velük vagy 10 percet, aztán fordulok. A kútnál azért megtöltöm a púpot és fejet vizezek, mielőtt megkezdem a visszautat. Érzem, hogy kevés a frissítés, inni csak vizem van, a ponton kaja már nem lesz...egy fél zacskó mazsolát beraktam vésztartaléknak, azt veszem elő és betolok egy nagy marékkal. Tokodnál kissé elvétem az utat, egy párhuzamos úton jutok le a pincék közt, de már nem megyek vissza. A ponton sajnos ehető cucc nincs, de van jó hideg víz.
Jókedvűen, viszonylag jó erőben haladok tovább, Hegyeskő alatt még vacillálok rajta, hogy felmenjek-e a csúcsra, de végül nem mászom meg a sziklát. Pecsételés után könnyű, de folyamatos kocogásba fogok, vesztemre, benézem a szántóföldön az utat és előbb csapok le jobbra...Várom a homokos meredek részt, de nem jön, helyette ismeretlen útkereszteződés. Gyanús, hogy nem vagyok nagyon rossz helyen csak kissé odébb, ezért ha már elbaltáztam, legalább nézelődök, elmegyek előbb a tutira rossz irányba, hangulatos szurdokszerű árokban folytatódna, de visszafordulok. A másik irányban egy tó mellett megyek el és visszajutok a helyes útra. Ha már lúd, legyen korrekt alapon, visszafutok a tévesztés helyéig és újra lejövök a homokos lejtőn. Néhány túratárssal így már harmadszor találkozok, elég hülyének nézhetnek.... A lelkesedés rossz tanácsadó - jól belendülve még egyszer tévútra megyek és ezt is meglesem, hova vezet...A kidőlt villanyoszlopok mentén elég nagy "szakadékon" kéne átvergődni, így visszamegyek a helyes útra ismét.
(Javaslom, senki ne keressen ebben logikát, nem időre mentem, belefért a mászkálás, amúgy sem olyan hosszú a túra)
A Getét támadva újra előzök többször elhagyott túratársakat, már mentegetőzni se akarok, de azért megemlítem, hogy el bírtak kavarni, azért vagyok itt újra :) A mászás közben kezdek szép lassan elfogyni, a vizemmel arányosan....és a csúcstól még bő 5 km a cél, igaz, végig lefelé...Az utolsó korty vízzel lenyomom a maradék mazsolámat és mászok tovább. A pont után utolérem Őrsi Annát, neki is elmesélem hülyeségem történetét röviden, aztán együtt is maradunk, sokat kocogva, beszélgetve leérünk Dorogra, ahol még megtekintjük a városközpontot, mert követem Annát aki követi a kéket....de minek? :)
Célkajáról fantáziáltunk az utolsó lejtőn, de sajnos az oklevél és kitűző mellé kapott kupont csak sörre, limonádéra vagy jégkrémre válthattuk be. Természetesen, a melegben ezek nagyon is kellemesek, de azért 30 kilométeren egy műzliszeletnél több ellátást is el tudnék viselni :) (az illendőség megkívánja, hogy hozzátegyem, a cél tőszomszédságában volt egy vasárnap is nyitva tartó pékség (?)/vegyesbolt )
Útvonal és kiírás rendben, itiner klassz, ellátás elfogadható (hát még ha nem fogy el), kitűző-oklevél egyszerű, de szép - ár-érték arány igazából korrekt. Talán csak az én vesszőparipám, hogy 30 kilin már legyen célkaja, akár önkiszolgáló rendszerben magunknak kenhető vajaskenyér szinten.
Köszönet a szervezőknek és a segítőknek!
2015. június 11., csütörtök
Mátra 115 - 127 km kirándulósan a Mátrában
(* A Mátra 115 egy közösségi túra, a nevezési díj egy tepsi süti vagy hasonló ehető cucc, amit szétpakolnak a pontokra. Persze van más étek is annak aki igényli. Ez egy gasztrotúra :) )
Azért persze felérünk és nem is toporgok soká, elindulok lefelé egyedül. Pont ott kezdek alkalmas bokrot keresni ahol egy sincs, de megoldom. Közben persze utolérnek a srácok, de Fajzathoz már megint együtt érünk. Bálint lába kezd rendetlenkedni, nagy empátiával otthagyom őket és indulok megnézni magamnak a Kávát. Amúgy tök szép kis hegy, csak ne most...Az elhagyott csapatom helyett Andrással (?) verődök össze, beszélgetve, belekocogva cammogunk Tót-hegyesnek. A fincsi melegben téli Fertő-tóról, Galyavár 110-ről és hasonlókról csevegünk. Három éve itt sötétben jöttünk a rövid távon, örülök, hogy világosban is megnézhetem ezt a részt. A csúcs egész trükkös, anno a sötétben csak a következő lépésre koncentráltam, most látom, milyen érdekes formája van. Egy darabon hármasban megyünk, hangulatos erdő után mindjárt itt az utolsó hegy.
Sokunk kedvence a Világos-hegy, gyönyörű a kilátás róla, bár most a nap is nagyon tűz, nem esik jól nézelődni se. Azért ülve tolok be pár sütit, közben fölérnek Bálinték is, kicsit megváltozott összeállításban, de ismét együtt a kis csapat. Innen már együtt is maradunk, elbúcsúzunk az illusztris pontőrségtől és óvatos ereszkedésbe kezdünk. Igyekszem nem teljesen „kiengedni”, hátra van még pár kilométer a napon, különösebb izgalmak nélkül. Néha rám tör a futhatnék, erőm is lenne és hamarabb is érhetnék célba, de aztán mégis maradok. Latolgatjuk a célidőt, simán beérhetünk 10 órára, aminek persze semmi jelentősége, de legalább kerek :) A napsütötte réteket, szintén napsütötte szőlőhegyi dűlőutat, majd a faluban tekergést már nem igazán kívánom, de igazából nincs semmi bajom, kirándulunk. Azért eszembe jut, hova kívánhatja mindezt az aki a szintidőért küzdve lohol majd itt délután....
Köszönet a szervezőknek, segítőknek, pontőröknek, túratársaknak!
2014. szeptember 23., kedd
Dupla Élmény 2014 avagy szíveskedjen megvárni...
Bár nem állok olyan irodalmi magasságban, mint csapatnevünket adó Slavomir Mrozek, se olyan humort nem tudok fabrikálni, mint Chevy Van, de azért beszámolok, mert egy Dupla Élmény Lőw Andrással azért olyan, amiről írni kell :)
Nem részletezem soká, aki nem ismeri, olvassa el a rendező Terepfutas.hu-nál, ez egy páros terepfutó esemény a Mátrában, ahol egy 36 km hosszú, nyolcas alakú pályát kell kétszuer teljesíteni, így lesz a Kékes négyszeri érintésével 72 km és 3380 m szintemelkedés (a hozzá tartozó lejtőkkel) a lábunkban a végére. Erre adott 12 óra.
Már kétszer részt vettem, első évben Sznopek Józsit szivattam, mert extra gyenge és készületlen voltam, ráadásul akkor novemberben lámpa kellett a végére és bénáztam a gyenge fénnyel, alig húztuk be. Tavaly Boros Mikivel (powerhiker) klassz páros voltunk, rákészültünk, terveztünk, végrehajtottuk és egészen szép eredményt értünk el. Idén azt gondoltam, talán csak segítőnek megyek, mert alig futottam hegyen (gyakorlatilag csak a Mátra 40 volt) , ráadásul az UB óta eléggé kiengedtem, keveset edzettem. De ahogy közeledett az esemény, piszkálgatta a fantáziámat mégis, Miki viszont hasonló okokból nem kívánta ezt a bulit most, így egy levélváltás során, by the way, rákérdeztem Lőw Andrásnál. Ő azonban a tavalyi partnerével Korányi Balázzsal tervezett futni, de végül Balázs visszakozott, így tulajdonképp András kért fel engem keringőre :)
Ennyit arról, hogy hasonló erejű, képességű társat válasszunk :) András most jött csak meg az UTMB-ről és mindjárt utazik a Spartathlonra (immár 17x....), elnyűhetetlen, tapasztalt, szikár, erős, magas, no és férfi...minden ami én nem vagyok. Sebaj, ünnepelni megyünk – mondta ő – nincs kényszer, csak futunk. A név már tavaly eldőlt, csak arra nem gondoltunk, hogy 16 karakterbe kéne beleférjen, így lettünk Szíveskedjenek e. Még vicceskedtem rajta, hogy majd az eredmény függvényében döntünk, hogy előremenni vagy elengedni a vége :)
Nem agyaltunk sokat előre, bár én azért elgondolkodtam többször a felszerelésen, frissítésen, végül András a tavaly bevált zsákot hozta, én pedig abszolút minimál módon, csupán kézikulaccsal vágtam neki, viszont kihasználtam a depó lehetőséget és küldtem előre kiporciózott port a Kékesre (nem a drága cuccot, mint tavaly, csak isot), meg egy a nevezésnél kapott gélt, hátha jól jön majd. Ennél nem vettük tudományosabbra, rövidnaci, póló, aszfaltos futócipő, jóvan :)
Pesten volt dolgom péntek este, így – a logisztikát egyszerűsítendő - kaptam egy matracot a Lőw rezidencián és hajnali házikalács után, jó korán értünk együtt Mátrafüredre, bőven volt idő összekészülni, üdvözölni a többieket, ráhangolódni a versenyre. Ami ugye nem verseny. Itt nincsenek győztesek, csak túlélők – hirdeti Csanya. És tényleg, nincs dobogó, nincs serleg, minden teljesítő dögcédulát kap.
Tökéletes pontossággal rajtol el a mezőny, az eleje persze elhúz, mi maradunk a hátsó harmadban, hova siessünk. Kikanyargunk az utcákon és máris ott az erdő, indulhat a mászás a K1-re, vagyis a négy Kékes érintésből az elsőre. Tartalékolva, sokat gyalogolva haladunk, még szinte tömött sorban. Többen kielőznek, egész a végén lehetünk, de nem izgat. Tavaly az utolsó helyek egyikéről jöttünk előre a 10. pozícióra.... Szépséges a kora őszi erdő, kellemes az időjárás is. Hamar megvan a csúcs, villámgyorsan kulacsot töltök, felkapok egy zacsi port és már kapkodom is a fejem, mert András el is tűnt, rohanok utána:
- nem láttam, hova tűntél. Nem szóltál...
- enni sétálva is tudok....
Ez annyira ő, nagyon bírom :) Nem dumál fölöslegesen, teszi a dolgát és kész.
Megkezdjük az első ereszkedést Parádsasvár felé, úgy 4 percesben :P Előzgetünk, rombolunk lefelé, persze András gyorsabb, de nagyjából tartom a lépést, szökdelek a kövek-ágak közt, épp ideálisak a talajviszonyok, nem sáros, de nedves, nem porzik, alig csúszik. Igazi flow ez a szakasz, akárcsak tavaly, bár talán most még gyorsabban futunk. Parádóhuta előtt egy egyszerű kis balos letérésnél megbotlok egy gyökérben, átesek a saját lábamon, csúnyán odaverem a térdem, közben a kulacsra tenyerelve arcon fröcskölöm magam jó 3dl tömény isoval...nem annyira vicces :) A faluszéli kék kútnál a sár és a ragacs egy részét lemosom, legalább az arcomról és a sebről, közben utolér két korábban lehagyott páros, de nem számít, amúgy sem vérre megy és messze még a vége. Ezt a kis hullámzó szakaszt nem kedvelem, futható, de belőlem sokat vesz ki, inkább belegyalogolok itt-ott, a szintutat viszont szépen kifutjuk és hopp, ott is vagyunk a pontnál. Kedves segítők ajánlanának minden földi jót, de csak töltöm a kulacsot és húzunk is. Irány K2.
Óvatosan, lazán tartalékolva haladunk, csak a lejtőket futjuk, sok van még hátra. Persze a társam gyalogolva is sokkal gyorsabb, hamar lemaradok, aztán kocogok utána. Javasolja, hogy menjek csak előre, de nekem motiválóbb ha őt követem, mintha hátulról éreznék teljesítménykényszert (ami persze csak pszichés, nem volt elvárás). Így viszont folyton lemaradok, nem beszélünk, csak megyünk. Jön a híres sárga jelzés felfelé, de meglepően könnyen feljutok, valahogy nehezebbként élt az emlékezetemben. Utána a hosszas sunyi emelkedőn bele-belefutok, beérem Andrást és már meg is van a K2.
Veszünk el pár falat kaját, talán ropit és almát(?) fogtam, kulacsba a központi isot kértem és már megyünk is le. A downhill megint állati, repülünk, kb mint tavaly az utolsó lemeneten. Tök egyedül vagyunk, csak suhanunk át a tájon, patakcsobogás és léptek puffanása, tőlem egy-egy elharapott szitokszó ha olykor megbillenek, de egyébként csend és koncentráció. Az ösvény végén előbukkanó fotós, majd az aszfalt zökkent csak ki a flowból, a kisvasúttól elkanyarodva pillantok először az órára és nézek nagyot, bőven 5 órán belül toltuk az első kört. Még a rajt/cél előtt megegyezünk, hogy nem kell hosszas depó, köszönünk, töltekezünk és lépünk. András megiszik egy levest, én egy gélt nyelek le és lecserélem az isotól kellemetlenül ragadó, amúgy is kissé szűk pólót, és már lépünk is.
Az aszfalton erődemonstrálunk, végig futva megyünk föl, közben pacsizva a szembejövőkkel (vagyis akik mögöttünk jönnek le). Az erdőbe érve gyaloglásra váltunk, csendben szedjük a lábunkat. Itt valahogy én kerültem előre, meglepetésemre egyszercsak András maradozik le, fura hangokat hallat, szinte botladozik, nem néz ki jól, látszik, hogy valami nincs rendben, de annyira már ismerem, hogy tudom, megoldja. A nagy rohanás után csak azt a kis semmi levest itta, talán ez a baj, de nem akarok okoskodni meg amúgy is minek. Nem megyek nagyon előre, a ponton úgyis együtt kell lennünk, el is érjük szép lassan a csúcsot ismét, K3. Töltök kulacsot, küldtem ide egy gélt tartalékba azt András tolja be aztán egy szó nélkül lefekszik a padra. Sistergő jön, aggódva kérdezi, hogy a legendás 12 perces alvás következik-e. Hát az tuti nem, 12 percet nem hagyom :P Eszek addig pár falat sajtot, jólesik a sós oliva is mellé az édes cuccok után. Egyszercsak András felugrik és már futunk is lefelé. Arra nem volt idő, hogy megkérdezzem, jobban van-e, bár úgy tűnt, igen. Újabb száguldás lefelé, nem sokkal lassabban, mint az előző körben. Parádóhuta előtt egyszercsak mintha elszívták volna az erőmet, lassítok kicsit. A faluba érve feltűnnek előttünk Koós-ék, de nem bírom erővel, kóválygok. Gyorsan benyomom a fejem a kék kút alá és nyomatom a hideg vízet a tarkómra, nyakamra. Ez segít, felfrissülök és újra futok, de a többiek teljesen eltűntek a szemem elöl. A hullámzós szakaszt muszáj gyalogolnom, a szintút már megy lazán, de tök egyedül vagyok. Morgok is magamban, csak az hiányzik, hogy időbüntetést kapjunk, mert nem vagyunk együtt. Utolérem.
- Csakhogy itt vagy. Parádóhutánál még tök jól voltál...gondolom, elmúlt.
Kész. Mit lehet erre mondani? :D
Keksz, kulacstöltés, tovább. Mission K4. Talán elszégyellte magát, hogy otthagyott, kicsit beszélgetünk egymás mellett gyalogolva. Nem bántott a dolog, de azért megjegyeztem, hogy hátranézhetett volna néha.
- Egy versenyző soha nem néz hátra.
Oké, vettem :) de most ketten egy csapat vagyunk, vazze.....
Emlegetjük, hogy tavaly itt előztük meg őket Mikivel, de jövőre revansot vehetnek és megjavíthatják Balázzsal a mostani időnket is.
Továbbra se akarok én elöl menni, így aztán helyreáll a világ rendje, hétmérföldes léptekkel megy előttem fölfelé. Kicsit már izzasztóbb ez a mászás így a második körben, de csak tenni kell a lábakat szép sorban egymás elé és egyszer csak felér az ember, felesleges drámázni rajta. Még vacillálok egy bokorszüneten, de igazából nem sürgős, no meg bokor se sok van, és amúgy is már csak egy nagy lejtő és vége. A csúcsnál ismét beérjük a Koós házaspárt, én csokit eszem és csak vizet kérek a kulacsba az utolsó ereszkedésre. Együtt indulunk el lefelé, magamban azon gondolkodok, mennyire nincs kedvem versenyezni, üldözősdit játszani esetleg lefelé, de végül nem kell ilyesmin döntenem, simán elmaradnak mögöttünk. Kissé megint hátramaradok, de élvezem a futást, szép az erdő, erőm még van, bár fáradok, próbálok nagyon figyelni, nehogy elessek. Egyszercsak beérem a Run or Die csapatot akikkel már többször kerülgettük egymást. Nem érzem az erőt, hogy csatázzunk, maradok mögöttük, majd hirtelen állati nagyot esek valamiben. Szegényeket jól megijesztem a káromkodós-sírós ordítással, de rendben vagyok, csak a feszültség teszi, no meg persze baromira fáj is :) Összekapom magam, pár lépés séta után döcögök tovább. Beérem Andrást aki próbál hergelni, hogy hajrázzuk le a srácokat előttünk, de nem akarom. Az előző 71,8 kilométeren kellett volna jobbnak lenni, nem itt keménykedni, no meg a térdem és az oldalam is nagyon fáj az ütéstől, még úgy is, hogy az adrenalin részben biztos elnyomja. Kisebb szóváltás alakul ki, de tettlegességig nem fajulunk, kényelmesen, boldogan futunk be a célba. Pár perccel még jobb is lett az időnk, mint a tavalyi Mikivel, de nincs jelentősége (bocs azoktól akinek 20 percet mondtam, valamiért 10:40 rémlett tavalyról)
Nekem most jól megérdemelt pihenés következhet, Andrásnak pénteken Spartathlon. Szíveskedjen tizenhetedszer is célbaérni!
Fotók: Ironphoto/terepfutas.hu, Molnár Erika Hanga
2014. február 24., hétfő
Pilisi LeFaGySz
Előzetesen nem is tudatosult bennem igazán, hogy közel 57km-re 2600m szint az elég sok. Konkrétan a Kinizsi 100kilométerében is majdnem ennyi van... Olvastam ugyan az útvonalat, de mit nekem Pilis, Dobogókő, Vadálló-kövek, Rám-szakadék....önbizalom az volt :) Frissítésnek tömény szénhidrátot vittem, Mars csokikat, műzliszeletet, Balaton szeletet és a tartályos zsákban vizet.

Hamar eljött a túra előtti pár nap, lett helyem Budáról a bevált Oszaczki-mobilban, megszerveztem a családot, aztán szombat hajnalban indult a mandula. Nem is én lettem volna, ha nem késem le a korábbi buszt és így késtem már a találkahelyről is...szerencsére akár 9-ig is lehetett volna rajtolni ha muszáj, de hamar a rajthoz értünk, a pilisszentléleki Klastrom Sörözőbe. Olyan merész terveim voltak, hogy megpróbálom valameddig tartani a tempót Gézával és Börcsök Andrással, de mire a mosdóból előkerültem ők elindultak. Egy futónak öltözött srác viszont épp indulni készült, utánalódultam, legalább az elején ne tévedjek el :) (mint utóbb kiderült, épp Gézáék indultak rossz irányba és ekkor kerülhettem eléjük)

Hamar beigazolódott a sejtésem, a fiatalemberrel látásból és futófórumról "ismertük" egymást, Fridman volt az. (Itt is köszi a társaságot! A plázacicáért még megkergetlek! :) Nem reméltem, hogy párszáz méternél tovább bírom a tempóját, de kiderült, hogy épp nagyon nincs formában, nem tervez nagy iramot csak egyenletes biztonsági teljesítést. Persze, olyan tereprutinja van amilyen nekem talán sose lesz, de erőnlétben most én sem álltam rosszul. Párszor mondta ugyan, hogy menjek csak gyorsabban, de féltem, hogy elfutom az erőmet és persze egyedül se akartam maradni aztán jól eltévedni....El nem zavart, így együtt maradtunk végig és állítólag motiváló voltam ahogy a botokkal csörtettem a nyomában :) Jó döntés volt a botokat elvinnem, a sáros, szintes terepen sokat segítettek, de még síkon is jobban haladtam velük, valamint a terepcipő se ártott, nagyon stabil volt a sáros részeken és a sziklákon se csúszott (kivéve persze a nedves, algás köveket, és a Rám-szakadék létráit, ott minden csúszik :) Persze azért a sár az sár, rögtön az elején dobtam egy kisebb hátast a dagonyába, de csak a kezem és a dzseki széle lett sáros. (A másik borulást a Vadálló köveknél adtam elő, lendületből hasas volt, fenn a gerincen, szerencsére, nem lefelé...)
Tájékozódásban nem vagyok jó, ezért sem szerettem volna egyedül menni. Szerencsére a jelzések és a szalagozás is jól követhető volt, illetve időnként ellenőriztük a térképet (bocs a királyi többesért, Fridman ellenőrizte, én hittem neki). Nem is tévesztettünk sehol. Ha már jelölés, a túrát nem ismerők számára elmondom, itt nincs menet közben szolgáltatás, a pontokon tájfutó bóják és szúróbélyegzők vannak csak. Tulajdonképpen ez előny, hiszen nincs gond pontnyitásokkal-pontzárásokkal, nem kell a személyzetnek kint fagyoskodni, ázni naphosszat és a túrázóknak is időtakarékos, nem állunk le dumálni, csak lukasztunk és megyünk. Persze van hátránya is, nincs nasi, nincs kedves szó, meleg tea, izémizé :)

Ami az útvonalat és a pályát illeti, nehéz, de szépséges volt, kissé sáros, de alapvetően járható, az időjárással pedig óriási szerencsénk volt, az eső nem esett és hideg sem volt. Délelőtt viszont igen komoly köd ereszkedett a hegyekre, így a gyönyörű kilátásból semmi sem jutott. A Pilis szerpentinjén halava, mintha paplant terítettek volna a völgyre, csak a nagy fehérséget láttuk. A Vadálló-kövekről talán már lehetett volna nézelődni, de ott leginkább a lábam elé próbáltam figyelni, több-kevesebb sikerrel, no meg sietni, mert egész szép célidő látszott elérhetőnek és alkalmi társamban feltámadt a harci szellem :) Reggel még a 12órával is kiegyeztem volna, aztán úgy tűnt, 11órán is belül leszünk. A 10 órás időt jól elbúcsúztattuk, kár volt, simán meg lehetett volna, például ha a szakadék bejáratánál nem ücsörögve eszünk :)
Igazából nem mesélném végig az útvonalat, az egész nagyon klassz, érdemes erre túrázni. Én elég ritkán keveredek a Pilisbe, így - bár beugrottak a más túrákon már bejárt részek, Kinizsi, Szurdok, stb. - igazán izgalmas volt. Leginkább attól tartottam, hogy a végére nagyon fáradt leszek és a Vadálló-kövek ereszkedés, majd a Rám-szakadék megesz, pláne ha már sötétben érek oda. Szerencsére a vártnál sokkal jobban ment, így ezek a részek is abszolút élvezetesek voltak, a legvégén is vidáman tudtam futni. Sok ismerőssel találkoztunk menet közben, leginkább mi előzgettünk, de a kanizsai különítmény és a Végh is utolért :)
Az időzítés tökéletesre sikerült, épp még világosban értünk célba. Olyasmi flow élmény volt ez, mint a Rocki130, nem kizsigerelve hanem feldobódva értem a végére. Egyik oldalról, megint nem feszegettem a határaimat, máshonnét nézve ez egy túra, nem verseny, az élményfaktor és a biztos teljesítés a lényeges, nem a célidő. A célban az igen kedves fogadtatás után nagyon finom zöldséglevest ettünk, az édes vackok után különösen jólesett. Fuvar is került hazafelé, így este 11-re itthon is voltam. Persze, a vonaton már majdnem bealudtam :)
A szervezés nagyszerű, a térkép-itiner igényes és informatív, az útvonaljelölés és a pontok tökéletesek, az ellátás a célban kitűnő. Jaat-nak és csapatának nagy köszönet! Attól tartok,bár az első, de nem utolsó LeFaGySz-om volt ez.
Technikai részletek: Idő: társam szerint 10:05. A túrán elfogyott kb 2 liter víz, három műzliszelet, két Balaton szelet, 3 Mars csoki. Előtte volt reggeli, egy adag fehérjeturmix és kávé még otthon, útközben pedig cirka 10dkg műzli vízzel forrázva. A kellemes időben elég volt a vékony gatya, aláöltöző vékony széldzsekivel, nem kellett öltözködni, csak a zippzárt húzgáltam :) Kamásli nem ártott volna, de nélküle se volt vészes, egyszer szórtam csak ki a mocskot a cipőből.
Fotók forrás: hivatalos fotók és Bérczi Tamás, Facebook
2013. szeptember 24., kedd
Dupla Élmény- duplán elmesélve
Az úgy kezdődött, hogy Bozótnak volt egy ingyenes nevezése, a tavalyi társa pedig megy Spártába. Csináltunk egy csapatot. Olyan ez, mint egy teljesítménytúra, csak elég szűk a szintidő, 12 óra, 72 kilométer és 3380 szintre. Aggódtunk is egy kicsit, mert tavaly még 13 óra volt, és az se lehetett könnyű, pl. Yoyoka ezért idén el se indult, inkább fényképezett és csinált egy szalonnás-kolbászos frissítőpontot. A félelem szerencsére alaptalannak bizonyult, mert most a korai rajt és a szeptemberi időpont miatt se sötét, se mély avar nem volt, könnyebb lett a pálya.
Az úgy kezdődött, hogy megnyílt az idei nevezés és rájöttem, hogy én ingyen indulhatok egy kis tavalyi vis maior miatt. Sznupi meg ugye inkább egy vacak poros görög társasutazásra fizetett be. Mivel ez egy elég combos páros verseny, fontos, hogy a párok ismerjék egymást, jól működjenek együtt, ez sajnos tavaly nálunk nem annyira működött, bár a legnagyobb probléma az edzetlenségem volt akkor is és ezáltal a nagy különbség kettőnk közt. Mikiben már korábban is ideális túrapartnerre találtam, így logikus volt, hogy elhívom erre a kis szívásra is :) Jött. Persze féltem, hogy nem bírom majd, ez lesz mint tavaly, vánszorgok az emelkedőkön, esek-kelek a lejtőn és talán be se érünk időben. Abban viszont bíztam, hogy erősebb vagyok most és a korábbi rajt valamint az előrehozott dátum miatt, alig kell sötétben-bokáig avarban menni, ami tavaly nagy nehézség volt a gyenge lámpámmal.
Alaposan felkészültünk, ha megnézitek Bozót edzésnaplóját, ennyi futás még sosem volt benne, és én is rendszeres edzésbe álltam az utolsó hónapban a nyári lazázás után. A frissítést is megszerveztük, zacskóba porciózott Sponser porral, futóverseny stílusban. Ugye a teljesítménytúra stílus az az lenne, hogy nem viszünk semmit, legfeljebb mézespuszedlit, és jól bekajálunk a frissítőpontokon. Ezt most nem mertük megkockáztatni, itt menni kellett.
Kivételesen komolyan vettem a felkészülést, nem akartam beégni se Miki, se Csanya, se magam előtt és be kell vallanom, baromi addiktív ez a rendszeres, de nem túl kemény edzés, már élveztem is, hiányzott volna ha nem futok :) Én, aki mindig ad hoc módon versenyez, egy csomót agyaltam a ruházaton, felszerelésen (zsák vagy övtáska+kézikulacs, minimál vagy puha cipő, stb), miután megegyeztünk, hogy sponser port viszünk, megterveztem az előreküldést, Miki kiporciózta a porokat, bekészítettük a botokat is esetleg a második körre, ilyen tervszerűen még nem csináltam. Elhatároztuk, hogy a pontok közt az ajánlottnál sűrűbbre bekevert cuccot kortyoljuk, a frissítőkből csak azt veszünk el amit esetleg megkívánunk, és ami még fontos volt, hogy nem töltjük az időt felesleges ácsorgással, társasági élettel menet közben. Dugóka, kulacstöltés, sziasztok. Be is tartottuk, patent volt a rendszer.
A futás tulajdonképpen négy Kékes keresztezés, négy mászás, négy ereszkedés, sava-borsa pedig a sárga jelzésen a híres-hírhedt sombokor lejtő. illetve, eddigi túráimon lejtő, de most felfelé csináltuk. Előre megmondom, ezt élveztem az egész túrában a legjobban. Lefigyeltem az UTMB videókon, hogy divatba jött az a mászási technika, mikor az ember előrehajolva a térdére, combjára támaszkodik a meredek felfeléken. Ezt már begyakoroltam otthon a lépcsőn, és alig vártam, hogy kipróbálhassam élesben. Király volt, csak a kézikulacs zavart közben, most már át fogok állni zsákra.
Az esemény előtt váltottunk pár levelet, magyaráztam a pályát, de Miki ritkán jár a Mátrában, nem volt teljesen képben. A hírhedt sárgát a Kékesre azért ismerte :) Hiába próbáltam megijeszteni, van neki 11 órás Kinizsije, nehogy má' 12órás 72km olyan nagy ügy legyen :P Én a tavalyi emlékek alapján a mászásoktól és a sziklás ösvényektől tartottam, hosszú emelkedőkön még mindig gyenge vagyok, a Tápió-vidék nem egy Mátra....lefelé futni imádok, de abban sem vagyok kiemelkedően jó, ráadásul az eséstechnikám se tökéletes (a kövek közt a vállon átfordulás nem a legjobb ötlet :) Jó gondolatnak találtam, hogy csak pici övtáskát és kézikulacsot viszünk, nem zötyög, nbem melegít a zsák és tölteni is könnyebb a kulacsba. Én ráadásul hajlamos vagyok kevesebbet inni a zsákból, mint kéne, így viszont tökéletesen monitorozható : ponttól-pontig fogyjon el a kulacs tartalma.
Ez csapatverseny, az ellenőrzőpontokra együtt kell érkezni. Én ebben jó vagyok, feltéve, hogy én vagyok az erősebb. Lassabban menni mindig tudok, a gyorssal szokott inkább gondom lenni :). Bozót nagyon erős volt, minden bizonnyal ez a futás volt eddigi legjobb teljesítménye. Hülyeség számítgatni, de ezért a 10:24-es időért itt, simán megelőlegeznék egy 110 feletti sík 12 órát.
A 110 feletti 12órát egyelőre visszautasítom, de mindenképp 100fölé terveznék, ha most futnék egyet. Valóban sokkal erősebb vagyok, mint bármikor eddig és ezt igazán kellemes élmény tapasztalni :) Az elején szándékosan nem toltuk nagyon, tartalékoltuk az erőt, egyenletes teljesítményre mentünk. Ez egyébként be is jött, folymaatosan jöttünk fel helyezésben a futás során, a kezdeti majdnem utolsó pozícióból a célba 10. helyen érkeztünk, a második körünk talán fél órával sem lett lassabb az elsőnél (ha nem vétünk apró bakit a frissítéssel, talán negatív részidőre is kihoztuk volna, na az lett volna durva :-)
Az első nagy ereszkedésnél először eltűntek a szemünk elöl a többiek, aztán folyamatosan értük be őket. Számomra egészen újszerű élmény, hogy része vagyok a mezőnynek, benne vagyok a sűrűjében, példaképnek, de legalábbis nálam sokkal jobb futónak tekintett emberek közt haladok és nem csak kullogok zihálva a halálzónában :) Élveztem.
Miki tényleg jó partner, mert sose panaszkodik túl lassú tempó miatt, nem kellemetlen neki lassabban haladni, mint amire egyébként képes volna. Nem tartott erődemonstrációt, nem frusztrált a tempóval, talán egy-két részen fordult csak elő, hogy egy picikét előrement az emelkedőn. Például amikor feltűnt előtttünk a több fényt csapat és bizonyára nem tudatosan, de megindult rájuk erősen :) Persze nem bántam, mentem én is :)
Egy ponton bizonyultam gyenge láncszemnek, mikor a harmadik mászáskor beszúrt az oldalam, és sétálnunk kellett egy darabig, meg utána lefelé is visszafogottan kocogni, mert nem bírta a rázkódást. Aztán lassan helyrejött, és nyomtuk tovább. Frissítési hibának tulajdonítom, az összes Sponsert felküldtem a Kékesre, és nem hagytam a rajtban az első kör végére. Így kellett egyet másznunk maradék géleken, ami kevés volt, megszakadt az addigi folyamatos, nagy mennyiségű CHO bevitel. Nem baj, talán buktunk rajta negyedórát, ami később valószínűleg részben visszajött, hiszen addig is kíméltük a lábainkat.
Klasszul haladtunk, talán kicsit erős tempóban zúgtunk le az első kör végén, amikor rájöttünk, hogy az összes port előreküldtük, így a rajtban nem várt ránk bekeverhető sponser. A harmadik Kékes mászást így a tartalék két gélen nyomtuk, ami valahogy nem adta ugyanazt az egyenletes pótlást, mint a folyékony cucc. Gondoltam így utólag, hogy talán csak pszichés volt, de nem valószínű, egymástól függetlenül uyganazt éreztük és a Kékes alá érve Miki még egy klassz rekeszizom-görcsös produkciót is bemutatott, sajnos vagy szerencsére épp azután, hogy Szasza fotózott :) A képeken még csak a koncentráció látszik, a vicsorgás utána jött. Szerencsére hamar fent voltunk a Kékesen, remélem nem idegesítettem Mikit halálra a szövegemmel, hogy egyen-igyon, sósat is, nyugodtan, nekapkodjmertrosszabblesz, stb :) Óvatosan kezdtünk lecsorogni a hegyről, nem bántam, hogy nem rohantunk jobban, tudtam, hogy ott van még egy nagy mászás és ott én leszek a gyengébb.
Mikor a szúrás elmúlt, és leértünk Parádsasvárra, állati nagy zuhét kaptunk a műúton, készült is róla videó, ahogy beérünk a pontra, remélem, majd láthatjuk. Élveztük, teljesen feldobott. Kellett is az utolsó sombokor mászás előtt. Legalább olyan izgalmasan csúszós lett.
Az általam panorámaútnak nevezett kellmesen lejtős, széles úton Parádsasvár felé már Miki is jobban volt, nem adott egyértelmű választ, de reméltem, hogy elmúlt a szurkálása és nem szenved (túlságosan ;-)
A KrisztIspi párossal még megvitattuk, milyen gyönyörű, ideális futóidő van, majd percek múlva leszakadt az ég :) Rövid, de igazi veretős zivatar volt, pont akkor zuhogott legjobban amikor a pontra értünk :) De mire elővettem volna az esőponcsót, már csendesedett is, így nem vettem fel, nem akartam dunsztolódni a mászásnál. Az eső innen már nem volt zavaró, később el is állt teljesen, de az ösvények csúszósakká váltak, gyakran megcsúszott a lábam. Persze jobb volt, hogy a sár miatt haladok lassan, nem a gyengeségem miatt. A lábam meglepően jól bírta, fáradt már kissé, de még a korábban néha jelentkező apró görcskezdemények is teljesen elmúltak.
Fent gyönyörű, ködön átragyogó napsütés fogadott, de rájöttem, hogy menni kell, mert Bozót eddigi pályafutásának legjobb eredménye várható, ha nem lötyögünk. Gyorsan frissítettünk, és lezúdultunk. Kb. 8 km lefelé, ezt nem felejtem el mostanában, csak úgy repültünk. Technikás ám a Mátra, szörnyen kövesek az utak, nem lehet hibázni. Egy élmény volt.
A sárga nagyon meredek szakasz az eső után még izgisebb volt, nem egyértelműen csúszós, inkább kiszámíthatatlanul porhanyós volt, elég lassan haladtam, de az izmaim jól bírták, energiában is jól álltam. Egyszer elejtettem a fránya kulacsot, de szerencsére mögöttünk haladó sporttársak utánam hozták, nem kellett visszaereszkedni érte :) Közben elállt az eső és kiderült az ég, csak a sok fától nem annyira látszódott, fentebb, a fenyvesben viszont egyszercsak átragyogott a nap a párás levegőn, szépséges volt! Miki már kezdte mondogatni, hogy nagyon jól jövünk, lefelé már nem kell tartalékolni, menjünk keményen, meg lesz 11 órán belül. Igazából nem érdekelt. Szintidőn belül legyen meg és élvezzük, sérülés nélkül, de azért nagyjából kifutva ami bennünk van. Kezdtem éhes lenni, nem is konkrét energiahiány ez ilyenkor, csak a gyomrom hiányolja 10 óra után a szilárd, mennyiségi ételt, de persze nem foglalkoztam vele különösebben, egy röpke óra múlva ott várt a célban a tészta. Még utoljára megtöltöttük a kulacsot, felkaptam pár szem kekszet és huss...
Nagyon jólesett a futás lefelé, bár Miki rakott rám egy pici pszichés terhet azzal, hogy ha én vagyok a "nagy lejtőfutó" akkor most csapassam, ha kérdeztem, hogy ő jól van-e, megnyugtatott, hogy bírná sokkal gyorsabban is, ne aggódjak, menjek már... Nem aggódtam, hacsak amiatt nem, hogy nem fogom sokáig bírni a tempót, vagy hogy orraesek ismét (volt rá példa) és a célhoz közel töröm össze magam totálkárra...Itt már nem is beszélgettünk, csak gurultunk lefelé. Amikor kedves partnerem megint elkezdte, hogy hány percesben kéne a maradék mittudoménhány kilométert megtenni, hogy 11 órán belül célbaérjünk, elég durván csendre intettem. Bocs. Aztán persze pár perc múlva kiderült, hogy elnézte az órát, a 10:30-ban is benne leszünk :) Ez ahelyett, hogy spanolt volna, inkább elégedettséggel töltött el, mintha egy automata váltó kapcsolt volna vissza bennem, nem is tudtam tartani az iramot. Az erdőből kiérve még kegyelemdöfésnek bejelzett az emésztőrendszerem, hogy ilyen stresszhelyzetben inkább elhagyná a ballasztot :) Ilyesmire aztán végképp nem volt már idő, szobatiszta vagyok vagy mi, kibírok pár percet még. Hááát....fáradtan, futva, nem egyszerű. Amikor a system úgy gondolta, ha alul nem akkor majd felül, és éreztem az orromban a sponsert, na az elég rossz volt :) De kb ez volt az egyetlen kellemetlen élmény az egész versenyben. Az aszfalton kis agonizálás után már hamar bezúdultunk a célba és 10:25 hivatalos idővel megkongattuk a harangot.
Élmény volt - duplán.
2013. szeptember 19., csütörtök
Double Delight
Idén egészen más jellegű élmény lesz, abban biztos vagyok. A szintidő kevesebb, az időpont viszont koraibb, talán lámpa is alig kell majd, én erősebb vagyok és nem utolsó sorban, tökéletes partnerem lesz.
Az Ultravaló-n tavaly nagyszerű közvetítés volt, bizonyára idén sem okoznak csalódást :)
2013. augusztus 7., szerda
Rockenbauer 130 - hőségriadó idején
(Fotó: Kékdroid)
129km, alig több mint 2000méter szint, de még a rutinos öreg túrázók is azt mondják, hogy a Roki egy nehéz túra. Általában épp tombol a nyár, sok a kitett, tűző napos szakasz, ritkás az ellátás, kevés a vízvételi hely, hosszú a táv és még csak nem is igazán szép a táj.
Nekem idén eddig kimaradtak a hosszú túrák és szerettem volna valami százas közelit még a nyáron teljesíteni, Miki (powerhiker) pedig épp 15 éve próbálkozott először és eddig utoljára, ám sikertelenül, a Rokival és most revansra készült. Naná, hogy menjünk együtt és próbáljuk meg!
Mindketten megbeszéltük otthon az ötletet és szerencsére házastársaink megértőnek bizonyultak. Már csak várni kellett a nagy napot.
Nagykanizsa elég messze van, le kellett mennem pénteken, mert reggel hatkor volt a rajt. Volt szálláslehetőség az iskolában, tantermekben, nem éppen a legkényelmesebb, de legalább olcsó :)
Reggel gyors összekészülés, majd hatkor pontosan rajt. Egy boly nagyon nekilódul az elején, Pap Gábor, Barta Laci és még valaki, mi az "üldöző" bolyban megyünk, talán túlontúl ambíciózus tempóban futva. Persze, nem tervezünk sokat futni, de a reggeli hüvösebb időt érdemes kihasználni. Sokan leszakadoznak, a városból Rudi Istvánnal és Annával kocogunk ki, majd egész Hahótig kerülgetjük egymást. Ők baromi gyorsan gyalogolnak, mi futogatunk, de többet pihenünk és nem ismerjük az útvonalat. Apropó útvonal, bár klasszikus túrázósban nyomjuk, űrkaják és extrák nélkül, a gps használatába - szükség esetén - beleegyeztem. Volt is rá szükség, néhány helyen első Rokisként nehéz lett volna tájékozódni :)
A részletes útvonalat képtelen vagyok felidézni, sajnos ritkán járok az országnak ezen részén és hosszú is volt nagyon a táv, ősszemosódnak az emlékek. Ami biztos, hogy nagyon meleg volt napközben, tűzött ránk a nap rendesen, néhol az ivótartálynyi víz alig tartott ki a következő lehetőségig. Nem rohantunk, ahol volt nyitva kocsma ott igénybe vettük a szolgáltatását, úgy is mint civilizált mosdó és egy-egy hideg sörital. Meggyőződésem, hogy sokat számítottak ezek a megpihenések, a fejünk és olykor a lábunk mosása, vizezése és a hideg ital is. Vízből már egyszerre nem szívesen iszik meg az ember iylenkor sokat, de egy üveg hideg sört legurít simán. Az ilyen relatív alacsony alkoholtartalmú ital dehidratáló hatásában meg olyan nagyon nem hiszek.
Kedvünk szerint váltogatjuk a sétát és a futást, nincs időkényszer vagy terv, a futás öröméért futunk, no meg kíméljük a lábainkat, nincsenek ennyi gyalogláshoz szokva.
A táj nem túl izgalmas, én itthon is ilyet látok, csak még kevesebb dombbal. Tarló, szántóföldek, kukorica, napraforgó, minden lépésre felkavarodó finom por, máshol kavicsos vagy csalánnal benőtt utak, a szélükön burjánzik a parlagfű. Miki szerencséjére még nem virágzik. Sok a rovar is, az erdőkben olykor egész bögölyfelhő üldöz, másutt lódarazsakkal találkozunk. Éjjel nagyon ijesztő volt ahogy a fejlámpára jöttek, itthon is előfordulnak, félek tőlük. Szerencsére csak böglyök és szúnyogok ezsnek, a darazsak nem bántanak, később halljuk, hogy több túratárs is kellemetlen csípéseket szerzett.
Viszonylag eseménytelenül telnek a kilométerek, több ponton csak tájfutó bója van tollal, kevés az emberes pont. Söjtörön megnézzük a Deák-házat és konstatáljuk, hogy a 15 éve még működő kocsma már bezárt. A hőség erős, de tűrhető, pláne ha nem fogy el a turista vize :)
Rádiházán egy túratárs meghív minket egy jégkrémre, nagyon kedves tőle. A depókajáink túl soknak bizonyulnak, itt is hagyunk egy csomag nápolyit majd valaki biztos szívesen megeszi. Azt gondolom, kicsit túllőttünk a célon a sok édes kajával, megcsömörlik tőlük az ember és a gyomornak is túl sok lehet a zsíros-édes maszat.
Épp sötétedésre érjük el a bázakerettyei pontot, itt a lámpánk is. Tartunk némi szerelékigazítást, Miki vízhólyagokat szurkál....hurrá :( Alig kezdek örülni az esti hüvösnek, amikor rájövök, hogy csak a völgyekben vagy hüvösebb, amint emelkedünk a hőmérséklet is egyre magasabb, a dombtetőkön nappali forróság uralkodik. Daráljuk a kilométereket, kocogunk, gyalogolunk, túratársakkal kerülgetjük egymást.
A Rockenbauer háznál is feltankolunk, én örülök a mosdónak, és megyünk tovább. A bácsi azt mondta, lesz még vízvételi hely, lehet hogy mi voltunk a bénák, de nem találtunk. Hamarosan kiürült tartályokkal menetelünk az erdőben, majd muszáj megállni ellátni a vízhólyagokat. Miki egyik talpa elég csúnya, jó nagy vízhólyag az egész talppárnája, biztosan nagyon fájdalmas. Csak kiszúrni tudjuk, a tapasz a nagytáskában maradt.... Elindulva alig döcögünk, nem lesz ez jó, sok van még hátra. Nem beszéljük meg, mégis ugyanarra a döntésre jutunk, innen futni kell. Az endorfin majd segít a fájdalmon és tempót futva már hamar beérünk. Víz nélkül az egyre nagyobb hőségben bő 15km még rengeteg volna gyalog.
Futunk is, nem könnyű, de egyre könnyebb lesz ahogy árad a drog a testben. Még átfut az agyamon, hogy próbálhatnánk egy háznál vizet kérni, de már mindegy. A célig már csak az utolsó ponton állunk meg, végigfutjuk egy lendülettel. A célban nagy öröm és picike jelvény.
Megdolgoztunk érte.
25 és fél óra élmény a Zalai dombságban.
2013. május 17., péntek
Látogatóban....
Bármit is tervezgettem volna erre a hétvégére, régóta tudott volt, hogy kedvenc sógornőm kerek szülinapját ünnepeljük nagy családi összeröffenéssel, így minden más ugrott. Nem bántam olyan nagyon, mert kedvelem a családtagokat és tudom, hogy a srácaim is odavannak az unokatesókkal (másod és akárhanyadíziglen) való játékért, de ráadásul a Mátrába ment a szent család, azt pedig kínzásként éltem volna meg, ha ott töltök két napot a hegyek közt, futás nélkül....
Tehát újratervezés. Borvidék, T50 és hasonlók kimaradnak, de terepfutás lesz, akárki meglássa! :)
Utazás, gyerekek, várlátogatás, pincevacsora, jó társaság, finom borok, ezek jellemezték a szombatot, sajnos az utazgatásból elég sok volt, nem szeretek ennyit buszban ücsörögni, fel-le szállni, de ez van. Szolídan bántam a borral este, inkább csak az ételeket kísértem vele, nem akartam érezni az alkohol hatását. Kajából lecsúszott igen tisztességes mennyiség, de legalább jóféle, viszonylag egészséges, tápláló cucc, no és egy kis torta is, ha már szülinapot ünnepeltünk.
Este még közös program, beszélgetés, játék volt, de már a térképet böngésztem titokban, hogy merre is szaladgáljak reggel. Majdnem éjfél volt mire ágyba jutottam, de tudtam, hogy csak a napi edzésekhez és a munkához vagyok lusta korán kelni, az élvezetes, izgalmas dolgokért akár hajnalban is könnyen ébredek magamtól. Így is történt, 5 óra körül összeszedelőzködtem, fogtam egy fél literes vizet és kisurrantam a kempingből.
Előző este kiválasztottam az útvonalat, úgy saccoltam kb 2órát vesz igénybe és így kényelmesen visszaérek reggelire, nem reklamálhat a család. A kemping Parád és Parádsasvár közt található, innen a sárga sáv átvisz Parádsasvárra, onnan a piros kereszten a Mária útig/Kis-Lipót, a kék kereszten le a Mátra-nyeregig, piroson vissza Parádsasvárra és ismét a sárgán vissza a kempingbe. Térképen 16kilométerre saccoltam, a kütyüket elfelejtettem vinni, így pontosabbat nem is tudok és pulzusadatokat se.
Tehát kiléptem az ajtón és megcsapott a hűvös reggeli levegő. Már innentől ujjongtam belül, mint egy kisgyerek, letörölhetetlen vigyorral az arcomon tekintettem fel a fölém magasodó hegyekre és indultam neki a turistaútnak. Olyan lelkesen, hogy majdnem benéztem a legelső kanyart :) Épp csak párszáz métert haladtam a jól láthatóan nem agyonhasznált ösvényen amikor röffentést véltem hallani, de mire eljutott volna az agyamig, hogy minek a hangja, már robogtak is át előttem a vaddisznók. Csak ketten voltak, de engem igencsak megijesztettek. A harmadik ottmaradt és tovább turkált, lassan távolodva a másik irányba. Vártam, hogy a többiek után megy, de nem ment, így kissé óvatosabban, de én is folytattam utamat. Pár perc múlva ott is voltam Parádsasváron, megcsodáltam a kastélyt és az elhagyott, romos üveggyárat és megkezdtem a kapaszkodást a hegyre. Már el is felejtettem, milyen combos emelkedők ezek. Az erdőből a kopárabb hegyoldalra kiérve érezni kezdtem a hátamon az egyre magasabbra kúszó nap melengető sugarait.
Nem törődve az utált úszógumikkal, lekaptam a trikót, begyűrtem hátul a nadrág derekába és így másztam tovább. Nagyon szeretem ezt az érzést, mikor csak te magad vagy és a hegy, nem őt legyőzni jöttél, csak vele lenni, meglátogatni, megcsodálni. Kissé lihegve szedtem a lábam felfelé, mélyen beszívtam az egyre langyosabb, szinte harapható hegyi levegőt és élveztem a keveredő, olykor még hüvöskés szellőt és napsugarak simogatását a bőrömön. Szinte erotikus fordulatot is vehetne itt a beszámoló, de ez nem az a hely :) Néhol bevillant egy kis éhségérzet, de tudtam, hogy ez inkább az esti nagyobb kajálás hozadéka, nem kell gyengeségtől tartanom. Régebben ilyenkor pánikoltam, azt gondoltam, jajj, leesik a vércukrom, nem fogom bírni, mi lesz ha rosszul leszek, stb. Mostanra megértettem, hogy az üres gyomor önmagában nem probléma, jelezget szegény, de ha előző nap teleraktam a raktárakat akkor nem fogok éhenpusztulni :) Az elviselhető intenzitást illetve leadható teljesítményt persze befolyásolja, hogy mennyire könnyen elérhetők az energiaforrások, de futókirándulni saját zsíron is szuperül lehet :)
Aztán felértem, még nem a csúcsra, de ahol már ritkásabbak a fák és van kilátás a völgyre. Megfordulva csak ámultam. A völgyet finom ködtakaró borította, csak az üveggyár kéménye és a nagyobb hegyek csúcsai látszottak ki. Sajnos, csak telefont vittem és az is butácska, így a kép nem adja vissza a látványt, de azért megmutatom: (kattints a képre a másikért)
Hamarosan elértem a kék kereszt jelzést, elbúcsúztam a Galyatetőre tartó pirostól és ezen folytattam utamat. Ez a szakasz gyakorlatilag végig lejtő, az út néhol méretes kövekkel tele. Nem megszakadós, de élvezetes tempót választottam, kicsit kerülgetve a köveket - megértem a profibbakat, hogy a Hoka szinte tökéletes védelmét választják, ilyen terepen is lazán lehet vele bárhova lépni bizonyára, de nekem megfelel a kis minimalistám, az én tempómba belefér egy kis agymunka, egy kis odafigyelés, ruganyos, tudatos léptek, érezni, tapasztalni a lábbal is. Mezítláb azért nem futnék ilyen terepen, nem hiszem, hogy annyival többet adna ami megéri a sérülést, fertőzésveszélyt.
A Mátra nyeregig tiszta flow állapotban haladtam, nagyon jó volt kikapcsolni, oly ritkán fordul ez elő. Az aszfaltutat keresztezve rátértem a pirosra, végig lefelé a viszonylag széles, de néhol sáros és kátyús úton. Itt sem eresztettem neki teljesen a tempót, az éppen élvezetes, de kontrollált, tudatos futás volt. A flow után épp megfelelt. A parádsasvári kastély mögé érve megcsapott a frissen sülő rántotta illata, jó dolga lehet ott a szállóvendégeknek, nagyon fincsi volt csak az illat is :) Mennyire rabja az ember a reflexeknek, mint Pavlov kutyája kezdett azonnal korogni a gyomrom az illatra, pedig máskor is előfordul (mostanság minden nap), hogy reggel nem eszem, sőt akár egész délelőtt nem.
Innen már csak a rövid suhanás volt a bozótban a kempingig, a vaddisznók már elbújtak bizonyára, nem találkoztam csak a nyomaikkal. Jól saccoltam, két óra volt az út, még belefért a szemközti hegyoldal aljában egy pár sprint, csak úgy, mert miért ne....
A kevésbé hétalvó gyerekeket már a játszótéren találtam :)
P.s.: Nem volt ebben a futásban semmi extra, tudom. Ha ott laknék a hegyek közt, ez lenne a természetes, átélhetném bármikor. Nekem attól volt különleges, hogy imádom, de ritkán jutok oda, így minden alkalom egy ünnep, mint mikor rég nem látott barátot látogat meg az ember. Ilyenkor mindig sok mondanivalónk van egymásnak, bár főleg a hegy mesél, én csak nyitott szívvel-lélekkel hallgatom.
2013. március 13., szerda
Balaton
A múltkori Galyavár túra után írt Piedcat, hogy menne a Kék Balaton nevű túrára, de keres valami őrültet társnak. Persze, máris kattintottam a TTT honlapra, hogy megnézzem :-)
Balaton, +100km, TTT rendezés, a március 15-i hosszú hétvége szombatján. Menjünk!
Férj el volt ragadtatva az ötletemtől :P Hát még, amikor az időjárás jelentésben a napokban elkezdték emlegetni a komoly hidegfrontot ami viharos szelet és igazi téli időt hoz, mikorra ha nem a hétvégére.....
Természetesen nem hátrálunk meg, a szelet és a csapadékot inkább csütörtök-péntekre ígérik, szombatra és vasárnapra csak baromi hideget, pláne éjjelre, de megoldjuk. Imádom a havat, keveselltem is idén a telet, de most már nem vágyom rá, hogy visszajöjjön. Jött volna novembertől februárig.... Viszek meleg ruhát, nem ácsorgunk sokat, és remélem, hogy vasárnap reggel normális lesz a közlekedés és hamar hazajutunk. Időterv nincs, időjárás és talajviszony-függő. Azt is remélem, hogy passzol majd a tempónk és egyikünk sem érzi majd béklyónak a másikat. Közös témánk akad :-)
Beszámoló várható...
Tavaszváró
Kicsit száguldozva de bőven odaértünk reggel az ovisok rajtjára. Öcsi nem törte magát különösebben, lekocogta szépen a 300méteres távot, kicsit még köhögött, így nem bántam, hogy nem rohant ezerrel. Kaptak szörpöt, csokit a végén, igazán elégedett volt :-) Judit az 1-2.osztályosok futamában indult, egész szépen ment, csak kár, hogy a rengeteg gyereket egyben rajtoltatták, sokan kiugrottak, illetve aki nem az első sorokból indult az bajosan tudott előrejutni később. No, de nem is győzelemre hajtottunk, futott egy jót a lányka, aztán kipihegte magát és mehettünk egészséges frissítőnek vattacukrot venni :-)
Lézengtünk a tóparton, a srácok élvezték a szaladgálást, vizezést, én meg titokban aggódtam, hogy valamelyik tuti beleesik a vízbe - szerencsére nem így történt. A felnőttek nyílt futama csak délután volt esedékes, így némi játszadozás után elmentünk anyuékhoz és a gyerkőcöket hátrahagyva visszamentem futni.
Nagyon jópofa, gyors versenyt találtak ki a szervezők: egy 2km-es körön kell 5kört futni, de nem egyben, hanem 12 percenként újra rajtolva. Tehát amennyivel hamarabb ér be az ember, mint 12 perc, annyit pihenhet a következő kör előtt. Okozott egy pici kavart, hogy lehetett folyamatos 10km-re is nevezni és volt olyan is, aki nem ért be 12 perc alatt és ezért teljesítette egyben a távot.
Az első kört eléggé megrántották az elején és ment mindenki mint a meszes :) Klassz kis domb van ott, három kisebb kaptatón kellett felmenni illetve a lejtőkön lerobogni, de sajna igazi terepfutó még mindig nem vagyok, így felfelé gyengeségem okán voltam lassú, lefelé viszont nem mertem nagyon rohanni, mert elbénázva a folyadékpótlást, a futás előtt otthon ittam sok vizet és már igencsak kikívánkozott..... Sajnáltam, mert a lejtőkön hozhattam volna némi időt és simán összejöttek volna a negatív részidők. Így lett egy pici lassulás. Egész gyorsan eltelt az 5kör, maradt is bennem kraft. Megvártam az eredményhirdetést illetve sorsolás is volt, a bőkezű szponzor komoly futócipőket ajánlott fel. Sajnos nem én nyertem.
Nagyon klassz nap volt, megyünk máskor is!
Hivatalos beszámoló
2013. február 20., szerda
Galyavár tízszer
Amint megláttam az előzetes kiírást, tudtam, ezen ott kell lennem. Akkora marhaság, hogy muszáj :) Naná, hogy én voltam a hosszú táv első női előnevezője....Aztán a túra hetében egyre világosabbá vált, hogy felkészületlenségem mellett, meglehetősen nagy akadályt jelent, hogy a rajthoz 7:30-ra Galyatetőre kéne érjek, no meg az, hogy csigaságom okán, talán csak vasárnap dél körül végzenék és akkor még onnan haza..... Fájó szívvel, de átiratkoztam a maratonra és így fuvarom is lett Csanyánál.
Előkészületek: Ruházatban nem terveztem semmit, nem ígértek nagy hideget, így a téli futónaci, aláöltöző, rövidujjú tech póló szettet választottam, illetve volt nálam egy mikropolár pulcsi és egy leheletvékony széldzseki. No meg kamásli a hó miatt, mert bár a futócipő így is-úgy is beázik, azért nem mindegy, milyen időközönként és milyen mennyiségű hó ömlik bele... Apropó cipő, új cipőt próbáltam ki - don't try this at home! Vivobarefoot Neo Trail . Valamint botot is tudtam vinni, a héten lebonyolítottuk Urssal a botbizniszt, így lett egy használt ámde nem rossz összecsukható túrabotom. Sose botoztam korábban, de a túra körözős volta miatt ha nem jött volna be, bármelyik körben letehettem volna. Ivótartályos zsákot vittem, kajának pár szelet saját gyártású műzliszeletet, vésztartaléknak két gélt. Egy az enyémnél erősebb fejlámpát is kaptam kölcsön.
Szombat reggel Pestről indultam, így nem kellett annyira korán kelnem, ettem egy tányér rizskoch-félét , ittam egy kávét és huss. Eseménytelen utunk volt szerencsére, jódarabig úgy tűnt, a hójelentés csak vicc volt, de aztán megmutatta magát a télies hegyoldal is, valóban 20-50cm hótakaróval.
Az előnevezésnek hála nagyon egyszerűen és gyorsan rajtolhattunk 9:45 került a papíromra. Az első körben nem akartam nagyon tolni, inkább csak felmérni a viszonyokat. Mátraalmásig végig lefelé kell menni, az út részben egynyomos keskeny csapás, máshol szélesebb összetaposott-csúszkált porhavas-kásás, megint másutt szinte sáros, néhol jól járható, széles, keményre taposott. A táj gyönyörű mint mindig, de inkább a lábam elé kell nézzek, a lejtők már most csúsznak, próbálok ügyeskedni a botokkal, úgy érzem, érdemes. Hamar lecsorgok a faluba, pecsét és nyomás felfelé. Galyavár emelkedőjében nem is maga a meredekség a nehéz, hanem, hogy a nagyon meredek kaptató előtt is hosszan kell felfelé haladni. Jól futható rész lenne az alsó szakasz, ha bírnám erővel, de csak a sík és a lejtős részeken futok, így itt az emelkedőt végig gyalogolom. A csúcsnál köteleket is raktak ki a szervezők a biztonság kedvéért, még nem érzem szükségét,hogy használjam, de feltételezem, hogy később, ha jobban ki lesz taposva a pálya, jól fognak jönni (ez bejött). A csúcsmászás után single track, ráadásul a bakancsos taposástól kis huplikkal amiken idővel meg-megcsúszik a láb, a sokadik körben már rettentő idegesítő, így az elején még elmegy. Sípálya, még egy kis szintút és hamar ott a kilátó és a rajt/cél. Tea még nincs, így nem kérek semmit, vizem van, bár baromi hideg. 5 csoki jár a maratoni távosoknak, még ebből sem kérek, pecsét után megyek tovább.
Igazából nincs mit írni az egyes körökről, az út azonos, a hó minősége változik csupán a taposástól, a hőmérséklettől, a lefelé egyre csúszósabb, a sáros rész mellé új csapást taposnak a túrázók, a csúcs egyre nehezebben adja magát, felfelé mindig szinte érzéketlenre fagy a lábfejem, aztán lefelé forróra melegszik, de a lejtőn mindig megy a futás, a botokkal egész jó tempóban tudok gyalogolni (magamhoz képest), jól érzem magam, a fáradtság várat magára, minden jó. A 2.-3.-4.kör után elkértem a csokimat, ettem egy fél szelet lekváros kenyeret és teát töltöttem a púpba. Elfogyott még néhány darab saját készítésű műzliszelet is.
Egész hamar elröpül az öt kör, Ispi kérdezi, hogy kimegyek-e az utolsóra, hát persze, azért jöttem, hogy megcsináljam. Ők hazamennek együtt, Yoyoka is megelégszik öt körrel, na ja, őt Csanya így ajtóig viszi gondolom :P Az utolsó kör előtt előbányászom a lámpát is, úgy saccolom, Galyavára már sötétben mászom meg. Ez is be is jött, Mátraalmásig világosban tudtam menni, aztán csak besötétedett, de a lámpát csak az igazán meredek részen kapcsoltam fel, addig elég volt a hó világító fehérsége, a nyom külön fény nélkül is látszott, előre és felfelé, nem egy nagy was ist das. Látszólag hamar megvan a csúcs, és hamar vége a körnek is. Örültem, naná, de volt bennem elégedetlenség, hiányérzet. Nem ezért akartam ide jönni.
A házban klassz a hangulat, a szervezők kedvesek, jófejek, a teljesítők közül többen a társaikat várják, levest eszünk, beszélgetünk, szabad préda a csoki, közben olykor jön valaki, pecsétel, segítjük és útjára bocsátjuk újra. A maratoni távon már szinte mindenki beért, bizonygatják, hogy nincs az a motiváció ami kivinné őket még egy körre. Még nem traktálom őket a terveimmel, hogy márpedig én kimegyek és nem is egyre. Közben a kályhát is begyújtják, jólesik melegedni a tűznél.
Két tányér leves és hosszabb pihenő után, fogalmam sincs hány órakor úgy döntök, elindulok újra. A házban lévők épp csak nem hívnak elmeorvost.... Kicsit furcsállom is, de nem esik nehezemre elindulni, kimenni a hidegbe (mázlink volt, alig fagypont körül), a sötétbe. A lejtő még jobban csúszik, már a kilátó mellett dobok egy hátast/térdest, óvatos a lefelé, de tiszta flow, nagyon élvezem. Persze olykor morgunk, jaj, de csúszik, affene, sár, ágak, jég, emelkedő, de ez csak olyan ártatlan morcogás, small talk, szinte csak szavakkal megerősített metakommunikáció "Én is itt vagyok és azt érzem amit te" . Ahol egyedül megyek ott meg azért jó. Csak a természet és én, a léptek tompa puffanása, a bot sercegése ahogy karistolja a havat, a koccanása a köveken, a lélegzetvételeim zaja, apró neszek a távolban, a halálmadár hangja....aztán megérkezni a civilizációba, belépni az ajtón a fénybe, a melegbe, az emberek közé amely valahol a biztonságérzetet kell adja az embernek, de aztán mégis vonz a kinti hideg, sötét, olykor magányos éjszaka és egy újabb erőfeszítés.
A korábbi hat körhöz így mentem még négyet, három hosszabb pihenővel, az utolsó két kört egymás után, pihi nélkül. A pihenés ugyan pihentető nem volt, de legalább lehetett enni, társalogni és láthattam beérkezni és újra elindulni az igazán keményeket akik a hosszútávot tolták. Elgondolkodtam többször, vajon sikerült volna a 110? Bizonyára. De így is jó volt. Tényleg jó volt. Azért persze ott van az ember agyában hátul a kisördög és csúnyán vigyorog ...
Köszönet a szervezőknek és a túratársaknak!
2012. november 14., szerda
Duplaélmény-duplakutya
Egyszerű de nagyszerű útvonalról volt szó, Mátrafüred-Kékes-Parádsasvár-Kékes-Mátrafüred, aztán ugyanez mégegyszer, összesen 73km élvezet, több mint 3000méter szinttel, négyszer érintve kis hazánk legmagasabb csúcsát. A hozzám hasonlóknak nem is ezek az adatok okoztak fejtörést, sokkal inkább a szintidő, ami 13 óra volt. Első hangzásra bőségesnek tűnt, aztán belegondolva a tempómba és hegyi tapasztalatomba (illetve annak hiányába) már erősen neccesnek. De mindenképp meg akartam próbálni.
Előbb azonban találnom kellett egy futótársat. A jó ég tudja, mi vezette Sznupit az utamba, de rövid chat társalgás után eldöntetett, hogy együtt nevezünk. Csapatnévnek a fantáziadús Bozót&Sznupi nevet választottuk :)
Természetesen aggódtam és voltak bennem kétségek, melyeket meg is osztottam Sznupival, de biztosított róla, hogy nem fog egész hátralevő életében utálni ha nem sikerül, mert úgyis sikerül és kész :) Ebben a részben igyekeztem egyetérteni. Fejben dől el, ahogy mondani szokás, és valóban, elengedhetetlen, hogy el tudjuk hinni, hogy menni fog, elszántság kell, hogy ne törődjünk másokkal, körülményekkel, apró-cseprő dolgokkal, felesleges gondolatokkal, csak haladjunk előre rendíthetetlenül - ahogy az angol ajkú ultrásoktól hallottam olykor: relentless forward motion, mindig csak előre!
El is jött hamar november második hete, megoldódtak a logisztikai kérdések, eldöntöttem, hogy viszem az ivótartályos zsákot (kösz Jaat!), fogok enni gélt, és egyéb apróságokat. Szombaton, a verseny napján utaztunk le Mátrafüredre Oszaczki-mobillal, kényelmesen leértünk időben, felvettük a rajtcsomagot és készülődni kezdtünk.
Én rögtön pörögni kezdtem, hogy mit vegyünk fel, mit küldjünk előre, mennyi vizet a zsákba, mennyi gélt hova, stb, mire Sznupi néz rám ártatlan, nyugodt kiskutya szemekkel és megkérdi: Miért vagy ideges? :D Éééén? Ideges?! Csak mindjárt rajt.... Nagyon jó volt a rajt-cél helyszín, kényelmesen tudtunk készülődni, volt hely bőven, nem volt tömeg vagy kavarodás.
Kilenc előtt pár perccel kimegyünk az udvarra a rajtkapuhoz, Csanya rövid eligazítást tart, majd elrajtolunk. Hamar szétszakadozik a mezőny, kocogunk a végefelé lazán, sok van még hátra. Talán két páros van mögöttünk, de igyekszem nem foglalkozni ilyesmivel, mert lényegtelen. Épp elég a páros tempóját összehangolni, butaság volna másokhoz viszonyítani magunkat vagy mások tempóját erőltetni. Négyeshatárhoz érve kialakul egy kis vonat, így haladunk szinte végig az első Kékes érintésig. A csúcshoz közeledve Szasza fotóz, mosoly, pacsi, nyomás!
SzaszafotóKékes 1. pipa! Frissítőasztal full extrás mint mindig, pár falat ropit, sajtot, olajbogyót vételezünk, iszunk és nekiindulunk a lejtőnek. Kicsit technikás, nem szeretnék rögtön esni, így viszonylag óvatosan ereszkedek, együtt haladunk Edit és Enikő párosával, dumálunk, be is nézünk egy kanyart, de szerencsére csak pár métert megyünk rossz irányba. Nagyon élvezetes ez a szakasz, gyönyörű az erdő, a lejtőkön szépen lehet haladni. Azért egy kis emelkedő itt is van, de Parádsasvárra szépséges szintút visz. Nem sokat beszélünk, Sznupi szinte mindig előttem halad, de nem reklamálok. Kiérünk az aszfaltra és máris ott a pont. A pontőrség parádés, Boszi, Ulrik, Speró lesi kívánságunkat. Sok kívánság nincs, eszünk-iszunk, megyünk :) Utolérnek a betyárcsajok,aggódnak az idő miatt, kérdezgetik, hogy szerintünk beérünk-e így. Nem nagyon értem a kérdést...Még az első körnek is csak a felénél vagyunk, minek agyalni azon, mi lesz sokkal később? Menni kell és kész. Ha gyalog akkor gyalog, csak előre. Hamarosan el is hagynak minket. Ezért kellett aggódni?!
Hullámzó a terep, sok megfutható, enyhe emelkedő is van, nekem mégis alig-alig megy a futás, gyakorlatilag minden emelkedőn gyalog megyek fel. Nem lesz ez jó... De haladunk és menthetetlenül elérjük a sárgát és megkezdjük az araszolást felfelé. Szaszáék jelenléte viccesebbé teszi az amúgy durva mászást, vigyorgunk saját ügyetlenkedésünkön ha már jó képet nem tudunk vágni a készülő fotókhoz :-) Hamarosan szelidül az emelkedő, megfutható volna ez a rész, de nem megy, sőt, apró görcsfélék rántanak a vádlimba, ami nagyon nem jellemző! Sznupit érzésem szerint majd szétveti az ideg, de kívül tiszta nyugalmat sugároz, magnéziumot, sót nyom a kezembe és haladunk tovább. A csúcs közeledtét jelzi az egyre erősödő szél is, felveszem a széldzsekit, de így sincs melegem. Végre felérünk, Kékes 2., nagyon örülök a teának, édes kekszet és sóba mártott sajtot nyomok hozzá, tökéletes! László Szilvi szerint Yoyék alig pár perce mentek el.

Lazának érzem a lábakat, elsőre minden szép és jó, futni kezdünk, de hamar rájövök, elfárasztott ez a 36km rendesen, emelkedőn futva érezhetően száll el a pulzus és jönnek az ólomlábak. Ej, mi lesz itt?! Szégyellem a pofám, de alig-alig futok, szinte végig gyalogolunk. Vámpiriék mennek el mellettünk lazán, eddig észre sem vettem, hogy mögöttünk voltak :o Nagysokára érünk a Kékes alá, már megy le a nap, esek is egy szépet valami kőben, de szerencsére nincs nagy baj. Szinte sötétben érjük el a csúcsot, hideg szél fúj, még szeencse, hogy a síházban van a pont. Felvesszük a fejlámpát, eszünk-iszunk, közben befut valaki aki már a célba tart. Jó neki. Veszünk egy nagy levegőt és kifelé...
Hamar kiderül, ilyen terepen harmatgyenge a lámpám. Sznupiéhoz képest mintha mécsest gyújtottam volna :( Nem valami jó így a technikás lejtő, alig látom a köveket, gyökereket, közben a széltől a szemem is könnyezni kezd...hurrá :/ Folyton szólnom kell Sznupinak, hogy lassítson, pedig tudom, hogy sietnünk kéne és mennék is gyorsabban, de így is állandóan megbotlok a nem észlelt akadályokban. A bokaforgató részen lehagyjuk a Csiga Tours csapatot, majd Parádóhuta előtt RaZót és Vámpirit. Csodálkozom kicsit, hogy ilyen megfontoltan haladnak, Bogi lenyom engem simán bármikor. No mindegy, haladjunk! Alig várom Parádsasvárt, de közben rettegek is a sárgától. A szépséges szintúton vaddisznók robognak át előttünk, majd ismét dobok egy hasast enyhe félcsavarral, kis híjján a szakadékban kötve ki. Szegény Sznupira a frászt hozom, pedig enélkül és épp eléggé kivan. Persze fizikálisan meg se kottyan ez a táv neki, de ez a tötyörgés a szintidőhöz közel felőrli szép lassan...
Szintidőn belül érünk a pontra, rövid eszem-iszom és egy csepp vállmasszázs, izót kérek a púpba a hosszú mászáshoz és indulunk tovább. Próbálom nyugtatni magam, hogy az első körben is sokat gyalogoltam itt, bele kell férjünk az időbe, de siralmasan lassan megy még a gyaloglás is. Sznupi folyton tíz-húsz méterrel előttem, bevár, hümmög, nem hisztizik, nem reklamál, de nem is túl kommunikatív. A társalgás kimerül két szóban: -Gyere! / - Jövök. Hamarosan visszaelőz a Csiga Tours aztán a sárga tövében Drakulady is...ez már a vég :( Vergődök felfelé, sötét van, fúj a szél, nem könnyű, de egyszer ennek is vége. Metsző szélben érjük el a ködös csúcsot. Kékes 4. Rápillantok az órámra, nem lesz lazázás lefelé, de sikerülnie kell!
A ponton Ernő úgy fogad, mintha tengernyi időnk volna :) Bedobok két teát, sajt, ropi, és menni kell. Brutál szél van, az első pár percben szétfagyok, de a lejtőn futás hamar felmelegít, pláne mert minden erőmmel koncentrálok az útra, nehogy itt a végén essek el megint. Nagyon lassan fogy a táv, pedig az első körben ez olyan rövidnek tűnt...igyekszem, de folyton megbotlok valamiben. Ismét beérjük Bogiékat, ők óvatosabbak lefelé. Az aszfaltra érve megkönnyebbülten kocogunk, kisvasút, már csak két kis kanyar van, még 6-7perc lehet a szintidőből, egyszercsak megakad a lábam a járda hibájában és elegánsan hasra-térdre vágódok lendületből. A már felszabadulni készülő adrenalin égtelen káromkodás formájában szakad ki belőlem, végig a lejtőn erre ügyeltem, hogy el ne essek, erre itt, 200méterre a céltól.... Sznupi kétségbeesett arccal vakar fel, közben RaZó és Bogi fut el mellettünk. Sántikálva indulok meg, nagyon fáj a térdem, de látom az órán, hogy futni kell, nincs mese. A sarkon már kézen fogva fordulunk be, nekünk szól utoljára a kolomp, csippan a dugóka, villan a vaku, kezet nyújt Csanya. 12:58:19 Még korán is érkeztünk :-)
Köszönöm Sznupi! Mindent!
Rendezés, útvonaljelölés, frissítés ötcsillagos. Tökéletes verseny! Sajnálhatja aki nem volt ott! Rendezőknek, pontőröknek millió köszönet!





