Csemege az elmének és a szívnek

Egy kedves barát kedves barátainak alkotása ez a weboldal amit ajánlok figyelmetekbe. Angol-nyelvtudás szükséges.

Spartathlon

Az elmúlt negyvenvalahány órában szinte állandóan ez járt az eszemben és azok a magyar srácok akik tegnap nekiindultak a hosszú útnak Athénból Spártába, hogy 246km futás után Leonídasz szobránál egy kicsit hőssé váljanak.
Nyolcuknak ez sikerült is idén. Gratulálok nekik és természetesen minden résztvevőnek elismerésem bármennyit is teljesített a távból.

Első "igazi" 12órásom

Szeptember 12-én Balatonlamádiban rendezték meg a 12 órás ultrafutó OB-t és úgy gondoltam, ez egy jó alkalom lenne arra, hogy kipróbáljam magam ezen a távon (egy komolytalan és sikertelen kísérletem már volt 12órán tavaly ugyanekkor, az SM nap keretén belül). Az elhatározást tett követte, beneveztem, és hamar eljött a verseny hete. A rajt reggel hétkor volt, ezért úgy gondoltam, még péntek délután le kéne utazni, csak épp szállásról nem gondoskodtam, de hamar megoldódott a probléma, mert egy számomra igen kedves kis kompániához épp befértem az általuk foglalt szobába. Már maga az utazás is megérne egy misét, de legalábbis egy esti showdert, hát még a közös vacsi és a pizsiosztásig eltelt "rövid" idő. Legyen elég annyi, hogy jól szórakoztunk és bizonyára a környezetünk is - rajtunk.

Rettenet korán szólt az ébresztő, hiszen még a helyszínre is kellett érnünk. Kis társaságunk hamarosan összevakarta magát és lebaktattunk a partra ahol a versenyközpontot sejtettük. Fura volt ilyen kihaltnak látni a Balaton amúgy igen népszerű partszakaszát. Végül megleltük a néhány sátorból és asztalkából álló versenyközpontot ahol még csupán néhány futó lézengett. Kölcsönös üdvözlésekkel, rajtszám- és chipfelvétellel, fel-alá járkálással hamar eltelt a rajtig fennmaradó idő, és azon kaptuk magunkat, hogy a rendező a chipszőnyeg mögé szólítja a futókat és hipp-hopp már el is indultunk.

A mezőny jórésze lendületesen kezd, én inkább hátramaradok és jóleső kocogótempóban teszem meg az első néhány kört. Az 1760 méteres pálya nagyrésze aszfalt, egy darabon színes térkő illetve macskakő. Ez utóbbi nem igazán hiányzott, de járható. Még mindig nagyon korán van, a szezonnak pedig lassan vége, így még csak mi, futók keringünk a parkban, néha-néha tűnik csak fel egy arra sétáló, bringázó "civil". Sejtem, nem lesz ez így sokáig, hiszen jó időt ígértek az időjósok és ez egy népszerű partrész.

Az első 5 kör eseménytelenül telik, aztán megállok a frissítőnél inni és felmérni a kínálatot. Nagyjából az van amire számítottam és bőven meg is felel fapados igényeimnek. Az első óra végére már sokan rámvertek 1-2 kört ami persze nem zavar, sőt örülök, hiszen legalább látom a mezőny krémjét és váltunk egy Hajrá!-t. El-elszaladnak mellettem az ismerősök, barátok is, sokszor sajnálom, hogy nem vagyok annyival gyorsabb, hogy kicsit együtt futhassunk. Hiányoznak. Sosem vagyunk 1800méternél távolabb egymástól, mégis ritkán látom őket. Ahogy telik az idő, lassan benépesül a park, jönnek a bringások, sétáló párok, kisgyerekes anyukák, családok, sőt két lagzinak is szem- illetve fültanui lehetünk. A járókelők egy része tudja, mi zajlik itt, mások értetlenül szemlélik a monoton köröző alakokat és a szélsebesen elhúzó váltósokat. Van aki érdeklődik is, hogy aztán döbbent arccal, hitetlenkedve kérdezzen vissza . Mások csak halkan jegyzik meg: Őrültek. Tönkreteszik magukat. Ez nem normális dolog. Normális vagy sem, a futók csak róják tovább a köröket, rendületlenül. Van aki végig vigyorogva, mintha csak könnyed sétát tenne, mások már láthatóan erőlködve, fájdalommal a szemükben. A rivális váltók őrült tempót diktálnak, edzőjük minden körben hangosan bíztatja, utasítja őket. A parti büfék is jó boltot csinálnak ma, egyre többször látok futókat is a napernyők alatt hűs-habos frissítőt fogyasztani.

Az első 6 órám körülbelül ezzel a szemlélődéssel telik, a 28. körömet taposom, amikor felhangzik a figyelmeztetés, hogy hamarosan vége a 6órás versenynek. Úgy döntök, a 30. kör után megajándékozom magam egy gyúrással és eszem a rendezők által biztosított főtt virsliből. A masszírozás ugyan kellemes, de kissé felesleges luxusnak tűnik később visszatekintve, hiszen az izmaimnak kutya baja nincs. A bal térdhajlatomnál meghúztam valamit-valahogyan, de csak gyalogláskor fájdalmas, nem tűnik komolynak. Közben lezajlik a 6órások eredményhirdetése, épp látom Blue-t a dobogón. Örülök a sikerének, nagyon.
A virslire két körrel később kerül sor, sétálva eszem meg, addig se húzzam az időt. Jólesik a "rendes" étel, végre egy verseny ahol a gyomrom normálisan működik, bár érzem, hogy a folyadékbevitel még így is kevés, hogy szinte minden körben iszom, időnként még viszem is a kölcsönkapott kulacsot magammal.

A délutáni kellemes időjárás még több embert csalogat a parkba és a partra, folyton egymást kerülgetjük, időnként már zavaró is a sok ember. Meleg van, rendületlenül süt a nap, fáradnak a lábak, a monotonitás terhe egyre nehezebbnek tűnik. Rossz látni a fájdalmas arcokat, a bizonytalan lépteket, de jó érezni azt az elszántságot és erőt ami a legtöbb még pályán lévő futóból sugárzik.

Igyekszem összekapni magam a végére, mégegyszer lenyúlom névrokon Petit egy kis "csodaszerre" és gyűjtögetem tovább a köröket. Sokakkal futok-gyalogolok együtt egy-egy szakaszt, kiemelkedik közülük Éva néni a töretlen elszántságával és pozitív szemléletével. Lányával is futok egy darabon, de sajnos a térde nincs jó állapotban, én mennék még, így elválunk. A minimum-célom már megvan, ez legalább 80km teljesítése volt. A 100km (jajjdeszépislenne-cél) már elérhetetlen, így a kerek 50 körre hajtok csak. Farkas bíztat, hogy meglesz az, csak haladjak.

Röviddel a vége előtt, az utolsó egész körnek hitt végét megnyomom lendületesre (legyen egy kis befutó-fíling), széldzsekit húzok, felkapom a "jelzőcsomagocskát" és kimegyek az utolsó körre. Matevét és Éva néni lányát érem be, gyalogolnak, melléjük szegődöm. A felénél látjuk, hogy még majd 7 percünk van, Edittel gyorsan döntünk: befutunk. Berobogunk a célba, ugyan lenne még másfél perc, de nem megyünk tovább, inkább a célban örülünk a többiekkel amikor felhangzik a Vége!

Kölcsönös gratulációk, puszik, ölelések, gyors öltözködés, mert hideg van ám és sötétedik rohamosan. Hamarosan a rendezők is összekészülnek az eredményhirdetéshez. Mindenkit kiszólítanak, bögrék, kupák és bajnoki érmek találnak gazdára. Remélem, nem csak számomra tűnt úgy, hogy mindannyian rossz szájíz nélkül tudtunk örülni a magunk és mások sikereinek.

Természetesen utolsónak távozunk :) (és feltehetően utolsóként is értünk haza....de ez egy másik történet:)

Következetesség? Az meg mi?

Megint napok teltek el úgy, hogy nem futottam...Persze mozgás azért volt, hiszen kertet túrtam, takarítottam, este tornáztam-erősítettem, lépcsőzgettem, de futás nem jött össze, mert férj nem volt itthon, a gyerkőcök viszont igen ( babakocsihoz már nagyok, mellettem bringázni még nem tudnak, egyedül nem hagyom őket itthon és nincs kedvem a kertben vagy a játszótér körül 100méteres résztávokat futkosni sem...) Vasárnapra pedig vendégeket szervezett be az én jó uram, akik sikerrel késtek egy fél napot és estek be délután, ergo simán elmehettem volna a Nike-ra is. Helyette volt bográcsban kotyvasztás, zabálás, ücsörgés :)

Nemrég még úgy gondoltam, menni fog ez, nekiállok pulzuskontrollal, komolyan edzeni, hiszen látni szeretném, mire lehetek képes. Persze olimpikon sosem leszek, de talán némi alap állóképesség-fejlesztéssel, aztán egy kis tempó edzéssel egész jól ellennék hoszabb távokon. Lelkesen belevágtam, pulzusmérős órácska, edzésterv (köszönöm!), stb. , de hamar beláttam, hogy gyakran még a heti 3 alkalommal másfél órácska sem jön össze, nem hogy a hosszú futások. Aztán az órám is megadta magát, gagyit nem akarok mégegyszer venni, a jó meg nem olcsó. Így maradtak a következetlen kocogások és az alkalomszerű "megszakadások" egy-egy versenyen vagy amikor épp "elcsaládtalanodtam" és szabadon rombolhattam :)

Ne értsetek félre, nem sajnáltatni akarom magam, csak sokadszorra döbbenek rá, hogy valószínűleg nem ez a megfelelő időszak arra, hogy a futós álmaimat megvalósítsam. Ha már korábban nem volt önbizamlam hozzá hát most türelmem legyen. Addig is futok tovább, amikor és ahogyan sikerül, de PB-ket nem mostanság várok. Bár Almádiban mindenképp az lesz! :)

Velencei-tó Szupermaraton avagy béna szervezés, jó edzőverseny

A tavalyi szervezés szörnyű volt, de az volt az első, így sokmindent el lehetett nézni a szervezőknek. Az viszont megdöbbentő, hogy második évben még lejjebb sikerült jutni a szinvonal tekintetében. Nincsenek nagy elvárásaim egy futóversenynél, nem lehet mindenhol olyan terülj-terülj asztalkám, mint a Lowe Alpine-on, és belefér némi csúszás vagy egy kis adminisztrációs kavarodás, de amit itt tapasztaltunk azt nehéz lenne felül(vagyis alul)múlni. A rajt másfél órát csúszott, mert mindenkinek újra ki kellett töltenie egy nevezési lapot és sorbaállni a rajtszámfelvételhez, amit ha jól láttam, kettő ember intézett. Többszáz indulónál ez lehetetlen. Szerencsére a társaság jó volt, sok ismerőssel talákoztam, ami feledtette a fáradtságot és az elégedetlenségemet. Álmos és éhes voltam, hiszen hajnali négykor kellett kelnem, hogy elérjem a buszt és beérjek Pestre a találkahelyre időben. Vittem ugyan kaját, de a 8 órás rajthoz tervezve, nem 9:40-hez.

A futás mondhatni jólesett, bár én sem úsztam meg fájdalmak nélkül, de ez vele jár :) Az első körben Lívia sporttásnővel kocogtunk kényelmesen, ami később igen jó ötletnek biozonyult, mert maradt bennem bőven erő a második körre. Az első kör végén már éreztem a bal bokámat (ez régóta problémás, bár futás közben nem szokott fájni, csak utána) és valami mittudoménmilyen izmot a combnyaknál, de reméltem, hogy nem lesz exponenciálisan rosszabb a folytatásban. A második kör eleje elég brutál volt, mert akor támadt fel nagyon a szél és ugyebár pont ott vannak a dombok....Baromi lassan, leszegett fejjel tempóztunk az emelkedőkön, dacolva az időjárás humorával. Egy darabig két bajai srác "között" haladtam, egyik mögöttem kb 100méterrel, a másik előttem ötvennel. Aztán a második frissítő utáni dombon beértem az előttem haladót és onnan együtt kocogtunk sokáig. Kedves fickó volt és nagyon örült, hogy akadt társasága, mert bár volt bringás kísérője azért egy másik futó mégis más. Az utolsó kb 5kilométeren aztán lemaradt és én bunkó módon haladtam a saját tempómban és nem törődtem vele. Meglepő módon, alig hátráltatott a sajgó tappancsom, visszagondolva belefért volna egy erőteljesebb tempóváltás az utolsó egy-két ezerre, de nem sok értelme lett volna. A célban nagyon jólesett, hogy a srácok ott vártak és örültek nekem, mert amúgy már igencsak pangás volt. Ha nem szólunk külön, akkor befutócsomagot se kapunk...Kicsit furcsállottam, hogy ott volt a chipszőnyeg és mégse tudtak egy időt mondani. Akkor minek? A végén nem bántam volna én sem egy gyúrást, de nem úgy tűnt, mintha még lett volna rá lehetőség....
Vicces volt, hogy a célban megállás után alig tudtam elindulni. Mjoci kis híjján hahotázott a kacsázó járásomon, ami nagyon kedves volt tőle, de már megszoktam :) A kocsiban való egyórás ülés után a Moszkva téren hasonlóan izgalmas stílusban közelítettem meg a metrót(Joci barátom további derültségére), majd a távolsági buszon töltött következő egy óra után a hazasétálás is vicces volt. Mára már egész normálisan közlekedek, de csak akkor futnék ha minimum egy medve kergetne.
Ami a futás tanulságait illeti: úgy tűnik végre megtanulok okosan hosszút futni. Vittem magammal egy szendvicset(okulva a tavalyi frissítésből) amit 3 részletben fogyasztottam el( első kör felénél, második kör elején, második kör kétharmadánál), ettem barackot minden frissítőnél és folyamatosan kortyolgattam a vizemet. Vittem sótablettát is, abból asszem kettőt ettem meg a második kör elején. Szépen nyugodtan, egyenletes tempóban haladtam, nem futottam el az elejét, így sehol sem kellett belegyalogolnom, és lassan bár, de végig futottam és nem purcantam ki a végére sem. Így kéne a továbbiakban is, aztán majd idővel gyorsulni kissé.

Hogyan rontsunk el egy hosszút...

Elmentem szombaton hosszút futni, végig aszfalton, egy nagy körben 8 falut érintve majd vissza haza(Tápióság, T.bicske, Pánd, Káva, Bénye,Gomba, Úri, Sülysáp). Összesen 50km, végülis mindenestül megvolt 6 órán belül, tehát annyira nem gáz, viszont 35 után úgy megborultam, hogy azt hittem nem a saját lábamon megyek haza. Onnantól sok volt a gyaloglás és a sóhajtozás.
- túl erősen kezdtem, talán mert akkor még árnyékban futhattam és jólesett,
- kb 4 liter vizet ittam, szerintem kevés volt,vagy legalábbis későn kezdtem inni,
- vittem egy óriás müzliszeletet, 3 nagy szilvát, és kb 30kilinél vettem két paradicsomot, mert megkívántam nagyon, de ennél tuti több kaja kellett volna, de későn kaptam észbe és akkor már a gondolattól hányingerem volt,
- az utóbbi 7 napban sokkal kevesebbet ettem, mint korábban, miközben a kertben, napon melóztunk szinte minden nap,
- talán még korai volt ez a futás a múlt szombati 75 után.

Talán én is tanulok belőle. Ideje volna.

Poén: azt hiszem Bényén történt, hogy a Tengerész Sörözőt Leonidasz Sörözőnek olvastam kicsit fantáziáltam, na

Portyáztunk

Kedves barátok nemrég rávettek, hogy menjünk el egy cuki lengyel mocsárba…futni. Sajnos közbejöttek dolgok és végül a mocsár idén kimaradt, de kellett valami pótlék, így találtam rá a Bocskai Lövészdandár szervezésében elkövetett “Bocskai portya” nevezetű eseményre. Természetesen belerángattam egy kedves sporttársat is, nevezzük B.-nek, így ketten vágtunk neki a 70kilométernek a Hortobágyon. Hogy ne menjenek simán a dolgok, kötelező volt orvosi igazolást vinni, amit B. doktorbácsija az EKG-n feltűnő valamiféle vezetési zavarra hivatkozva megtagadott, így ő nem nevezhetett be hivatalosan, ergo nem számíthatott rá, hogy őt is kiszállítják a rajthoz. Persze feltalálta magát: kifutott Debrecenből a Kilenclyukú hídhoz(cirka 35kili)….

Majd egy órás késéssel indultunk a mezőny után, kicsit kavirgálva az elején, mert az irányjelző táblákat már felszedték. Már a nevezésnél kiderült, hogy nincs sok civil, köztük is kb hárman néztünk ki csupán futónak, a többiek méretes hátizsákkal, túracuccban voltak (a katonáknak egyenruha és 15kg málha kötelező volt). Később az is kiderült, hogy csak mi ketten tervezzük futni a táv egy részét, így felcsillant a remény, hogy utolsóként indulva mégis elsőként érhetünk célba. Azonban rohamos fáradtunk a tűző napon, frissítés csupán langyos víz volt 10kilométerenként, a kajánkat nem igazán kívántuk, így végül 35km után már nagyon sokat gyalogoltunk. Hamar megállapítottuk, hogy nagyobb szívás ez, mint a mocsár Kényelmesre vettük és nem törtünk az első helyre, hiszen megmondták előre, hogy nem verseny, nincs díjazás. A cél előtt nem sokkal találkoztunk egy katona sráccal és együtt kocogtunk-sétáltunk be a célba. A kapuban magunk elé emgedtük őt, hadd menjen. Hamar megbántam e cselekedetet, mert kiderült, hogy így ő lett a harmadik és egy csini kupát kapott…. Vígasztal, hogy így is egy civil nő lett az első