Dupla Élmény- duplán elmesélve

miki már megírta a beszámolót,és igazából pár dolgot akartam csak hozzáfűzni itt-ott, ezért kitaláltam, hogy párbeszédes formát alkotok és hozzáírom a beszámolómat az övéhez. Couple Delight :)



Az úgy kezdődött, hogy Bozótnak volt egy ingyenes nevezése, a tavalyi társa pedig megy Spártába. Csináltunk egy csapatot. Olyan ez, mint egy teljesítménytúra, csak elég szűk a szintidő, 12 óra, 72 kilométer és 3380 szintre. Aggódtunk is egy kicsit, mert tavaly még 13 óra volt, és az se lehetett könnyű, pl. Yoyoka ezért idén el se indult, inkább fényképezett és csinált egy szalonnás-kolbászos frissítőpontot. A félelem szerencsére alaptalannak bizonyult, mert most a korai rajt és a szeptemberi időpont miatt se sötét, se mély avar nem volt, könnyebb lett a pálya.

Az úgy kezdődött, hogy megnyílt az idei nevezés és rájöttem, hogy én ingyen indulhatok egy kis tavalyi vis maior miatt. Sznupi meg ugye inkább egy vacak poros görög társasutazásra fizetett be. Mivel ez egy elég combos páros verseny, fontos, hogy a párok ismerjék egymást, jól működjenek együtt, ez sajnos tavaly nálunk nem annyira működött, bár a legnagyobb probléma az edzetlenségem volt akkor is és ezáltal a nagy különbség kettőnk közt. Mikiben már korábban is ideális túrapartnerre találtam, így logikus volt, hogy elhívom erre a kis szívásra is :) Jött.   Persze féltem, hogy nem bírom majd, ez lesz mint tavaly, vánszorgok az emelkedőkön, esek-kelek a lejtőn és talán be se érünk időben. Abban viszont bíztam, hogy erősebb vagyok most és a korábbi rajt valamint az előrehozott dátum miatt, alig kell sötétben-bokáig avarban menni, ami tavaly nagy nehézség volt a gyenge lámpámmal.

Alaposan felkészültünk, ha megnézitek Bozót edzésnaplóját, ennyi futás még sosem volt benne, és én is rendszeres edzésbe álltam az utolsó hónapban a nyári lazázás után. A frissítést is megszerveztük, zacskóba porciózott Sponser porral, futóverseny stílusban. Ugye a teljesítménytúra stílus az az lenne, hogy nem viszünk semmit, legfeljebb mézespuszedlit, és jól bekajálunk a frissítőpontokon. Ezt most nem mertük megkockáztatni, itt menni kellett.

Kivételesen komolyan vettem a felkészülést, nem akartam beégni se Miki, se Csanya, se magam előtt és be kell vallanom, baromi addiktív ez a rendszeres, de nem túl kemény edzés, már élveztem is, hiányzott volna ha nem futok :) Én, aki mindig ad hoc módon versenyez, egy csomót agyaltam a ruházaton, felszerelésen (zsák vagy övtáska+kézikulacs, minimál vagy puha cipő, stb),  miután megegyeztünk, hogy sponser port viszünk, megterveztem az előreküldést, Miki kiporciózta a porokat, bekészítettük a botokat is esetleg a második körre, ilyen tervszerűen még nem csináltam. Elhatároztuk, hogy a pontok közt az ajánlottnál sűrűbbre bekevert cuccot kortyoljuk, a frissítőkből csak azt veszünk el amit esetleg megkívánunk, és ami még fontos volt, hogy nem töltjük az időt felesleges ácsorgással, társasági élettel menet közben. Dugóka, kulacstöltés, sziasztok. Be is tartottuk, patent volt a rendszer.

A futás tulajdonképpen négy Kékes keresztezés, négy mászás, négy ereszkedés, sava-borsa pedig a sárga jelzésen a híres-hírhedt sombokor lejtő. illetve, eddigi túráimon lejtő, de most felfelé csináltuk. Előre megmondom, ezt élveztem az egész túrában a legjobban. Lefigyeltem az UTMB videókon, hogy divatba jött az a mászási technika, mikor az ember előrehajolva a térdére, combjára támaszkodik a meredek felfeléken. Ezt már begyakoroltam otthon a lépcsőn, és alig vártam, hogy kipróbálhassam élesben. Király volt, csak a kézikulacs zavart közben, most már át fogok állni zsákra.

Az esemény előtt váltottunk pár levelet, magyaráztam a pályát, de Miki ritkán jár a Mátrában, nem volt teljesen képben. A hírhedt sárgát a Kékesre azért ismerte :) Hiába próbáltam megijeszteni, van neki 11 órás Kinizsije, nehogy má' 12órás 72km olyan nagy ügy legyen :P  Én a tavalyi emlékek alapján a mászásoktól és a sziklás ösvényektől tartottam, hosszú emelkedőkön még mindig gyenge vagyok, a Tápió-vidék nem egy Mátra....lefelé futni imádok, de abban sem vagyok kiemelkedően jó, ráadásul az eséstechnikám se tökéletes (a kövek közt a vállon átfordulás nem a legjobb ötlet :)  Jó gondolatnak találtam, hogy csak pici övtáskát és kézikulacsot viszünk, nem zötyög, nbem melegít a zsák és tölteni is könnyebb a kulacsba. Én ráadásul hajlamos vagyok kevesebbet inni a zsákból, mint kéne, így viszont tökéletesen monitorozható : ponttól-pontig fogyjon el a kulacs tartalma.



Ez csapatverseny, az ellenőrzőpontokra együtt kell érkezni. Én ebben jó vagyok, feltéve, hogy én vagyok az erősebb. Lassabban menni mindig tudok, a gyorssal szokott inkább gondom lenni :). Bozót nagyon erős volt, minden bizonnyal ez a futás volt eddigi legjobb teljesítménye. Hülyeség számítgatni, de ezért a 10:24-es időért itt, simán megelőlegeznék egy 110 feletti sík 12 órát.

A 110 feletti 12órát egyelőre visszautasítom, de mindenképp 100fölé terveznék, ha most futnék egyet. Valóban sokkal erősebb vagyok, mint bármikor eddig és ezt igazán kellemes élmény tapasztalni :)  Az elején szándékosan nem toltuk nagyon, tartalékoltuk az erőt, egyenletes teljesítményre mentünk. Ez egyébként be is jött, folymaatosan jöttünk fel helyezésben a futás során, a kezdeti majdnem utolsó pozícióból a célba 10. helyen érkeztünk, a második körünk talán fél órával sem lett lassabb az elsőnél (ha nem vétünk apró bakit a frissítéssel, talán negatív részidőre is kihoztuk volna, na az lett volna durva :-)
Az első nagy ereszkedésnél először eltűntek a szemünk elöl a többiek, aztán folyamatosan értük be őket. Számomra egészen újszerű élmény, hogy része vagyok a mezőnynek, benne vagyok a sűrűjében, példaképnek, de legalábbis nálam sokkal jobb futónak tekintett emberek közt haladok és nem csak kullogok zihálva a halálzónában :) Élveztem.
Miki tényleg jó partner, mert sose panaszkodik túl lassú tempó miatt, nem kellemetlen neki lassabban haladni, mint amire egyébként képes volna. Nem tartott erődemonstrációt, nem frusztrált a tempóval, talán egy-két részen fordult csak elő, hogy egy picikét előrement az emelkedőn. Például amikor feltűnt előtttünk a több fényt csapat és bizonyára nem tudatosan, de megindult rájuk erősen :) Persze nem bántam, mentem én is :)  

Egy ponton bizonyultam gyenge láncszemnek, mikor a harmadik mászáskor beszúrt az oldalam, és sétálnunk kellett egy darabig, meg utána lefelé is visszafogottan kocogni, mert nem bírta a rázkódást. Aztán lassan helyrejött, és nyomtuk tovább. Frissítési hibának tulajdonítom, az összes Sponsert felküldtem a Kékesre, és nem hagytam a rajtban az első kör végére. Így kellett egyet másznunk maradék géleken, ami kevés volt, megszakadt az addigi folyamatos, nagy mennyiségű CHO bevitel. Nem baj, talán buktunk rajta negyedórát, ami később valószínűleg részben visszajött, hiszen addig is kíméltük a lábainkat.

 Klasszul haladtunk, talán kicsit erős tempóban zúgtunk le az első kör végén, amikor rájöttünk, hogy az összes port előreküldtük, így a rajtban nem várt ránk bekeverhető sponser. A harmadik Kékes mászást így a tartalék két gélen nyomtuk, ami valahogy nem adta ugyanazt az egyenletes pótlást, mint a folyékony cucc. Gondoltam így utólag, hogy talán csak pszichés volt, de nem valószínű, egymástól függetlenül uyganazt éreztük és a Kékes alá érve Miki még egy klassz rekeszizom-görcsös produkciót is bemutatott, sajnos vagy szerencsére épp azután, hogy Szasza fotózott :) A képeken még csak a koncentráció látszik, a vicsorgás utána jött. Szerencsére hamar fent voltunk a Kékesen, remélem nem idegesítettem Mikit halálra a szövegemmel, hogy egyen-igyon, sósat is, nyugodtan, nekapkodjmertrosszabblesz, stb :)  Óvatosan kezdtünk lecsorogni a hegyről, nem bántam, hogy nem rohantunk jobban, tudtam, hogy ott van még egy nagy mászás és ott én leszek a gyengébb.

Mikor a szúrás elmúlt, és leértünk Parádsasvárra, állati nagy zuhét kaptunk a műúton, készült is róla videó, ahogy beérünk a pontra, remélem, majd láthatjuk. Élveztük, teljesen feldobott. Kellett is az utolsó sombokor mászás előtt. Legalább olyan izgalmasan csúszós lett.

 Az általam panorámaútnak nevezett kellmesen lejtős, széles úton Parádsasvár felé már Miki is jobban volt, nem adott egyértelmű választ, de reméltem, hogy elmúlt a szurkálása és nem szenved (túlságosan ;-)
A KrisztIspi párossal még megvitattuk, milyen gyönyörű, ideális futóidő van, majd percek múlva leszakadt az ég :) Rövid, de igazi veretős zivatar volt, pont akkor zuhogott legjobban amikor a pontra értünk :) De mire elővettem volna az esőponcsót, már csendesedett is, így nem vettem fel, nem akartam dunsztolódni a mászásnál. Az eső innen már nem volt zavaró, később el is állt teljesen, de az ösvények csúszósakká váltak, gyakran megcsúszott a lábam. Persze jobb volt, hogy a sár miatt haladok lassan, nem a gyengeségem miatt. A lábam meglepően jól bírta, fáradt már kissé, de még a korábban néha jelentkező apró görcskezdemények is teljesen elmúltak.

Fent gyönyörű, ködön átragyogó napsütés fogadott, de rájöttem, hogy menni kell, mert Bozót eddigi pályafutásának legjobb eredménye várható, ha nem lötyögünk. Gyorsan frissítettünk, és lezúdultunk. Kb. 8 km lefelé, ezt nem felejtem el mostanában, csak úgy repültünk. Technikás ám a Mátra, szörnyen kövesek az utak, nem lehet hibázni. Egy élmény volt.

A sárga nagyon meredek szakasz az eső után még izgisebb volt, nem egyértelműen csúszós, inkább kiszámíthatatlanul porhanyós volt, elég lassan haladtam, de az izmaim jól bírták, energiában is jól álltam. Egyszer elejtettem a fránya kulacsot, de szerencsére mögöttünk haladó sporttársak utánam hozták, nem kellett visszaereszkedni érte :)   Közben elállt az eső és kiderült az ég, csak a sok fától nem annyira látszódott, fentebb, a fenyvesben viszont egyszercsak átragyogott a nap a párás levegőn, szépséges volt! Miki már kezdte mondogatni, hogy nagyon jól jövünk, lefelé már nem kell tartalékolni, menjünk keményen, meg lesz 11 órán belül. Igazából nem érdekelt. Szintidőn belül legyen meg és élvezzük, sérülés nélkül, de azért nagyjából kifutva ami bennünk van.  Kezdtem éhes lenni, nem is konkrét energiahiány ez ilyenkor, csak a gyomrom hiányolja 10 óra után a szilárd, mennyiségi ételt, de persze nem foglalkoztam vele különösebben, egy röpke óra múlva ott várt a célban a tészta. Még utoljára megtöltöttük a kulacsot, felkaptam pár szem kekszet és huss...

Nagyon jólesett a futás lefelé, bár Miki rakott rám egy pici pszichés terhet azzal, hogy ha én vagyok a "nagy lejtőfutó" akkor most csapassam, ha kérdeztem, hogy ő jól van-e, megnyugtatott, hogy bírná sokkal gyorsabban is, ne aggódjak, menjek már... Nem aggódtam, hacsak amiatt nem, hogy nem fogom sokáig bírni a tempót, vagy hogy orraesek ismét (volt rá példa) és a célhoz közel töröm össze magam totálkárra...Itt már nem is beszélgettünk, csak gurultunk lefelé. Amikor kedves partnerem megint elkezdte, hogy hány percesben kéne a maradék mittudoménhány kilométert megtenni, hogy 11 órán belül célbaérjünk, elég durván csendre intettem. Bocs. Aztán persze pár perc múlva kiderült, hogy elnézte az órát, a 10:30-ban is benne leszünk :)   Ez ahelyett, hogy spanolt volna, inkább elégedettséggel töltött el, mintha egy automata váltó kapcsolt volna vissza bennem, nem is tudtam tartani az iramot. Az erdőből kiérve még kegyelemdöfésnek bejelzett az emésztőrendszerem, hogy ilyen stresszhelyzetben inkább elhagyná a ballasztot :) Ilyesmire aztán végképp nem volt már idő, szobatiszta vagyok vagy mi, kibírok pár percet még. Hááát....fáradtan, futva, nem egyszerű. Amikor a system úgy gondolta, ha alul nem akkor majd felül, és éreztem az orromban a sponsert, na az elég rossz volt :) De kb ez volt az egyetlen kellemetlen élmény az egész versenyben. Az aszfalton kis agonizálás után már hamar bezúdultunk a célba és 10:25 hivatalos idővel megkongattuk a harangot.




Élmény volt - duplán.

Double Delight

Tavaly rendezte meg első alkalommal a terepfutas.hu a Dupla Élmény nevű terepfutóversenyt. Akkor Sznupival épphogy sikerült célbaérnünk, meglehetősen nehéz menet volt. A  párosunk ad hoc módon verbuválódott, alig ismertük egymást és egyértelműen óriási különbség volt köztünk edzettségben, felkészültségben és ez meglátszott a verseny közben is, Sznupi ment volna simán én meg voltam a kolonc akit be kellett vonszolnia időben a célba.  Élménynek persze élmény volt :-)

Idén egészen más jellegű élmény lesz, abban biztos vagyok. A szintidő kevesebb, az időpont viszont koraibb, talán lámpa is alig kell majd, én erősebb vagyok és nem utolsó sorban, tökéletes partnerem lesz.

Az Ultravaló-n tavaly nagyszerű közvetítés volt, bizonyára idén sem okoznak csalódást :)

Rockenbauer 130 - hőségriadó idején

(Fotó: Kékdroid)

129km, alig több mint 2000méter szint, de még a rutinos öreg túrázók is azt mondják, hogy a Roki egy nehéz túra. Általában épp tombol a nyár, sok a kitett, tűző napos szakasz, ritkás az ellátás, kevés a vízvételi hely, hosszú a táv és még csak nem is igazán szép a táj.
Nekem idén eddig kimaradtak a hosszú túrák és szerettem volna valami százas közelit még a nyáron teljesíteni, Miki (powerhiker) pedig épp 15 éve próbálkozott először és eddig utoljára, ám sikertelenül, a Rokival és most revansra készült. Naná, hogy menjünk együtt és próbáljuk meg!
Mindketten megbeszéltük otthon az ötletet és szerencsére házastársaink megértőnek bizonyultak. Már csak várni kellett a nagy napot.


Nagykanizsa elég messze van, le kellett mennem pénteken, mert reggel hatkor volt a rajt. Volt szálláslehetőség az iskolában, tantermekben, nem éppen a legkényelmesebb, de legalább olcsó :)

Reggel gyors összekészülés, majd hatkor pontosan rajt. Egy boly nagyon nekilódul az elején, Pap Gábor, Barta Laci és még valaki, mi az "üldöző" bolyban megyünk, talán túlontúl ambíciózus tempóban futva. Persze, nem tervezünk sokat futni, de a reggeli hüvösebb időt érdemes kihasználni. Sokan leszakadoznak, a városból Rudi Istvánnal és Annával kocogunk ki, majd egész Hahótig kerülgetjük egymást. Ők baromi gyorsan gyalogolnak, mi futogatunk, de többet pihenünk és nem ismerjük az útvonalat. Apropó útvonal, bár klasszikus túrázósban nyomjuk, űrkaják és extrák nélkül, a gps használatába - szükség esetén - beleegyeztem. Volt is rá szükség, néhány helyen első Rokisként nehéz lett volna tájékozódni :)

A részletes útvonalat képtelen vagyok felidézni, sajnos ritkán járok az országnak ezen részén és hosszú is volt nagyon a táv, ősszemosódnak az emlékek. Ami biztos, hogy nagyon meleg volt napközben, tűzött ránk a nap rendesen, néhol az ivótartálynyi víz alig tartott ki a következő lehetőségig. Nem rohantunk, ahol volt nyitva kocsma ott igénybe vettük a szolgáltatását, úgy is mint civilizált mosdó és egy-egy hideg sörital. Meggyőződésem, hogy sokat számítottak ezek a megpihenések, a fejünk és olykor a lábunk mosása, vizezése és a hideg ital is. Vízből már egyszerre nem szívesen iszik meg az ember iylenkor sokat, de egy üveg hideg sört legurít simán. Az ilyen relatív alacsony alkoholtartalmú ital dehidratáló hatásában meg olyan nagyon nem hiszek.

Kedvünk szerint váltogatjuk a sétát és a futást, nincs időkényszer vagy terv, a futás öröméért futunk, no meg kíméljük a lábainkat, nincsenek ennyi gyalogláshoz szokva.
A táj nem túl izgalmas, én itthon is ilyet látok, csak még kevesebb dombbal. Tarló, szántóföldek, kukorica, napraforgó, minden lépésre felkavarodó finom por, máshol kavicsos vagy csalánnal benőtt utak, a szélükön burjánzik a parlagfű. Miki szerencséjére még nem virágzik. Sok a rovar is, az erdőkben olykor egész bögölyfelhő üldöz, másutt lódarazsakkal találkozunk. Éjjel nagyon ijesztő volt ahogy a fejlámpára jöttek, itthon is előfordulnak, félek tőlük. Szerencsére csak böglyök és szúnyogok ezsnek, a darazsak nem bántanak, később halljuk, hogy több túratárs is kellemetlen csípéseket szerzett.

Viszonylag eseménytelenül telnek a kilométerek, több ponton csak tájfutó bója van tollal, kevés az emberes pont. Söjtörön megnézzük a Deák-házat és konstatáljuk, hogy a 15 éve még működő kocsma már bezárt. A hőség erős, de tűrhető, pláne ha nem fogy el a turista vize :)
Rádiházán egy túratárs meghív minket egy jégkrémre, nagyon kedves tőle. A depókajáink túl soknak bizonyulnak, itt is hagyunk egy csomag nápolyit  majd valaki biztos szívesen megeszi. Azt gondolom, kicsit túllőttünk a célon a sok édes kajával, megcsömörlik tőlük az ember és a gyomornak is túl sok lehet a zsíros-édes maszat.

Épp sötétedésre érjük el a bázakerettyei pontot, itt a lámpánk is. Tartunk némi szerelékigazítást, Miki vízhólyagokat szurkál....hurrá :(   Alig kezdek örülni az esti hüvösnek, amikor rájövök, hogy csak a völgyekben vagy hüvösebb, amint emelkedünk a hőmérséklet is egyre magasabb, a dombtetőkön nappali forróság uralkodik. Daráljuk a kilométereket, kocogunk, gyalogolunk, túratársakkal kerülgetjük egymást.

A Rockenbauer háznál is feltankolunk, én örülök a mosdónak, és megyünk tovább. A bácsi azt mondta, lesz még vízvételi hely, lehet hogy mi voltunk a  bénák, de nem találtunk.  Hamarosan kiürült tartályokkal menetelünk az erdőben, majd muszáj megállni ellátni a vízhólyagokat. Miki egyik talpa elég csúnya, jó nagy vízhólyag az egész talppárnája, biztosan nagyon fájdalmas. Csak kiszúrni tudjuk, a tapasz a nagytáskában maradt.... Elindulva alig döcögünk, nem lesz ez jó, sok van még hátra. Nem beszéljük meg, mégis ugyanarra a döntésre jutunk, innen futni kell. Az endorfin majd segít a  fájdalmon és tempót futva már hamar beérünk. Víz nélkül az egyre nagyobb hőségben bő 15km még rengeteg volna gyalog.

Futunk is, nem könnyű, de egyre könnyebb lesz ahogy árad a drog a testben. Még átfut az agyamon, hogy próbálhatnánk egy háznál vizet kérni, de már mindegy. A célig már csak az utolsó ponton állunk meg, végigfutjuk egy lendülettel. A célban nagy öröm és picike jelvény.

Megdolgoztunk érte.
25 és fél óra élmény a Zalai dombságban.

Szürreális UBalatoni nyár

Az idei UB-ről egyáltalán nem akartam beszámolót írni, kicsit talán le is szokom a hosszú irományokról, mert az élményt, a rám tett hatást, az érzelmi és mentális utat úgysem adhatja át az írás és van amit nehéz is volna illendő, nem félreérthető módon publikusan megfogalmazni. 

De van az úgy, hogy az ember meggondolja magát, mert két nap múlva még mindig úgy forr benne az élmény, mintha csak most hagyta volna el Aligát és mégis billentyűzetet ragad, hogy megpróbálja megosztani a s(p)ors(t)társakkal az elmondhatatlant.

 

 

Még tavaly történt, az elbaltázott UB-m után, hogy Öcsi (Márkus István) feldobta, megkerülné ezt a fránya tavat, de egyedül nagyon sok ez, csináljuk meg párosban. Mormogtam rá valamit, végülis, miért ne, az UB élménye talán ketten is hasonló lehet, a teljesítés így nem kérdéses, és még meg is oszthatom valakivel akit kedvelek. Döntöttünk, neveztünk, kitaláltam, legyünk "Made in RUNgária". (bár a sors fintoraként, Öcsi vicce, a "Csak egy maradhat", majdnem bejött :( de erről később )  

 

Talán nem bántom meg vele Öcsit ha elmondom, hogy az időpont közeledtével furcsa és kellemetlen kettősség volt bennem, egyrészt vártam nagyon a közös futást, az egy napig tartó mentális "másállapotot", de ott volt bennem egy nagy csalódás magam felé, hogy nem egyedül vágok neki és nagyon irigyeltem az egyéniben indulókat, a gyomrom rándult össze minden izgatott várakozást tükröző bejegyzésen, hozzászóláson. Akarom még egyszer ezt a tavat, nem a célszalagért, az éremért vagy a gratulációkért, csak saját magamnak bebizonyítani, megerősíteni, hogy van keresnivalóm ebben a sportban, nem véletlenül sikerült körbeérnem egyszer. De ez nem idén lesz. Szerencsére túllendültem ezen a vívódáson és nem keserítettem meg Öcsi életét ilyen nyafogással, de a gondolat ott volt végig.  Ne haragudj Öcsi, te nem tehetsz róla, én vagyok defektes.

 

Öcsiről is kell írnom, mert muszáj :) Ezer dolga volt az UB előtt, csütörtökön még külföldön volt például, de intézett mindent csak kicsit hektikusan :)  Pletykálok kicsit, képzeljétek el, a csapatpólóból fejenként négyet (!) csináltatott, mert ugye én atléta fazont kértem, de mi van ha kicsi az S méret, kell egy M-es is, de hát beleizzadunk, kell belőle kettő, no de az időjárás olyan hűvös, meg éjjel is menni kell, legyen egy ujjas is :)  Szegény Bella is a fejét fogta, hogy alig túl a Borvidék félmaratonon, most egy újabb futóverseny veszi el az ura eszét :)  Itt ragadom meg az alkalmat, hogy neki is megköszönjek mindent, örülök, hogy megismerhettem!

 

Pénteken szokás szerint tésztaparty, tömeg, hangulat, izgatott várakozás, örömteli találkozás rég nem látott futócimborákkal. Itt igazán őszinte tudtam lenni, nem lesajnálóan ejtettem ki, ha kérdeztek, hogy "csak párosban", büszke voltam Öcsire már így előre is. Éjjelre Tézé (sultan albertovics) biztosított nekünk szállást amiért nagy köszönet! 

 

El is jött a nagy nap, ráértünk volna a fél nyolcas rajtunkra kimenni, de nem is én lennék, ha nem bonyolítom meg a dolgokat. Kitaláltam, hogy látni akarom az egyénieket, segíteni ha tudok, így alakult ki a terv, hogy bringával elkísérem Mikit az első 50km-en amíg Öcsi megreggelizik, elkészül és lefutja az első etapját. Apropó etapok, úgy egyeztünk meg (úgy találta ki Öcsi) , hogy 50-50, 30-30, 20-20 elosztásban futjuk a távot, a végén fennmaradót pedig vagy együtt vagy amelyikőnk jobban bírja még. Versenytaktikának ez bűn rossz, de önszivatásnak szuper :)  Tehát majdnem elkésve (ennek jelentősége lesz) elindultam az egyéni rajt után. Úgy kb két óra múlva leesett a tantusz, hogy én bő 5órát kerekezek ami után ugyanennyit futnom kell majd és még csak egy zabszeletet ettem, az elfogyasztásra szánt kaját és italport a kocsiban hagytam, akárcsak a pénztárcámat....Megoldottuk azért, ettem egy péksütit, de inni simán elfelejtettem. Mikinek töltögettem, adogattam a kulacsot, de magamra nem is gondoltam. 

 

Egész hamar eltelt az első 54km, Pécselyen útjára engedtem Mikit és bevártam Öcsiéket. Próbáltam telefonálni, hogy kb merre járnak, de nem vették fel (utóbb kiderült, hogy Bella épp a rend túlbuzgó őreivel kényszerült társalogni :(   Mikor végül odaértek, nem jó híreket hoztak: Öcsinek megfájdult a térde. Na, wazze, gondoltam, te akartál egyénibe futni Bozótka, talán most megkapod 160km formájában, de szerencsére ennyire nem volt vészes a helyzet. Némi töketlenkedés után elindultam lelkesen, tudtam, hogy a leghullámzóbb szakaszt választottam, de Öcsi nem tett rám semmilyen teljesítménykényszert, nem volt elvárás, csak futni kellett. Imádtam, élveztem, még a dombokat is amiket meggyalogoltam, a kilátás,a táj, a a virágok, illatok, a futótársak,minden velem örült, tök jó volt. Aztán persze jött a hideg eső amit kevésbé élveztem olykor, pláne amikor fáradni kezdtem, egyértelműen elcsesztem a frissítést, a reggeli bénázás után itt tolni kellett volna fél óránként a még felszívódni képes maxot... Meg is lett a böjtje, a jókedvű 30után a másik 20km már nem volt annyira vidám. Az utolsó 15-re Öcsi beállt bicajjal kísérni, de olyan jóságos és együttérző volt, hogy bár szórakoztatott a társasága és tényleg klassz volt, hogy jött, de a tempómon nem javított. Végre elértük a 106km pontot, Balatongyörököt, ahol szintén rengeteget időztünk, időközben a sofőrünk is lecserélődött, Bella helyett Tibor jött, alig tudta megközelíteni a pontot a kocsival, Öcsinek még öltözni kellett, stb. Nem egy profi váltás volt, na :)

 

Én bezuhantam kicsit az autóba, alvás végül nem lett, de átöltöztem, feküdtem kicsit, ettem-ittam, közben kísérőnkkel, Tiborral beszélgettünk. A pontokat baromi nehéz volt megközelíteni, őrület, mekkora forgalom, mennyi váltós autó volt és persze a fáradtsággal fordított arányban változik az emberek toleranciája... De Tibor megoldott mindent, vitte Öcsinek a frissítőt, vezetett, kaját vett, ügyes volt :)  Itt beláttam, hogy hülyeség volna a hüvösben, fáradtan kerekeznem Öcsi mellett, és ezzel veszélyeztetni a későbbi futásomat, így megadóan döglöttem a kocsiban. Nyújtotttam finoman egy kicsit, mert enyhe fáradtságot, kötöttséget éreztem a combokban, de szerencsére semmi komoly gond nem volt. Öcsi lábával annál inkább :( Sajnos egyre jobban fájt a térde, de persze arról hallani sem akart, hogy ne fusson... Belesétákkal, férfiasan küzdve, de  letolta a 30-as szakaszát.  135-től ismét enyém volt a terep. Nem éreztem azt, hogy szétvetne az erő, hűvös is volt, sötét is már, de nekilendültem és valahogy felpörgött a rendszer, jólesett a tempó, magamat is meglepve hatoson bőven belül szaggattam néhol... Sorra előztem az egyénieket és a lassabb váltókat, míg engem sorra hagytak le az időért tempózó gyorslábú váltósok. Egészen más élmény volt ez, mint anno egyedül a mezőny végén kullogva. Itt benne voltam a sűrűjében, de nem olyan feszült világban, mint az élmezőny lehet. 

 

Jöttek a hírek az élről, ekkor talán még Vakhal Norbi vezetett, volt már aki feladta, megsérült, Bogár Janiról hallottam, hogy rosszul van, nem messze lehet előttem. Nem is volt messze, egyszercsak beértem, sőt elhagytam...mit lehet ilyenkor mondani? Hajrá?! Mégiscsak ő a pályacsúcstartó itt, meg hát, nem kell magyaráznom, milyen kaliberű futó... Köszöntem, jobbulást kívántam, elmentem. Aztán részemről egy bokorszünet folytán újra találkoztunk, ritka szarul nézett ki szegény. Beálltam mellé kocogni úgyis elrohantam rendesen a szakaszom elejét, nem árt a nyugisabb futás, no meg, mikor van a magamfajtának esélye Bogár Janival együtt futni?! Kísérőjének dolga akadt, így egész hosszú szakaszt tettünk meg együtt a pálya legsötétebb, talán legmagányosabb szakaszán, totál szürreális élmény volt. Jani kicsit jobban is lett, fokoztuk a tempót hatoson belülre, ami nekem szupijó, neki bizonyára só volt a sebeibe azt hallani, hogy de jó tempót megyünk :) Visszajött Jani kísérője (Bérces Edit) így hármasban folytattuk...én ebben a társaságban?! ....szürrealitás a köbön...ez az UB :) minden megtörténhet.   To top it all, azt mondja rám Edit: sebességtündér :) Itt már kitör belőlem a röhögés...méghogy én?    Minden jó végetér egyszer, nagysokára elérjük Boglárt ahol engem levált Öcsi. Bogár Jani köszöngeti az együttfutást, sajnálja, hogy nem megyek tovább, olyan őszintén teszi, hogy majdnem megyek még vele, de leszállok a földre, nekem itt az a dolgom, hogy a párosunkért fussak. Éreztem épp eléggé, hogy magamhoz képest az utolsó 10-15km is erős volt, de jólesett akkor, hogy haladunk és hogy segíthetek másnak vele. 

 

Öcsi Janival el (nem tartott soká a közös futásuk, Öcsi sántítva is megelőzte. Sajnáltam), én bezuhantam az autóba és előre suhantunk. Egy civilizált mosdólátogatás reményében betértünk egy presszófélébe, a kávé is jólesett, de a másik szolgáltatás még inkább :) Rettenetesen vacogtam, még a kocsiban is két pléd és egy hálózsák alatt.  Előrementünk Öcsit várni, sajnos, elég soká vártunk, fájt a térde, belesétált, sántikált, de persze nem adta volna fel. Én ismét próbáltam pihizni kicsit az autóban, igyekeztem enni bőven, itt már tudtam, hogy Öcsi bizonyára nem fut többet, így bő 25kilométerem lesz még, egyedül. Fekve nem esett már jól, kissé émelyegni kezdtem, így inkább elkezdtem készülődni a futáshoz. Elég jól éreztem magam, nem bántam, hogy menni kell. Megjött Öcsi, fejlámpa, fényviszaverő, ölelés, nyomás. 

 

Az első pár méteren sántikálósan kezdtem, de csak a szokásos bokamizéria, utána ment lazán. Kütyüt csak az első szakaszomon viseltem, az órát se néztem, így csak érzésre haladtam, de hatos körüli tempónak tűnt. Lassacskán kezdett pirkadni, ezerrel trilláztak a madarak, tök egyedül mentem jódarabig, tiszta hangulatos volt. Öcsiék egyszercsak mellém értek így le tudtam passzolni a lámpát és a fényvisszaverő bigyót, meg a könnyű szélkabátot. Teltek-múltak a kilométerek, aztán valahol (Széplak?) felzárkózott mellém Tamás akiről idővel kiderült, hogy Babinyecz :) Az utolsó, leghosszabbnak tűnő szakaszt így együtt tettük meg, itt is köszönet a társaságért és a finom gumicukorért. A siófoki egyenesek sose akartak véget érni, de a társaság, a beszélgetés segített elviselni ezt is, nevettünk a nyüglődésünkön, folyton biztosítottuk róla a másikat, hogy menjen csak gyorsabban ha tud, de persze egyikőnk sem tágított :) Így is értünk volna célba, de ahogy ráfordultunka  Club Aliga bejárójára és elkezdtünk száguldani lefelé, feltűnt Öcsi sántikálva. Igyekeztem megnyugtatni, hogy lent bevárom, de nekem ezen a lejtőn le kell rohannom. Az utolsó métereken kéz a kézben döcögtünk, majd a végső célegyenesre Öcsi is futásfélére váltott, bár mosolyát láthatóan torzította a fájdalom. Karok a levegőbe, cél, érem a nyakba, puszi és ölelés a társnak akivel megoszthattuk azt az életreszóló élményt, ezt a fránya 212kilométert. Köszönöm neked, Öcsi!

 

 

Röviden kiörömködtük magunkat, elvileg készült közös fotó Tiborral is a célkapu előtt, majd megkértem Öcsit, hadd vigyem el a bicajt még egy körre, no nem egy tókörre, csak vissza Miki elé. Legyen kerek az a projekt is, vele kezdtem, vele is fejezem be az Ultrabalatont. Szerencsére nem volt messze, jól nézett ki, nem zsigerelte ki magát, okosan futott. Sok dolgom nem volt már kísérésügyileg, a cuccát tudtam átvenni, ne kelljen cipelnie, no meg beszélgetéssel gyorsabban telt az idő. Az ő sztoriját már ismeritek :) Én itt is gratulálok neki, és minden teljesítőnek, dobogósnak, feladónak, aki ott volt és küzdött! Köszönet a szervezőknek és az önkéntes segítőknek!

Szerelem első látásra....

Nyugi, nem forog veszélyben a házasságom :-)
Tőlem abszolút szokatlan módon, egy ruhadarabba szerettem bele.


Sose voltam egy igazi lányos lány, inkább fiús voltam illetve az szerettem volna lenni nagyon: vagány, sportos, izmos, fiús kiscsaj. Nem sikerült túl jól, de mindegy :P

Később ez annyit változott, hogy néha nőies, csinos, sőt elegáns nő akarok lenni, néha a vagány kis fiús csaj akinek folyton le van horzsolva a térde, kócos a haja és elmaszatolt portól és izzadtságtól szutykos a pofija :) A sportban inkább az utóbbi, no de azért egy nő a lelke mélyén mégiscsak nő.

Felfedeztem nemrégiben a futószoknya nevű ruhadarabot. Ez így nem is igaz, rég felfedeztem, hogy létezik tenisz-szoknya, alatta kisgatyóval és elgondolkodtam, milyen vagány és csinos szerkó volna nyáron, futáshoz, túrázáshoz, csavargáshoz. Szeretem ugyanis a miniszoknyát, viszont utálom, hogy "viselkedni" kell benne, nem lehet csak úgy lehajolni vagy széttett térdekkel leülni :P  Csini tenisz-szerkókat viszont csak überdrágán láttam, illetve nagyon pici bugyival vagy gatyóval, nekem viszont összeér a combom sajna, így futás közben tuti, hogy dörzsölne az ilyen.

No, és itt lépett a képbe a futószoknya. Láttam többfélét, de nagyon kevés tetszett, mert általában épp nem a tenisz-szoknyák bővülő fazonját utánozták, hanem béna zsákszerű, egyenes oldalú példányok voltak, kb csak egy cső az anyagból, deréknál összevarrva egy kisgatyával. Az ilyenek a futócsajokon sem tetszenek és szerintem rajtam se állnának jól. Hagytam is a témát egy darabig, de most az UB ruházat kapcsán eszembe jutott újra, hogy utánanézzek, hátha vannak más fazonok is azóta. Egy gyors google keresés megmutatta, hogy igenis akadnak nem egyenes szabásúak is és hamarosan megláttam ŐT. Love. Period.

Sajnos, az árába nem tudok beleszeretni, de még megideologizálni se nagyon. Tudom, vannak helyek ahol ennyiért egy zoknit se kapni, de én nem ott vásárolok :P....Aki ügyesen varr és megfelelő gépe is van hozzá,  akár házilag is varrhat ilyet: egy jó kompressziós(vagy csak passzentos, bringásgatyó-szerű) nacira rá lehet applikálni egy ilyen kis szoknyarészt.

Szóval szerelmes vagyok.

Látogatóban....

Bármit is tervezgettem volna erre a hétvégére, régóta tudott volt, hogy kedvenc sógornőm kerek szülinapját ünnepeljük nagy családi összeröffenéssel, így minden más ugrott. Nem bántam olyan nagyon, mert kedvelem a családtagokat és tudom, hogy a srácaim is odavannak az unokatesókkal (másod és akárhanyadíziglen) való játékért, de ráadásul a Mátrába ment a szent család, azt pedig kínzásként éltem volna meg, ha ott töltök két napot a hegyek közt, futás nélkül....

 

Tehát újratervezés. Borvidék, T50 és hasonlók kimaradnak, de terepfutás lesz, akárki meglássa! :)

 

Utazás, gyerekek, várlátogatás, pincevacsora, jó társaság, finom borok, ezek jellemezték a szombatot, sajnos az utazgatásból elég sok volt, nem szeretek ennyit buszban ücsörögni, fel-le szállni, de ez van. Szolídan bántam a borral este, inkább csak az ételeket kísértem vele, nem akartam érezni az alkohol hatását. Kajából lecsúszott igen tisztességes mennyiség, de legalább jóféle, viszonylag egészséges, tápláló cucc, no és egy kis torta is, ha már szülinapot ünnepeltünk. 

Este még közös program, beszélgetés, játék volt, de már a térképet böngésztem titokban, hogy merre is szaladgáljak reggel. Majdnem éjfél volt mire ágyba jutottam, de tudtam, hogy csak a napi edzésekhez és a munkához vagyok lusta korán kelni, az élvezetes, izgalmas dolgokért akár hajnalban is könnyen ébredek magamtól. Így is történt, 5 óra körül összeszedelőzködtem, fogtam egy fél literes vizet és kisurrantam a kempingből.

 

Előző este kiválasztottam az útvonalat, úgy saccoltam kb 2órát vesz igénybe és így kényelmesen visszaérek reggelire, nem reklamálhat a család. A kemping Parád és Parádsasvár közt található, innen a sárga sáv átvisz Parádsasvárra, onnan a piros kereszten a Mária útig/Kis-Lipót, a kék kereszten le a Mátra-nyeregig, piroson vissza Parádsasvárra és ismét a sárgán vissza a kempingbe. Térképen 16kilométerre saccoltam, a kütyüket elfelejtettem vinni, így pontosabbat nem is tudok és pulzusadatokat se. 

 

 

Tehát kiléptem az ajtón és megcsapott a hűvös reggeli levegő. Már innentől ujjongtam belül, mint egy kisgyerek, letörölhetetlen vigyorral az arcomon tekintettem fel a fölém magasodó hegyekre és indultam neki a turistaútnak. Olyan lelkesen, hogy majdnem benéztem a legelső kanyart :)   Épp csak párszáz métert haladtam a jól láthatóan nem agyonhasznált ösvényen amikor röffentést véltem hallani, de mire eljutott volna az agyamig, hogy minek a hangja, már robogtak is át előttem a vaddisznók. Csak ketten voltak, de engem igencsak megijesztettek. A harmadik ottmaradt és tovább turkált, lassan távolodva a másik irányba. Vártam, hogy a többiek után megy, de nem ment, így kissé óvatosabban, de én is folytattam utamat. Pár perc múlva ott is voltam Parádsasváron, megcsodáltam a kastélyt és az elhagyott, romos üveggyárat és megkezdtem a kapaszkodást a hegyre. Már el is felejtettem, milyen combos emelkedők ezek. Az erdőből a kopárabb hegyoldalra kiérve érezni kezdtem a hátamon az egyre magasabbra kúszó nap melengető sugarait.

 

 

Nem törődve az utált úszógumikkal, lekaptam a trikót, begyűrtem hátul a nadrág derekába és így másztam tovább. Nagyon szeretem ezt az érzést, mikor csak te magad vagy és a hegy, nem őt legyőzni jöttél, csak vele lenni, meglátogatni, megcsodálni. Kissé lihegve szedtem a lábam felfelé, mélyen beszívtam az egyre langyosabb, szinte harapható hegyi levegőt és élveztem a keveredő, olykor még hüvöskés szellőt és napsugarak simogatását a bőrömön. Szinte erotikus fordulatot is vehetne itt a beszámoló, de ez nem az a hely :) Néhol bevillant egy kis éhségérzet, de tudtam, hogy ez inkább az esti nagyobb kajálás hozadéka, nem kell gyengeségtől tartanom. Régebben ilyenkor pánikoltam, azt gondoltam, jajj, leesik a vércukrom, nem fogom bírni, mi lesz ha rosszul leszek, stb. Mostanra megértettem, hogy az üres gyomor önmagában nem probléma, jelezget szegény, de ha előző nap teleraktam a raktárakat akkor nem fogok éhenpusztulni :) Az elviselhető intenzitást illetve leadható teljesítményt persze befolyásolja, hogy mennyire könnyen elérhetők az energiaforrások, de futókirándulni saját zsíron is szuperül lehet :)

 

Aztán felértem, még nem a csúcsra, de ahol már ritkásabbak a fák és van kilátás a völgyre. Megfordulva csak ámultam. A völgyet finom ködtakaró borította, csak az üveggyár kéménye és a nagyobb hegyek csúcsai látszottak ki. Sajnos, csak telefont vittem és az is butácska, így a kép nem adja vissza a látványt, de azért megmutatom: (kattints a képre a másikért)

 

 

Hamarosan elértem a kék kereszt jelzést, elbúcsúztam a Galyatetőre tartó pirostól és ezen folytattam utamat. Ez a szakasz gyakorlatilag végig lejtő, az út néhol méretes kövekkel tele. Nem megszakadós, de élvezetes tempót választottam, kicsit kerülgetve a köveket - megértem a profibbakat, hogy a Hoka szinte tökéletes védelmét választják, ilyen terepen is lazán lehet vele bárhova lépni bizonyára, de nekem megfelel a kis minimalistám, az én tempómba belefér egy kis agymunka, egy kis odafigyelés, ruganyos, tudatos léptek, érezni, tapasztalni a lábbal is. Mezítláb azért nem futnék ilyen terepen, nem hiszem, hogy annyival többet adna ami megéri a sérülést, fertőzésveszélyt. 

 

A Mátra nyeregig tiszta flow állapotban haladtam, nagyon jó volt kikapcsolni, oly ritkán fordul ez elő.  Az aszfaltutat keresztezve rátértem a pirosra, végig lefelé a viszonylag széles, de néhol sáros és kátyús úton. Itt sem eresztettem neki teljesen a tempót, az éppen élvezetes, de kontrollált, tudatos futás volt. A flow után épp megfelelt. A parádsasvári kastély mögé érve megcsapott a frissen sülő rántotta illata, jó dolga lehet ott a szállóvendégeknek, nagyon fincsi volt csak az illat is :) Mennyire rabja az ember a reflexeknek, mint Pavlov kutyája kezdett azonnal korogni a gyomrom az illatra, pedig máskor is előfordul (mostanság minden nap), hogy reggel nem eszem, sőt akár egész délelőtt nem.

 

Innen már csak a rövid suhanás volt a bozótban a kempingig, a vaddisznók már elbújtak bizonyára, nem találkoztam csak a nyomaikkal. Jól saccoltam, két óra volt az út, még belefért a szemközti hegyoldal aljában egy pár sprint, csak úgy, mert miért ne....

 

A kevésbé hétalvó gyerekeket már a játszótéren találtam :)

 

 

P.s.: Nem volt ebben a futásban semmi extra, tudom. Ha ott laknék a hegyek közt, ez lenne a természetes, átélhetném bármikor. Nekem attól volt különleges, hogy imádom, de ritkán jutok oda, így minden alkalom egy ünnep, mint mikor rég nem látott barátot látogat meg az ember. Ilyenkor mindig sok mondanivalónk van egymásnak, bár főleg a hegy mesél, én csak nyitott szívvel-lélekkel hallgatom. 

 

 

 

Egyszer volt egy mezei....

Judit fehér felsőben elöl :

 

 

Csalóka a kép, nem ő rajtolt elsőként, de jól mutat :-)   Mondjuk, a testtartása tiszta sprint, a táv meg 1km volt :)))) 

 

 

Van hátulról is, lebegő fázis :

 

 

 

Sajnos, befutókép nem készült :(((  (kicsit morcosan vettem tudomásul, mert egyébként klassz fotókat készítettek, és mindenkit igyekeztek megörökíteni, csak épp a Judit előtt befutó kislányról készült 3darab fotó, meg az utána következőről is kettő, róla meg egy sem :(  Én vagyok a hülye, saját gépet kell vinni....

 

Az eredmény feledhető, de neki fontos :)  Abszolút 9. , körzeti 5. lett. A legjobb barátnője lett a második (körzeti 1.) 

 

A rendezvény klassz volt, itt lesz a megyei döntő is!