Dupla Élmény 2015 - Uraim, zárunk!

Már a tavalyi beszámolóm is úgy indult, hogy nem terveztem futóként részt venni, aztán mégis úgy alakult. Idén ez hatványozottan igaz, már a tavalyi verseny után írtam Csanyának, hogy írjon be önkéntesnek....

Az esemény közeledtével persze egyre jobban vártam, de tényleg segíteni szerettem volna, ráadásul edzésben sem vagyok, fel is szedtem egy kis "fókazsírt", eszembe se jutott a futás amíg meg nem tudtam, hogy a Lőw-Korányi duó idén sem indul....Hát persze, hogy lecsaptam a nevezésükre :)

Adott lett a kérdés: ki legyen a partner? Emlékeztem, a tavalyi beszámolómnál Böki önként jelentkezett, így őt invitáltam és nem kaptam kosarat :) A csapatnevet már nem lehetett átiratni, így maradt Uraim, zárunk!

A versenyről itt vannak részletek, egyébként egy kb 35 kilométeres nyolcas alakú pálya, amit kétszer kell megfutni, 4x mászva fel a Kékesre...és idén fordult a haladási irány ami nekem nem kedvezett, mert az enyhe emelkedőket se tudtam kifutni, maradt a gyaloglás és a lejtőkön futás.

Az előző két évvel ellentétben most hátizsákot vittem, tartályostul, nem készültem viszont saját frissítéssel, eltekintve két egyszerűbb energiaszelettől. A botokat is a rajtba depóztam, hátha jól jönnek a második körben. A versenyt megelőző napokban egyre ősziesebb időjárást ígértek, nekem pedig nem volt terepre alkalmas cipőm, a "kötött" felsőrészű adidas abszolút nem való terepre, a régi asics szakadt, jön le a talpa....Szombaton beszaladtam hát a decába és megvettem a legolcsóbb terepfutónak nevezett cipőt.

El is érkezett a versenynap, Koós-mobil repített a rajtba, találka Bökivel, rajtszámfelvétel, öltözködés, jajmindjártrajt...Hideg volt kint, szinte mindenki dzsekiben vagy több rétegben indult, én egy szál aláöltözőben....nem fáztam, hát még amikor elkezdtünk felfelé kocogni. A rend kedvéért dobtam is egy esést még az elején, ezzel az eggyel meg is úsztam a napot :)

Nagyon kevés futással, szinte végig gyalogolva, beszélgetve másszuk a Kékest, nem is tűnik olyan hosszúnak az a bő óra amíg felérünk. Jó hideg szél fúj és kissé ködös odafönt, gyors csippantás és pár falatka után indulunk is lefelé. Ez a sárga lemenet az egyik legjobb szakasz, most a talaj is optimális, nem száraz, de nem is csúszik. Csak a fenti világos színű köveken csúszik meg a cipőm, egyébként szépen lecsorgunk, utána is jól futható az egész szakasz Parádsasvárig. Utólag látszik, hogy itt még volt kraft, az első körben 51 perc volt az egész szakasz, a másodikban jóval több, bár inkább a depó volt hosszabb akkor.

Szinte csak csippantunk, palackomba kérem az izót és lépünk is. Kissé tartok a mászástól, tele van a szakasz kifutható emelkedőkkel csak én vagyok puding hozzájuk. Túl sok gyaloglás, lejtőkön kocogás, haladunk azért. Kirándulunk, nem verseny - mondogatom Bökinek, de elég gúnyos mosoly a reakció :) Lehet, tényleg csak kirándulni kellett volna jönni ;-) Vagy csak egy Szimplára, de azt meg illene keményebben végigfutni....maradjunk a jelennél. Rengeteg a gomba a hegynek ezen az oldalán, emlegetjük is Yoyokát sűrűn :) Parádóhutánál klassz a fák közt kanyargós futás, de aztán jön mászás, a Pisztrángos-tó és a kaptatók. Szabó Juciék érnek utol minket, Böki cseverészik, én küzdök .... de motivációnak tökjó, fel is érünk, helló K2 !  Befagy a popsim olyan hideg van és szél, de úgyis futunk majd lefelé, nem érdemes öltözködni. Kis izólötty a zsákba, sajt, keksz, menjünk. A lányokkal futunk lefelé, de persze hamarosan lemaradunk, persze miattam. Így se tart nagyon soká a lemenet, jól futható ez a piros végig, kicsit óvatoskodva, nehogy nagy zakó legyen, de élvezettel futok lefelé. A forrásnál megy el mellettünk a győztes Szimplás páros, szép volt fiúk!  Mátrafüred, aszfalt, meg is van ... a fele :)


Kicsit hosszas depózást követően indulunk neki a második körnek, úgy döntök, felviszem a botokat is, ha már elhoztam. Lazsálósan meggyalogoljuk az aszfaltot, tényleg kirándulunk...tiszta ciki, ez egy terepFUTÓverseny....az erdőbe érve szembejövő túrázóktól meg is kapjuk ezt a megjegyzést ("nem kell végig futni?") ...   Ahogy emelkedünk, érzem, hogy nem érzem az erőt :) Honnan is érezném ...ahhoz edzeni kell....

Eltévedt versenytársak jönnek szembe, nem mentek le a suliba a kör végén, most visszamennek...ouch :(   Aztán még egy páros, ők is benéztek valamit. Na, én legalább az utat tudom :) Jönnek és mennek a "kávézós" lányok ...hátezvan....  Lupusékat érjük be, beszélgetve, szép lassan, de meg van a Kékes harmadszor is, egyre hidegebb itt fönt, húzzunk! A lejtőn megint jól érzem magam, bár ebből lenne több! A Pisztrángos-Sötét-lápa murit elcserélném három vagy több Sombokor lejtőre.  Az első körnél lassabban, de lecsorgunk Parádsasvárra ismét, vételezek az energiaszeletből is, izólötyi a zsákba és huss....A nyavalyás laza emelkedők megint....kirándulunk, beszélgetünk, futnikéne...Akad futás is, nyomokban. Aztán a meredek szakaszon már nagyon fogy az erő, araszolok. A lustaságomnál erősebb a didergés, felveszem a szélkabátot. Visszanézve látom, hogy Tincáék közelednek....ez még nem a vég, de ne már :P  A csúcs alatt meg is előznek, de a síházban még együtt falatozunk, csak azt nem tudom, minek húzzuk ezzel az időt amikor hideg is van és kb egy óra múlva a célban is lehetünk...Gyömbér, csoki, mazsola, meleg tea,  menjünk már. Kilépve meglep a szél ereje, de tudom, hogy kicsit lejjebb már nem lesz ilyen vad az idő. Hamar beérjük a srácokat, de megállok vetkőzni, így másodszor is eljátsszuk az "üldözősdit". Tökjó ez a lefelé, csak már eléggé fáradok, nem merem jobban megereszteni a lejtőn, mert tartok a figyelmetlenségből adódó botláson, ami itt elég szívás lenne... Még alig szürkül mikor kiérünk a sík részre, még belefér egy kis gyaloglás, aztán már csak be kell futni a célba. Uraim, zárunk! - ja, még nem, még maradt 34 perc :)

Köszönöm Böki!  Köszi a szervezőknek, segítőknek a sok munkát!  Külön köszi az érintetteknek a fuvart.



Ezzel négyből négy :

Suhanás Újratervezéssel

Tavaly szinte véletlenül csöppentem a Suhanj 6 órás jótékonysági futásba, természetesen egyedül futottam a 6 órát, nem éppen komoly edzésben, így egy gyenge ám reális 56,5 km lett a vége. Akkor nem nagyon gondolkodtam még rajta, hogy a következőn is részt veszek-e majd.

Ahogy közelgett az idei verseny napja, elkezdtem rajta gondolkodni, hogy talán kimegyek a gyerekekkel pancsolni, szurkolni...Időközben újrakezdő (inkább középhaladó :)  ) futó egykori osztálytársnőm is érdeklődött, mit tervezek a hétvégére. Felvetettem, hogy akár futhatnánk is együtt. A máris sikerre ítélt váltónkhoz (lásd Tápiómenti Maraton pár héttel ezelőtt)  csatlakozott Hajduska Balázs, őt azt hiszem, nem kell bemutatni.

A gyerekeim végül nem jöttek, Adrival indultunk útnak, Balázs pedig kicsit később indult utánunk. Vesztünkre, a gps segítségével próbáltunk Szigetmonostorra jutni, Balázsnál meg semmi navigáció nem volt...az eredmény, többszörös úttévesztés, telefonos navigáció, majd egymás bevárása és közös bénázás :) A tervezettnél később, de megérkeztünk, próbáltunk nevezni és készülődni - ez sem ment egyszerűen :) Egyértelmű volt a csapatnév: Újratervezés.

Balázs ismertette a taktikát amivel abszolút egyetértettem, mindhárman futunk egy-egy órát, aztán mindenki kétszer felet. Nem terveztünk nagy versenyzést, csak örömfutást, Balázs már aznap körbefutotta a Szelidi-tavat, Adriennek a táv is kihívás, én meg nem vagyok edzésben...

Eligazítás, megemlékezés SC-ről és elindulunk...Úgy gondoltam, 5:30 körüli tempó az, amit különösebb erőfeszítés nélkül tudok tartani egy órán át és még nem is fáradok bele túlzottan. Így is volt, gyakorlatilag ledaráltam az egy órát, közben kétszer ledöntöttem egy-egy fél pohárka izot a frissítőpontnál. Hiába volt éjjel, nagyon párás meleg volt, izzadtam mint a ló, de nem akartam sok időt húzni a frissítéssel futás közben, hiszen váltóban van elég idő pihenni és enni-inni is. Elégedetten adtam át a stafétát Adrinak, aki szép egyenletesen le is futotta az adagját. Balázst ugrattam korábban, hogy nem futhat 3:30-nál lassabban, de persze csak vicc volt :) Azért 4-4:30 közé ígérte és be is tartotta. Amig nem én futottam, igyekeztem pihenni is, de kicsit szurkoltam a pálya szélén is. Aludni a nyirkos pléden nem nagyon sikerült amúgy sem.

Úgy terveztük, innen fél órákat futunk, lefutottam a sajátom, de úgy éreztem, két kör ment egyenletesen, a harmadik már lassult és nehezebbnek érződött, ezért úgy döntöttünk, két körökkel folytatjuk inkább. Sajnos sikerült egyet hibáznom, lekéstem a váltást, így Balázs mégis három kört ment, de így se volt lassabb mintha én futottam volna :) Amikor leváltottam, megpillantottam Maráz Zsuzsit és reméltem, hogy tudok vele futni. Először megelőztem, de rájöttem, ötösön belül nekem erős lesz, így együtt futottuk a két körömet, beszélgetve, nyulazva. Köszi innen is!

Adri futása közben kiderült, hogy helyezésileg nem is állunk rosszul, nem ártana összekapni magunkat. Újratervezés: egy-egy tempós kört futunk. Nagyon izgalmas lett a végjáték, bár az óránként kapott infók miatt ezt akkor nem érzékeltük. Balázs négypercesei felhozták a csapatunkat az első helyre, de a mi lassabb köreink folytán mindig visszaestünk. Pedig Adri is kitett magáért, a korábbi 6:00-6:30 helyett, 5:30-as iramot is ment! Kicsit szégyelltem is magam amiért csak ötös tempó körül muzsikálok, de nem volt mit tenni. Az utolsó szakaszainkat már igencsak átszellemülten toltuk, mindenki igyekezett odatenni magát a csapatért. Végül ugyanannyi egész körrel zártunk az egyik négy fős vegyescsapattal, akik szintén a férfi 3-4 fős kategóriában voltak. A kitűzött listán mi szerepeltünk harmadikként és tényleg úgy tűnt, Adri ment át előbb a chipszőnyegen, ergo jó esélye volt messzebb jutni még....Legalább tuti izgalommal vártuk az eredményhirdetést :)

...amire sajnos elég sokat kellett várni, de ez legyen a legnagyobb probléma :) Addig ettünk-ittunk, megmosdottunk, beszélgettünk.   Végül eljött az igazság pillanata, a 3. helyen végeztünk, 200 méterrel megelőzve a 4 fős váltót. A kapott oklevelet aláírtuk, majd ha híresek leszünk árverésre bocsátjuk és a Suhanj!-nak adjuk a bevételt :P :D




Egész eddig csak magunkról írtam, de ennek a rendezvénynek a középpontjában a Suhanj Alapytvány és Suhancaik állnak, a testi fogyatékosságaik ellenére is életvidám és aktív emberek valamint a fantasztikus önkéntesek, segítők. Öröm volt velük lenni, értük futni. Köszönjük!

Szupi-szuperkatlan

A gyakorlott Ttúrázók (teljesítménytúrázók) bizonyára ismerik a K100 (Kinizsi 100)  "katlan" néven elhíresült szakaszát, ami a Gete csúcsot és az utána kb Mogyorósbányáig következő, meglehetősen kitett és így általában dögmeleg útszakaszt takarja. Néhány különösen kegyetlen túraszervező úgy gondolta, csinál egy külön túrát ezen a szakaszon oda-vissza, az év jó eséllyel legmelegebb időszakában, július közepén....ráadásul déli rajttal....Maaaargit, nooormális?

Az idő végül nem lett olyan igazán-hűdenagyondurván-kánikula, de csak a mi kedvünkért, a hidegfrontok közt vasárnapra csak felkúszott a hőmérő a harmincas közelébe és zavartalan napsütés vidította a túrázók lelkét.

Részemről, hosszas vacillálás után indultam útnak Dorog irányába, ugyanis a fővároson keresztül közlekedés meglehetősen időigényes. Végül eldöntetett, hogy csakazértis... A rajt-cél központ nagyon jól megközelíthető helyen, Dorog központjához közel, egy söröző udvarán volt, a buszmegálló tőszomszédságában, így keresgélni egyáltalán nem kellett. Igaz, a rendelkezésre álló rajtidő már elmúlt, de a seprűk még nem indultak el, így simán engedtek rajtolni. Az előnevezésnek köszönhetően már kitöltve várt az itinerem, így gyors mosdás, hajigazítás, sapka fel, tatyó fel és el is indultam, a "mezőny" után...

Az itiner nagyon is informatív, kényelmes méretű, szöveges útvonal-leírás, szintmetszet és táblázatos táv- és szintadatok is találhatók rajta.   Elvileg emlékszem az útvonalra az évekkel ezelőtti Kinizsiről, de azért átolvasom, nehogy elkavarjak. Eseménytelenül telik az út az első pontig, vagyis a hírhedt Gete csúcsáig, illetve említésre nagyon is méltó esemény, hogy Molnár Peti már szembe jön...

A mászás nem is nehéz, a javát gyaloglom, majd a csúcson csak pecsét, de aki olvasta a kiírást, tudhatta, hogy itt nincs szolgáltatás. Neki is indulok a kissé technikás lefelének, kezdetben túlóvatoskodva, aztán bátrabban. Kalmár Karcsi jön szembe, eléggé el van készülve, de vidám. Nagyon meleg van "kint" - mondja, és el is hiszem, hogy könnyen megüthet a kitett, napos részen a nyári nap, pláne ha kevés a frissítés vagy a napvédelem.

Hamarosan ki is érek a tisztásra, kellemesen futható szakasz jön, egy bokaforgatóan köves lejtővel, majd kellemetlenül homokos emelkedővel és ismét könnyű szakasszal a szántóföldön át, miközben már messziről láthatóan magasodik előttünk a Hegyes-kő csúcsa, ami alatt vár a második ellenőrzőpont. Ez a kitett, poros rész most nem olyan vészes, de ha a Kinizsin itt már 50 km (és dél) körül járunk és ha épp szép nyári idő van, igencsak oda tud verni a meleg és a napsütés.

A ponton Papp Bálint és az esztergomi futóművek kis csapata limonádéval és kedves szavakkal vár, jólesik mindkettő, még a baráti vérszívás is :) Hamar lépek tovább, nincs messze Tokod, ahol állítólag komolyabb frissítő is lesz. Egy kis lejtő, egy kis aszfalt és már ott is vagyok a Tokodi pincéknél, a ponton kedves segítők, hangulatos élő (!) népzene, de sajnos a kaja nagyrésze elfogyott, mint később hallottam, a tervezettnél sokkal többen jöttek el a túrára. Felkapok pár szem meggyet és a kapott műzliszeletet is megeszem az emelkedőn. Nosztalgiázva mászok a susnyás domboldalban, anno a második Kinizsimen is itt kajáltam és szép lazán döcögtem fel. Egyre több a szembejövő, néha félrehúzódok, néha ők engednek el. Jön Tigyi Laci is Istivel, váltunk pár szót. Bizonyára utolérem még őket, mondja Lala és itt még én is hiszem, hogy így lesz.

Szép hosszú lejtő visz be Mogyorósbányára, nagyzsákos-privát túrázós emlékek villannak be miközben "suhanok" lefelé. A ponton jól meglepődök, Barát Gabi és Pálfy Livi fogad, tiszta BSI pont :)  El is dumálok velük vagy 10 percet, aztán fordulok. A kútnál azért megtöltöm a púpot és fejet vizezek, mielőtt megkezdem a visszautat. Érzem, hogy kevés a frissítés, inni csak vizem van, a ponton kaja már nem lesz...egy fél zacskó mazsolát beraktam vésztartaléknak, azt veszem elő és betolok egy nagy marékkal. Tokodnál kissé elvétem az utat, egy párhuzamos úton jutok le a pincék közt, de már nem megyek vissza. A ponton sajnos ehető cucc nincs, de van jó hideg víz.

Jókedvűen, viszonylag jó erőben haladok tovább, Hegyeskő alatt még vacillálok rajta, hogy felmenjek-e a csúcsra, de végül nem mászom meg a sziklát. Pecsételés után könnyű, de folyamatos kocogásba fogok, vesztemre, benézem a szántóföldön az utat és előbb csapok le jobbra...Várom a homokos meredek részt, de nem jön, helyette ismeretlen útkereszteződés. Gyanús, hogy nem vagyok nagyon rossz helyen csak kissé odébb, ezért ha már elbaltáztam, legalább nézelődök, elmegyek előbb a tutira rossz irányba, hangulatos szurdokszerű árokban folytatódna, de visszafordulok. A másik irányban egy tó mellett megyek el és visszajutok a helyes útra. Ha már lúd, legyen korrekt alapon, visszafutok a tévesztés helyéig és újra lejövök a homokos lejtőn. Néhány túratárssal így már harmadszor találkozok, elég hülyének nézhetnek.... A lelkesedés rossz tanácsadó - jól belendülve még egyszer tévútra megyek és ezt is meglesem, hova vezet...A kidőlt villanyoszlopok mentén elég nagy "szakadékon" kéne átvergődni, így visszamegyek a helyes útra ismét.
(Javaslom, senki ne keressen ebben logikát, nem időre mentem, belefért a mászkálás, amúgy sem olyan hosszú a túra)

A Getét támadva újra előzök többször elhagyott túratársakat, már mentegetőzni se akarok, de azért megemlítem, hogy el bírtak kavarni, azért vagyok itt újra :)  A mászás közben kezdek szép lassan elfogyni, a vizemmel arányosan....és a csúcstól még bő 5 km a cél, igaz, végig lefelé...Az utolsó korty vízzel lenyomom a maradék mazsolámat és mászok tovább. A pont után utolérem Őrsi Annát, neki is elmesélem hülyeségem történetét röviden, aztán együtt is maradunk, sokat kocogva, beszélgetve leérünk Dorogra, ahol még megtekintjük a városközpontot, mert követem Annát aki követi a kéket....de minek? :)

Célkajáról fantáziáltunk az utolsó lejtőn, de sajnos az oklevél és kitűző mellé kapott kupont csak sörre, limonádéra vagy jégkrémre válthattuk be. Természetesen, a melegben ezek nagyon is kellemesek, de azért 30 kilométeren egy műzliszeletnél több ellátást is el tudnék viselni :)   (az illendőség megkívánja, hogy hozzátegyem, a cél tőszomszédságában volt egy vasárnap is nyitva tartó pékség (?)/vegyesbolt )


Útvonal és kiírás rendben, itiner klassz, ellátás elfogadható (hát még ha nem fogy el), kitűző-oklevél egyszerű, de szép - ár-érték arány igazából korrekt. Talán csak az én vesszőparipám, hogy 30 kilin már legyen célkaja, akár önkiszolgáló rendszerben magunknak kenhető vajaskenyér szinten.


Köszönet a szervezőknek és a segítőknek!

Mátra 115 - 127 km kirándulósan a Mátrában

Egyszer már nekifutottam ennek a túrának, akkor talán kicsit ambiciózusan, az elején Márton Daniékkal rohamozva a Kékest, és bár nem feladásnak éltem meg az átnevezést a rövid távra, azért visszavágytam bizonyítani. Sajnos az Ultrabalatonnal ütközött az időpont, így csak három évvel később került erre sor. 

Nem vagyok igazán edzésben, hegyen idén alig jártam, a konyhában annál gyakrabban, vagyis edzetlenül és dagadtan vágtam neki :) Ennek megfelelően, a biztos teljesítés és a túra maximális kiélvezése volt a célom, nem a tempó erőltetése és egy esetleges megborulás. Nem a táv öl, hanem az iram - ehhez tartottam magam.

A max élményt célozva egyértelmű volt, hogy még pénteken leutazom a rajtba, Kisnánára. Már  buszon összefutottam egy túratárssal, beszélgetéssel gyorsabban telt az amúgy eseménytelen út. Jó korán érkeztünk, le is öblítettük az út porát egy hideg sörrel, felvettük a rajtcsomagot, leadtuk a sütit*, majd később a Bari tanyán bevacsoráztunk jóféle ételből, mellé csúszott egy kis rozébor is. Jó volt sok ismerőssel találkozni és néhány új ismeretségre szert tenni: meglepetésemre szinte szomszédokra is bukkantam. 

(* A Mátra 115 egy közösségi túra, a nevezési díj egy tepsi süti vagy hasonló ehető cucc, amit szétpakolnak a pontokra. Persze van más étek is annak aki igényli. Ez egy gasztrotúra :) )

Viszonylag jól aludtam (köszi a sátrat András!) és könnyen ébredtem, túl korán is, de sebaj, több idő jutott szedelőzködni, reggelizni, kitalálni a depót, ruházatot...A várható meleg, napos idő miatt a vékony fehér rámcuppanó felsőt választom, ebben nem éget a nap és vizezve jól hűt. A kis zsákba víztartály, esőponcho, lámpa, krém, zsepi, telefon kerül, meg egy kis vizespalack. Depo csak Mátraszentimrére és Hidegkútra pár műzli, egy-egy alma és utóbbira a vékony szélkabát hajnalra (egyikre sem volt szükség, a műzliket ott is hagytam).

Még a cipőfűzőmet igazgatom amikor elrajtol az eleje....kicsit morgok is amiért szinte a végére maradtam, de persze nincs jelentősége. Tömött sorban gyalogolunk, úgy döntök, nem futok a Kékesig, max lejtőn,  és az emelkedőkön sem rohanok senki után, tartom a saját tempót akkor is ha lassú. A botok jó szolgálatot tesznek, bár inkább edzettség kéne...lassan kaptatva is lihegek, mint a kutya. Azért csak eljön a Kékes, sütit eszegetek, akár indulhatnék is, de mégis benézek a házba. Papp Bálinték készülődnek indulni, majd befut Ganki és Pepe is. Utóbbi páros romantikus kirándulását trollkodom szét, együtt indulunk neki a lefelének, kocogva, beszélgetve. A meredeken óvatoskodok, nagyon csúszik a kopott aszfaltos cipő a poros hegyoldalon. Annyira figyelünk, hogy túl ne menjünk, hogy hamarabb kanyarodunk jobbra, de szerencsére visszafüttyentenek. Parádsasvárig a Dupla Élményről nosztalgiázunk, sztorikat elevenítünk fel (pl. Pepe a Buff-szoknyás fotók esetét, ezen jót nevetünk, hogy komoly hatást tehetett rá ha még mindig emlékszik) telik az idő, fogy a táv vidáman. A ponton feltankolunk sütiből - emberkísérletet végzek, kizárólag a nevezési díjnak hozott kaján tervezek végigmenni, nem kértem ellátást (egyébként sikerült tartani, csak egy kis mentaszörpöt ittam "jogtalanul", elnézést érte....Mentségemre, két tepsi sütit vittem a közösbe :) Bálinték is befutnak és hamarabb indulnak tovább, de én Gankiékkal maradok és a faluszéli kék kútnál pancsolás után (ahol egy túratárs megjegyzi, hogy nem jó ötlet a fejet vizezni....) Galyatetőig hasonlóan kellemesen haladunk. A tetőn kihasználom az épülő  turistacentrum új mosdóját, majd megkezdjük az ereszkedést Mátraalmásra. A Galyavár 110 túra jut eszembe, ahogy akkor robogtunk-csúsztunk lefelé a hóban :)  Jövőre is lesz, szintén 110, csak épp mérföldben :)  A ponton a kútnak van a legnagyobb sikere, igencsak befűtöttek odafönt mára, de az erdőben nagyon kellemes a klíma, néha még szellő is lengedez, nem érzem azt a brutál meleget amire sokan panaszkodnak (no de én nem is rohantam....). Együtt másszuk meg a Galyavárat is és hamarosan újra Galyatetőn vagyunk. További sütihegyeket tüntetek el, meglepetésemre, több óra menet után, a melegben is jólesik az édes süti, kell az energia. Gankiék depóznak, cuccot igazítanak, így Papp Bálinték kis csapatához csatlakozok.  Szegény Bálintot mindenki azzal zaklatja, hogy miért csak itt tart, hogyhogy nem fut és egyáltalán....Pedig egy UTH+UB kombó után igazán megteheti, hogy kirándul és élvezi a tájat, a társaságot, teljesítménykényszer nélkül. Erről jól el is csevegünk lefelé kocogva, teljes egyetértésben : nekem is pörögne a lábam, de jó ez a kirándulós-beszélgetős iram, no meg, tartalékolok is, hosszú edzetlenül ez a táv és előttem van két ismeretlen hegy (Havas, Káva) és a Muzsla, amiről tudom, hogy mekkora szívás. Összeáll egy kis kompánia, kényelmesen kocogunk, majd egyszercsak Zsuzsa nagyot esik....szegény jól leveri a térdeit, inkább felületi sérülés, de nem szép és telement mocsokkal. A kulacsból próbálom neki kimosni valamennyire, aztán óvatosabban tovább indulunk. Hasonló pofáraesésben én is nagy vagyok, csak reménykedek, hogy most elmarad a produkcióm....(egyet azért sikerült)

Útközben megtudjuk, hogy a csapat egyik tagja, Attila is pórul járt, a bokája sérült, de nem adja fel, halad (tényleg nem adta fel, láttam célba érni amikor hazaindultunk ). Mátraházán elég sokat időzünk, néhány Csúcsfutás-éremmel mászkáló futó és pár vagány motoros figyelmét élvezzük. Itt ismét végigkajálom a sütikínálatot (nem egyszerű, annyira sokféle van!), aztán a fiúkat hesszelem, hogy menjünk már :) Mondjuk, el is indulhattam volna, nem voltunk összekötve :)  Lajosházán sikerül fertőtleníteni Zsuzsi sebét, újabb sütizabálás és lépünk tovább.

Azt hiszem, itt haladtunk egy darabig hármasban a srácokkal, az emelkedőn én folyton lemaradtam, aztán visszakocogtam rájuk. Az uncsi szakaszt csak egy vaddisznó dobja fel, ő is kerítés mögül néz ránk, néha Bálint fakad dalra, ezt nem tudom, a pozitív vagy a negatív oldalra soroljam ;-)

Mátraszentimre is eljön, bár a hozzá tartozó aszfaltot messzire kívánom. Kihasználom a civilizált wc-t, az ide depózott almámat a köznek adom és tulajdonképp indulnék is, szerencsére a srácok is így gondolják, együtt lépünk tovább. Robival képviseljük a rövidebb-lábú szekciót és hátramaradunk kissé, mosdás a kútnál, poroszkálás. Aztán Robi lemarad és egyedül gyűröm a lejtőt a zöldön, bár rendesen megfutni nem merem, mert ugye jönnek még a hegyek....

Sokáig nem tart a magányom, beérem a bicegő Attilát, majd Szorospataknál ismét együtt a kis csapat. Sütizabálás (nem, nem unom az édeset, köszi, kókuszgolyó, jöhet, piskóta, az is, jé muffin, nyamm), kulacstöltés, hajrá Ágasvár!

Néhol futhatnékom van, de tartom magam a tartalékolós gyalogláshoz, csak a tényleges lejtőkön kocogok bele. Az emelkedőkön kb mindenki lehagy, hátezvan...

Előzetesen azt gondoltam, ha naplementére megvan Ágasvár az jó jel a továbbiakra nézve, és határozottan úgy tűnik, megcsípjük a lenyugvó nap utolsó sugarait. A turistaházban nem is időzünk, rögtön indulunk a csúcsra, de elkéstünk, a nap nyugovóra tért. Persze, ilyen nyári estén ilyenkor még jól látni, megcsodáljuk a tájat és még lámpa nélkül le is tudunk ereszkedni. Nekem kicsit hosszú a pihenő, de mégis maradok a csapattal, nem akaródzik egyedül indulni a Muzslának sötétben, gyenge lámpával. Nem bánom meg a döntést, tényleg alig látok ahogy ereszkedni kezdünk az erdőben. Rám tör a mehetnék, egy jobb fényforrással tuti futnám a lejtőket, de maradok. Jobb is, egyedül lehet még most is ott tekeregnék :) Fallóskúton Makipont, válogatott kedvességekkel. Hidegkútig sok izgalom nem történik, szerencsére mennek előttünk lámpák, így nem kell keresni az utat, de elég lassan érünk föl. Amikor három éve itt jártam, kint volt a pont, most bent vagyunk a házban, itt-ott alvó, kómázó túrázók, a pontőrök viszont frissek, vidámak, körülugrálnak minket. Bocs, ha idegesítő voltam, de nagyon örültem, hogy jól vagyok, semmim nem fáj, jó a gyomrom, bírja a lábam, nem vagyok álmos se, biztatónak tűnt a nagy hegyek előtt és nem akartam „leereszteni”. A depócsomagom tök fölösleges, a kaját ki is teszem az asztalra a közösbe, a kis széldzsekit a zsákba.  A hosszabb pihenő alatt végigkóstolom az összes sütit, aztán csak elindulunk.  Jön a rettegett Muzsla, de előbb még lemegyünk a „pincébe”, hogy minél többet mehessünk fel :)

Bizonyára gyönyörű az erdő, de a lámpám hatalmas fényében örülök, ha a következő potenciális lépést látom. Minden kőnél, megbotlásnál, patakátkelésnél megfogadom, hogy többé nem megyek éjjel túrázni amig nem veszek egy jobb lámpát. Mászás közben elcsendesülünk, mindenki küzd :) Aztán egyszercsak fent vagyunk. Nem is olyan vészes, ha saját iramban döcög az ember....  (persze dögnehéz így is, de értitek)

Hangulatos fent a pont, tábortűz, banánfa, kövönsüti....nem is sietünk. Lefelé még mindig szeretek menni, csak látni lenne jó. Mindenesetre haladunk, az idő és a táv telik, a társaság vidám (vagy nem mindenki? ) Azt hiszem, itt tört ki Bálintból a Megasztár ismét. Én már a Havast várom, a Kávával együtt ők a meglepi-hegyek, nem emlékszem, hogy jártam volna rajtuk. Persze addig még Diós-patak, Zám-patak, János-vára, susnyás, köves, minden ami kell...János-váránál bénázok rendesen, azt hiszem Zoli világít, utat mutat, épp csak fel nem tol :P  Hamarosan megvirrad, lámpa el. Kénes forrásnál azt mondja a „bácsi” hogy elgyötörten nézek ki :) Hát köszi, nem érzem úgy magam, de jó tudni. Eljön a várva-várt Havas is, sok köszönet nincs benne. Igazából nem nehéz, nem meredek, nem is magas, nem is hosszú, csak épp 102 kilométernél van ...ennyike :) Őszinte megnyilvánulás túratársunktól a csúcs közelében: Hova a fa.ba tud még emelkedni?! ;-) 



 Azért persze felérünk és nem is toporgok soká, elindulok lefelé egyedül. Pont ott kezdek alkalmas bokrot keresni ahol egy sincs, de megoldom. Közben persze utolérnek a srácok, de Fajzathoz már megint együtt érünk. Bálint lába kezd rendetlenkedni, nagy empátiával otthagyom őket és indulok megnézni magamnak a Kávát. Amúgy tök szép kis hegy, csak ne most...Az elhagyott csapatom helyett Andrással (?) verődök össze, beszélgetve, belekocogva cammogunk Tót-hegyesnek. A fincsi melegben téli Fertő-tóról, Galyavár 110-ről és hasonlókról csevegünk. Három éve itt sötétben jöttünk a rövid távon, örülök, hogy világosban is megnézhetem ezt a részt. A csúcs egész trükkös, anno a sötétben csak a következő lépésre koncentráltam, most látom, milyen érdekes formája van. Egy darabon hármasban megyünk, hangulatos erdő után mindjárt itt az utolsó hegy. 



Sokunk kedvence a Világos-hegy, gyönyörű a kilátás róla, bár most a nap is nagyon tűz, nem esik jól nézelődni se. Azért ülve tolok be pár sütit, közben fölérnek Bálinték is, kicsit megváltozott összeállításban, de ismét együtt a kis csapat. Innen már együtt is maradunk, elbúcsúzunk az illusztris pontőrségtől és óvatos ereszkedésbe kezdünk. Igyekszem nem teljesen „kiengedni”, hátra van még pár kilométer a napon, különösebb izgalmak nélkül. Néha rám tör a futhatnék, erőm is lenne és hamarabb is érhetnék célba, de aztán mégis maradok. Latolgatjuk a célidőt, simán beérhetünk 10 órára, aminek persze semmi jelentősége, de legalább kerek :) A napsütötte réteket, szintén napsütötte szőlőhegyi dűlőutat, majd a faluban tekergést már nem igazán kívánom, de igazából nincs semmi bajom, kirándulunk. Azért eszembe jut, hova kívánhatja mindezt az aki a szintidőért küzdve lohol majd itt délután....

No de mi mindjárt be is érünk, csak mégegykanyar, mégegyutca, holaszalag, jéegytemplom, deszépvirág, ottazuszoda, ottasuli, ottazebra, pittypittytízóra, fenevigye....köszimindent, válasszunkövet.

Kis lézengés a célban, gratulálok a leggyorsabbaknak, pár szót váltok ismerősökkel, aztán jön is a kiscsaládom, a gyerekek ezerrel pörögnek a medence miatt. Van is tombolás, anyafogjálmeg, siessmár, dobjálel, etc. Jól is esik az ázás, még nem fájnak a fáradt izmok, nem támad az alváshiány, szép az élet... meg a Mátra!

Köszönet a szervezőknek, segítőknek, pontőröknek, túratársaknak!

Dupla Élmény 2014 avagy szíveskedjen megvárni...

Bár nem állok olyan irodalmi magasságban, mint csapatnevünket adó Slavomir Mrozek, se olyan humort nem tudok fabrikálni, mint Chevy Van, de azért beszámolok, mert egy Dupla Élmény Lőw Andrással azért olyan, amiről írni kell :)



Nem részletezem soká, aki nem ismeri, olvassa el a rendező Terepfutas.hu-nál, ez egy páros terepfutó esemény a Mátrában, ahol egy 36 km hosszú, nyolcas alakú pályát kell kétszuer teljesíteni, így lesz a Kékes négyszeri érintésével 72 km és 3380 m szintemelkedés (a hozzá tartozó lejtőkkel) a lábunkban a végére. Erre adott 12 óra.

Már kétszer részt vettem, első évben Sznopek Józsit szivattam, mert extra gyenge és készületlen voltam, ráadásul akkor novemberben lámpa kellett a végére és bénáztam a gyenge fénnyel, alig húztuk be. Tavaly Boros Mikivel (powerhiker) klassz páros voltunk, rákészültünk, terveztünk, végrehajtottuk és egészen szép eredményt értünk el. Idén azt gondoltam, talán csak segítőnek megyek, mert alig futottam hegyen (gyakorlatilag csak a Mátra 40 volt) , ráadásul az UB óta eléggé kiengedtem, keveset edzettem. De ahogy közeledett az esemény, piszkálgatta a fantáziámat mégis, Miki viszont hasonló okokból nem kívánta ezt a bulit most, így egy levélváltás során, by the way, rákérdeztem Lőw Andrásnál. Ő azonban a tavalyi partnerével Korányi Balázzsal tervezett futni, de végül Balázs visszakozott, így tulajdonképp András kért fel engem keringőre :)


Ennyit arról, hogy hasonló erejű, képességű társat válasszunk :)  András most jött csak meg az UTMB-ről és mindjárt utazik a Spartathlonra (immár 17x....), elnyűhetetlen, tapasztalt, szikár, erős, magas, no és férfi...minden ami én nem vagyok. Sebaj, ünnepelni megyünk – mondta ő – nincs kényszer, csak futunk. A név már tavaly eldőlt, csak arra nem gondoltunk, hogy 16 karakterbe kéne beleférjen, így lettünk Szíveskedjenek e.  Még vicceskedtem rajta, hogy majd az eredmény függvényében döntünk, hogy előremenni vagy elengedni a vége :)


Nem agyaltunk sokat előre, bár én azért elgondolkodtam többször a felszerelésen, frissítésen, végül András a tavaly bevált zsákot hozta, én pedig abszolút minimál módon, csupán kézikulaccsal vágtam neki, viszont kihasználtam a depó lehetőséget és küldtem előre kiporciózott port a Kékesre (nem a drága cuccot, mint tavaly, csak isot), meg egy a nevezésnél kapott gélt, hátha jól jön majd. Ennél nem vettük tudományosabbra, rövidnaci, póló, aszfaltos futócipő, jóvan :)


Pesten volt dolgom péntek este, így – a logisztikát egyszerűsítendő - kaptam egy matracot a Lőw rezidencián és hajnali házikalács után, jó korán értünk együtt Mátrafüredre, bőven volt idő összekészülni, üdvözölni a többieket, ráhangolódni a versenyre. Ami ugye nem verseny. Itt nincsenek győztesek, csak túlélők – hirdeti Csanya. És tényleg, nincs dobogó, nincs serleg, minden teljesítő dögcédulát kap.



Tökéletes pontossággal rajtol el a mezőny, az eleje persze elhúz, mi maradunk a hátsó harmadban, hova siessünk. Kikanyargunk az utcákon és máris ott az erdő, indulhat a mászás a K1-re, vagyis a négy Kékes érintésből az elsőre. Tartalékolva, sokat gyalogolva haladunk, még szinte tömött sorban. Többen kielőznek, egész a végén lehetünk, de nem izgat. Tavaly az utolsó helyek egyikéről jöttünk előre a 10. pozícióra....  Szépséges a kora őszi erdő, kellemes az időjárás is. Hamar megvan a csúcs, villámgyorsan kulacsot töltök, felkapok egy zacsi port és már kapkodom is a fejem, mert András el is tűnt, rohanok utána:
-  nem láttam, hova tűntél. Nem szóltál...
-  enni sétálva is tudok.... 
Ez annyira ő, nagyon bírom :)  Nem dumál fölöslegesen, teszi a dolgát és kész.





Megkezdjük az első ereszkedést Parádsasvár felé, úgy 4 percesben :P  Előzgetünk, rombolunk lefelé, persze András gyorsabb, de nagyjából tartom a lépést, szökdelek a kövek-ágak közt, épp ideálisak a talajviszonyok, nem sáros, de nedves, nem porzik, alig csúszik. Igazi flow ez a szakasz, akárcsak tavaly, bár talán most még gyorsabban futunk. Parádóhuta előtt egy egyszerű kis balos letérésnél megbotlok egy gyökérben, átesek a saját lábamon, csúnyán odaverem a térdem, közben a kulacsra tenyerelve arcon fröcskölöm magam jó 3dl tömény isoval...nem annyira vicces :) A faluszéli kék kútnál a sár és a ragacs egy részét lemosom, legalább az arcomról és a sebről, közben utolér két  korábban lehagyott páros, de nem számít, amúgy sem vérre megy és messze még a vége. Ezt a kis hullámzó szakaszt nem kedvelem, futható, de belőlem sokat vesz ki, inkább belegyalogolok itt-ott, a szintutat viszont szépen kifutjuk és hopp, ott is vagyunk a  pontnál. Kedves segítők ajánlanának minden földi jót, de csak töltöm a kulacsot és húzunk is. Irány K2.


Óvatosan, lazán tartalékolva haladunk, csak a lejtőket futjuk, sok van még hátra. Persze a társam gyalogolva is sokkal gyorsabb, hamar lemaradok, aztán kocogok utána. Javasolja, hogy menjek csak előre, de nekem motiválóbb ha őt követem, mintha hátulról éreznék teljesítménykényszert (ami persze csak pszichés, nem volt elvárás). Így viszont folyton lemaradok, nem beszélünk, csak megyünk. Jön a híres sárga jelzés felfelé, de meglepően könnyen feljutok, valahogy nehezebbként élt az emlékezetemben. Utána a hosszas sunyi emelkedőn bele-belefutok, beérem Andrást és már meg is van a K2.


Veszünk el pár falat kaját, talán ropit és almát(?) fogtam, kulacsba a központi isot kértem és már megyünk is le. A downhill megint állati, repülünk, kb mint tavaly az utolsó lemeneten. Tök egyedül vagyunk, csak suhanunk át a tájon, patakcsobogás és léptek puffanása, tőlem egy-egy elharapott szitokszó ha olykor megbillenek, de egyébként csend és koncentráció. Az ösvény végén előbukkanó fotós, majd az aszfalt zökkent csak ki a flowból, a kisvasúttól elkanyarodva pillantok először az órára és nézek nagyot, bőven 5 órán belül toltuk az első kört. Még a rajt/cél előtt megegyezünk, hogy nem kell hosszas depó, köszönünk, töltekezünk és lépünk. András megiszik egy levest, én egy gélt nyelek le és lecserélem az isotól kellemetlenül ragadó, amúgy is kissé szűk pólót, és már lépünk is.


 


Az aszfalton erődemonstrálunk, végig futva megyünk föl, közben pacsizva a szembejövőkkel (vagyis akik mögöttünk jönnek le).  Az erdőbe érve gyaloglásra váltunk, csendben szedjük a lábunkat. Itt valahogy én kerültem előre, meglepetésemre egyszercsak András maradozik le, fura hangokat hallat, szinte botladozik, nem néz ki jól,  látszik, hogy valami nincs rendben, de annyira már ismerem, hogy tudom, megoldja. A nagy rohanás után csak azt a kis semmi levest itta, talán ez a baj, de nem akarok okoskodni meg amúgy is minek. Nem megyek nagyon előre, a ponton úgyis együtt kell lennünk, el is érjük szép lassan a csúcsot ismét,  K3.  Töltök kulacsot, küldtem ide egy gélt tartalékba azt András tolja be aztán egy szó nélkül lefekszik a padra. Sistergő jön, aggódva kérdezi, hogy a legendás 12 perces alvás következik-e. Hát az tuti nem, 12 percet nem hagyom :P Eszek addig pár falat sajtot, jólesik a sós oliva is mellé az édes cuccok után. Egyszercsak András felugrik és már futunk is lefelé. Arra nem volt idő, hogy megkérdezzem, jobban van-e, bár úgy tűnt, igen. Újabb száguldás lefelé, nem sokkal lassabban, mint az előző körben. Parádóhuta előtt egyszercsak mintha elszívták volna az erőmet, lassítok kicsit. A faluba érve feltűnnek előttünk Koós-ék, de nem bírom erővel, kóválygok.  Gyorsan benyomom a fejem a kék kút alá és nyomatom a hideg vízet a tarkómra, nyakamra. Ez segít, felfrissülök és  újra futok, de a többiek teljesen eltűntek a szemem elöl. A hullámzós szakaszt muszáj gyalogolnom, a szintút már megy lazán, de tök egyedül vagyok. Morgok is magamban, csak az hiányzik, hogy időbüntetést kapjunk, mert nem vagyunk együtt. Utolérem.
- Csakhogy itt vagy. Parádóhutánál még tök jól voltál...gondolom, elmúlt.
  Kész. Mit lehet erre mondani? :D



Keksz, kulacstöltés, tovább. Mission K4. Talán elszégyellte magát, hogy otthagyott, kicsit beszélgetünk egymás mellett gyalogolva.  Nem bántott a dolog, de azért megjegyeztem, hogy hátranézhetett volna néha.
- Egy versenyző soha nem néz hátra. 
 Oké, vettem :) de most ketten egy csapat vagyunk, vazze.....
Emlegetjük, hogy tavaly itt előztük meg őket Mikivel, de jövőre revansot vehetnek és megjavíthatják Balázzsal a mostani időnket is.


Továbbra se akarok én elöl menni, így aztán helyreáll a világ rendje, hétmérföldes léptekkel megy előttem fölfelé. Kicsit már izzasztóbb ez a mászás így a második körben, de csak tenni kell a lábakat szép sorban egymás elé és egyszer csak felér az ember, felesleges drámázni rajta. Még vacillálok egy bokorszüneten, de igazából nem sürgős, no meg bokor se sok van, és amúgy is már csak egy nagy lejtő és vége. A csúcsnál ismét beérjük a Koós házaspárt, én csokit eszem és csak vizet kérek a kulacsba az utolsó ereszkedésre. Együtt indulunk el lefelé, magamban azon gondolkodok, mennyire nincs kedvem versenyezni, üldözősdit játszani esetleg lefelé, de végül nem kell ilyesmin döntenem, simán elmaradnak mögöttünk.  Kissé megint hátramaradok, de élvezem a futást, szép az erdő, erőm még van, bár fáradok, próbálok nagyon figyelni, nehogy elessek. Egyszercsak beérem a Run or Die csapatot akikkel már többször kerülgettük egymást. Nem érzem az erőt, hogy csatázzunk, maradok mögöttük, majd hirtelen állati nagyot esek valamiben. Szegényeket jól megijesztem a káromkodós-sírós ordítással, de rendben vagyok, csak a feszültség teszi, no meg persze baromira fáj is :)  Összekapom magam, pár lépés séta után  döcögök tovább. Beérem Andrást aki próbál hergelni, hogy hajrázzuk le  a srácokat előttünk, de nem akarom. Az előző 71,8 kilométeren kellett volna jobbnak lenni, nem itt keménykedni, no meg a térdem és az oldalam is nagyon fáj az ütéstől, még úgy is, hogy az adrenalin részben biztos elnyomja. Kisebb szóváltás alakul ki, de tettlegességig nem fajulunk, kényelmesen, boldogan futunk be a célba. Pár perccel még jobb is lett az időnk, mint a tavalyi Mikivel, de nincs jelentősége (bocs azoktól akinek 20 percet mondtam, valamiért 10:40 rémlett tavalyról)


Nekem most jól megérdemelt pihenés következhet, Andrásnak pénteken Spartathlon. Szíveskedjen tizenhetedszer is célbaérni!








 Fotók: Ironphoto/terepfutas.hu, Molnár Erika Hanga

Ultrabalaton ötödször, vagyis harmadszor, vagyis másodszor, de igazából először

Megint azzal kell kezdjem, hogy nem akartam beszámolót írni, egyrészt, mert nem érzem akkora kunsztnak a teljesítményem amiről hoszan kéne beszélni, másrészt mert az útvonalból, helyszínekből alig emlékszem valami sorrendre, csak összevisszaság, harmadrészt mert vannak dolgok ami ott és akkor érdekes, de így utólag leírva már nem az igazi vagy nem is megfogalmazható igazán. De annyian szurkoltak, segítettek, gratuláltak, érdeklődtek, hogy úgy érzem, tartozom a közösségnek azzal, hogy leírom amit le lehet írni az idei Ultrabalatonról :)

Először is megpróbálom megmagyarázni a címet. Ötödször vettem részt idén az UB-n, először 2010-ben Sünit kísértem kerékpárral (nem, nem a Máthé Zolit hanem a Csapó Andrist), aztán 2011-ben egy héttel a verseny előtt beneveztem egyéniben és bár nem túl acélos idővel, de célbaértem, 2012-ben talán kicsit nagy arccal odamentem megint egy jó nagy pofonért, majd tavaly egy nagyszerű élményben volt részem amikor Márkus Öcsivel párosban futottunk. És idén úgy döntöttem - szintén nem túl hamar, egészen pontosan a sárvári 24 órás után - hogy ismét egyedül vágok neki. Tehát az ötödik részvételem, a harmadik egyéni próbálkozásom, a második egyéni teljesítésem, de az első őszinte erőfeszítésem, az első amikor készültem, terveztem, és viszonylag fegyelmezetten végre is hajtottam a tervet. Viszonylag :)

Még ide kívánkozik előre egy köszönetnyilvánítás, önzetlen sporttársaknak, barátaimnak köszönhetem, hogy egyáltalán részt tudtam venni a versenyen, kaptam segítséget a nevezéshez, Blue az utazásban, Tézé a szállásban volt segítségemre, Miki a bringás kíséréssel és jótanácsaival tett hozzá az eredményhez. Köszi! :)

Nyugi, nem lesz ilyen bő lére eresztve az egész bezsámoló :) Tehát Sárvár után úgy éreztem, nem tudtam kivenni a zsákból amit betettem. Tisztában voltam vele, hogy egy sűrített, rövid felkészülés előzte csak meg a versenyt akkor, de úgy éreztem, képes lettem volna egy 180 km feletti eredményre ha a fókuszt nem tévesztem el és a frissítés nem csúszik meg. Ha elégedett lettem volna akkor Sárvár után a Mátra 115  lett volna a terv, kényelmesen, biztos teljesítésre és élvezetre menve, de csalódott voltam és bizonyítani akartam. Így lett UB amivel szintén elintézetlen ügyem volt még, hiszen egy szintidőkihasználós, egyesek szerint "véletlen" teljesítés és egy feladás volt az egyéni mérlegem. Tehát beneveztem és igyekeztem a két verseny közti rövid időt a regenerálódásra és a megszerzett forma megőrzésére fordítani.

Mint ismeretes, az Ultrabalaton szervezését új csapat vette át az idei évtől, nem örültem neki, tartottam a tapasztalatlanságuktól, talán kissé előítéletesen is álltam hozzá a dologhoz, de azt gondolom, ez valahol természetes, hiszen sokunkat érzelmi szálak, szép emlékek fűznek a korábbi évek Ultrabalatonjaihoz és ismerőseink, barátaink közt tudhattuk a korábbi szervezőgárda tagjait. Előre elmondom, hogy nem szerepelt le az új csapat, szerintem egész jól felnőttek a feladathoz :)

Vissza a lényeghez, a formaátmentés többé-kevésbé sikerült, viszonylag erősnek éreztem magam, de voltak apró-cseprő problémák, például ócska volt a cipőm, a 24 órás óta fájdogált valami a jobb lábfejemben, olykor a csípőm bal oldalán, ellazsáltam a nyújtást, erősítést, túl lazán vettem a kajálást, híztam....De valahogy csak összeállt a kép a versenyre, lett cipőm (egy asics gel pulse 5), elmúltak a fájások és azért összegyűjtögettem majdnem 200 kilométert májusra, összesen 1500-at az évben eddig. (itt is bocs azoktól akinek Aligán 1700-et mondtam, tévedés volt :)  Miki bevállalta, hogy kísér bringával és kézbe veszi a frissítést, ha tényleg oda akarom tenni magam és nem csak nyaralni megyek. Deal.
Itt kell megemlítsem, hogy még mindig kettős érzés van bennem a kísérővel való futással kapcsolatban. El tudom fogadni a lehetőségét, de most is úgy látom, külön ligában versenyez akinek van segítője és aki tök egyedül van. Utóbbit már próbáltam, most nem azt akartam tudni, hogy körbe tudom-e futni a tavat (talán nagyképűen hangzik, de biztos voltam benn, hogy igen) hanem, hogy jól eltalált frissítéssel, a szabályok adta lehetőségeket kihasználva, a saját dolgomat vagánykodással vagy agyalás-szintű elvekhez való ragaszkodással nem nehezítve mit tudok alkotni. Sajnos a kísérőmmel nem volt túl sok időnk pontos egyeztetésekre, de annyi biztos volt, hogy reggel elindulunk és megyünk rendületlenül, én megeszem-megiszom amit és amikor a kezembe ad. Az "ami" a már bevált Sponser Long Energy por volt, az "amikor" pedig igen gyakran :) Gondoltam, ha már van kísérő akkor viszek meleg cuccot éjjelre, váltás ruhát, ezt-azt, de cikinek éreztem a nagy pakkot, így még a szálláson szortíroztam kissé, majd a reggeli találkozásnál kiderült, hogy a maradék cucc sem fér a bicajra :) Szerencsére Tézének még le tudtam adni a felesleget, így végül maradt egy hosszú futónadrág és hosszúujjú póló, széldzseki és mellény, pótzokni, és a cipőm, a por, néhány tartalék gél, krém kidörzsölődésre, sapi. (végül csak a cipőt csereberéltem, meg a pólót vettem át hosszúra és párszor hajnalban felkaptam a szélmellényt pár percekre)

Ami a cipőt illeti, végül nem a nemrég vett asics-ben rajtoltam el, ugyanis a tésztaparty után a Nike tesztbuszánál viccelődtünk, hogy vajon mit szólnának ha egy egész tókörre akarna valaki elvinni egy cipőt, majd Tézé poénból meg is kérdezte és meg sem lepődtek, simán mondták, hogy lehet. Hát akkor miért ne, kértem egy Vomerot. Biztos ami biztos, felkötöztük az asics-et is a bringára :)

Szombat reggel 8 óra, elrajtoltunk. Nem fogom leírni az egész útvonalat, mert nem is tudnám sorjában és nem is történt annyi minden. A mezőny java elhúzott, én tartottam magam a 150 alatti pulzuson döcögéshez. Igazából nagyon sokáig nem történt semmi különös, persze voltak aranyos jelenetek, olykor futottam valakivel, váltottunk pár szót, sokan szurkoltak, jöttek-mentek a bringások, nagy volt a forgalom, szép idő volt. Gyakorlatilag késő éjjelig nem is volt komolyabb holtpont vagy nehézség, tudtam, hogy a táv felét különösebb bonyodalom nélkül le kell tudjam futni, a macera az éjszakai motivációvesztés, energetikai megborulás lehet. Miki rendületlenül tekert mögöttem, időnként rákérdezett, hogy minden oké-e, a megbeszéltek szerint kezembe nyomta a kulacsot. A frissítőknél szinte csak vizet és néha egy kis sós kekszet, sajtot, olivát vételeztünk, a meleg ételt én nem igazán kívántam, pár falatot ettem a tésztából ahol az volt. Az egyetlen gondot a cipő - vagy inkább a lábam - okozta. Kissé szorosra is sikerült fűzni a cipőt, nyomta a rüsztömet, a harántboltozat-süllyedésem sem értékelte a hosszú futást a szokatlan lábbeliben, úgy döntöttemn, cseréljük át. De nagyon idegen érzés volt felvenni a pihepuha Vomero után a kemény és keskenynek tűnő asics-et, így nemsokára vissza is cseréltem. (aztán vasárnap még egyszer cseréltem :)  Persze a fájdalom el nem múlt teljesen, de annyira vándorolt és változott az intenzitása, hogy úgy döntöttem, nem érdemes vele foglalkozni. Itt megjegyzem, hogy mindig is elutasítottam a fájdalomcsillapító vagy hasonló gyógyszerek alkalmazását futóverseny közben, tudtam, hogy kísérőmmel nem értünk teljesen egyet a témában, de megbeszéltük, hogy most sem szándékoztam élni semmi gyógyszerrel, egyedül a koffeintabletta volt kivétel. Így utólag úgy látom, az ultrafutás okozta terhelés mellett lehet létjogoultsága enyhe NSAID  normál adagolás szerinti alkalmazásának, ami az ilyen jelentéktelen, nem rosszabbodó, de a közérzetet és ezáltal a tejlesítményt jelentősen befolyásoló problémakat enyhítheti. Én magam továbbra sem fogom alkalmazni, de nem ítélem el teljes mértékben.

A táv rohamosan fogyott, működött rendben a frissítés, talán picit túl is lőttük a folyadékbevitelt, mert elég gyakran látogattam a bokrokat, illetve egy-két civilizált mellékhelységet, erőm volt, folyamatosan előztem, de nem foglalkoztunk  idővel, sem helyezéssel, csak a saját dolgunkkal. Természetesen eljött az igaszág pillanata, leszállt az éj, álmosodtam, fáradtam, nem esett jól a szintes kitérő, de még volt kedvem futni, a koffeintabletta is felpörgetett valamennyire. Hajnalban kezdett romlani a helyzet, kezdtem szétesni, vártam a reggelt, valószínűtlenül hosszúnak tűnt a még hátralevő táv. Amikor nagyon megborultam, Miki javaslatára próbáltam a villanyoszlopokat számolva váltogatni a sétát és a futást, ez tulajdonképpen működött is, 2-3 oszlop futás aztán 1-2 séta mikor-hogy. Reggel valahol olyannyira álmos és motivációvesztett voltam, hogy megpróbálkoztunk egy tízperces alvással az árokparton, ez egész jól helyretett, de sjanos a hatás nem tartott sokáig. Teljesen hullámzó volt innen a teljesítményem, néha egész vidáman futottam, de legtöbbször legszívesebben leültem volna az út szélére sajnálni magam. Toltuk a frissítést, nem hiszem, hogy abban lett volna hiba, egyszerűen fejben - és bizonyára edzettségben is - vagyok még mindig kevés ehhez a távhoz. Fájdogált a lábam, de 200 kilométerhez közeledve kinek nem?  A gyomrom rendben volt, tudtam futni, igazából csak az agyam játszott velem valami csúnya játszmát.

A 24 órás egyéni csúcsnak még őszintén tudtam örülni, bár sajnos ez itt nem hiteles, de a számításaink szerint 185 felett ért az első nap vége. Ami ez után jött,  az utolsó órák hisztizésére nagyon nem vagyok büszke. Pont annyira voltam elborulva, hogy nem tudtam összekapni magam, de ahhoz eléggé képben voltam, hogy borzasztóan szégyelljem magam saját magam és a kísérőm előtt, amiért teljesen feleslegesen húzom az időt, nyafogok, mint egy gyerek, sétálok, megállok amikor tökéletesen működnek a lábaim, tudok futni, kell legyen bennem elegendő energia ami elvisz a célig. Na persze ez a fajta önostorozás nem segített, csak még jobban beletaszított a gödörbe. Miki is hulla volt már, talán túl komolyan is vette a feladatát, nem figyelt eléggé saját magára, keveset evett, nem pihent, így a végén bár próbált motiváló lenni, de bizonyára elege volt belőlem és alig várta a végét.  (Fontos, hogy a kísérő magára is figyeljen, csak akkor tud segíteni a futónak ha ő maga rendben van!) Valahol futottunk kicsit Lubics Szilvivel, aztán Bekk Csabival, ez nagyon jó rész volt, feldobott a társaság, de Szilvi lelépett sajnos, Csaba meg előbb lemaradt, majd később úgy elhúzott, hogy csak a távolodó hátát láttam. Akkor kellett volna izomból felkapaszkodni mellé és talán másképp alakul a vége...

Az utolsó talán 10 kilométer (?) valószínűleg maga lett volna a pokol, ha nem ér utol Kicsi és nem sikerül valahogy motivációt merítenem a helyzetből. Ránézésre jobb állapotban voltam, pár órával korábban még sokkal előrébb jártam nála, erre simán utolér, mert én hisztis pics@t játszom ahelyett, hogy futnék...Beszélgettünk, jó volt együtt futni valakivel, hasonló tempóban, nem kapaszkodva vagy szándékosan lassítva. Közös befutót ajánlottam, de Évi a kísérőjével akart befutni, ami teljesen érthető. Így az utolsó lejtőn elléptem és lezúdultam a célba... időjóváírással 27:47, nincs jelentősége, de a 13 célbaérő  nőből 7. hely, 4. magyar  (akár még korosztályos első is, de ne erőltessük, mert nevetséges lesz :)


Költői kérdés maradt, ha az utolsó órát végig tudom futni, az utolsó kilométert szinte sprintelni, akkor mi a csudáért hisztizem végig az azt megelőző 3-4 órát?!  Talán tényleg Olinál az igazság, ha a test felkészült a többi is működni fog. Ezek szerint ez a test még nincs felkészülve a 24 órára.


Nem lett semmi sérülés végül, az egyik talpélem picit megnyomódott, egy napig duzzadt volt és fájt felkeléskor, de vízhólyag vagy más nincs, izmok és minden egyéb rendben. Nem is volt cél szétcsapni magam, többre tartom azt a teljesítést amikor a futó képes saját erőből felmenni a dobogóra/beszállni a kocsiba,/felvenni a ruháját, stb. :) Nézzük csak meg az UB bajnokait, úgy kell csinálni!

Sárvár 24 2014

Sokáig vacilláltam, hogy írjak-e az idei sárvári 24 órásról, mert attól tartottam, afféle "lájkvadászatnak" tartjátok majd, de ha már a korábbiakról írtam és amúgy is le kell vonnom a következtetéseket, leszűrni a tanulságokat akkor miért ne. Az élménybeszámolós, bandázós-barátos részeket ne keressétek, természetesen Sárvár egy különleges verseny, Gyuláék fantasztikus emberek és imádom az összes futócimborát és nagyon is boldog vagyok, az eredménytől függetlenül, hogy ott lehettem és együtt futhattunk, találkozhattunk, de ez a beszámoló most inkább elszámoló :)

Aki belepillantott a naplómba, láthatta, hogy futok. Nem csak heti 0-20 kilométereket meg egy-két túrát, mint az előző években, hanem rendszeresen és magamhoz képest sokat. Valahol az Extrem Burgenland túra után döntöttem el, hogy akarok futni Sárváron és csak lötyögni egyet hanem komolyan. Már tavaly is próbáltam komolyan venni magát a versenyt, de felkészülés nélkül, elhatározás nélkül borítékolva volt a kudarc. Idén más volt, edzésbe álltam és nyomtam a futásokat, emeltem a heti kilométert, persze, az idő rövidsége miatt viszonylag meredeken, de bíztam benne, hogy jól ismerem már magam, és elbírom.

Gond nélkül jutottam el a rápihenő napokig, majd a versenyig. Sokan kérdezték időközben, hogy mennyit akarok futni, mi a célom. Most is azt mondom, nem volt kitűzve egy konkrét táv, az lett volna a cél, hogy őszintén odategyem magam, végigcsináljam okosan, odafigyelve, nem megalkudva, nem bohóckodva, aztán majd kiderül, az elvégzett edzésmunka mire elég. Aki nagyon erősködött, hogy mondjak számot mégis, annak elmondtam, hogy az alapján, hogy felkészülés nélkül kétszer is futottam ugyanitt 150kilométert, csalódott lennék ha most nem futnám meg legalább a 180-at.

 Különösen bonyolult taktikám nem volt a versenyre, az első órákban óvatosan, lazán futni, pulzuskontrollal rásegítve, hogy tuti ne szaladgáljak el másokkal, összpontosítva és fegyelmezetten haladva túlélni az éjszakát majd lehetőleg feltámadni reggel és ha van értelme, belehúzni a végén. Frissítésnek a tavaly itt és a Dupla Élményen bevált sponser port vittem, jó drága, de önmagában is elég lehet ha más nem akar lemenni és csak inni kell, amit meg amúgy is kéne. Mivel kísérő nélkül terveztem menni, kiporcióztam a port félliteres palackokba előre. Vittem még néhány MaBaker Giant Bar szeletet, darabokra vágva.

A verseny előtt minden rendben ment, minimál stresszfaktorral elintéződött a leutazás, lett pályaszállás, esti ráhangolódás, viszonylag pihentető alvás, remek és bőséges reggeli, ráérős készülődés, egy kis szocializálódás az ismerősökkel és rajt.

Csak a pulzust néztem, napközben mindig azzal futottam akihez így épp passzolt a tempóm, hiába lett volna kedvem belehúzni olykor. Megyegetett a frissítés, bár rögtön kiderült, hogy a palackokból nem tudok inni, mert túl széles a szájuk, meg kellett kérjem előbb Béla fiát, majd a később megérkező Manót, hogy öntse át a sportkupakosba. Elvileg 3 körönként terveztem fix mennyiséget, gyakorlatilag volt, hogy elvesztettem a fonalat, hogy mikor-mennyit. Mellé csak néhány műzliszelet darabot ettem, de meglepő módon hamar megundorodtam tőlük, pedig egyébként ezeket nagyon szeretem. Az egyik gélt is megettem valamikor változatosság-képpen. Úgy kb 10-12 óráig idén sem volt baj, bizonyára hatalmas egyéni csúcsot futottam 12 órán is (bár hiába várom a köridős vagy legalább résztávos eredményeket, hogy megnézhessem mennyi is:(   de éjjel megint beütött a motivációvesztés és az álmosság. Használtam ugyan koffeintablettát, de nagyon rövid ideig éreztem csak a hatását, olykor gyalogolva el-elbóbiskoltam, futásnál pedig frusztrált, hogy fájt a bokám mellett a csípőm, a derekam is, ami nem jellemző. Még napközben cseréltem cipőt is, hátha csak az okozta a gondot, de nem. Ahhoz az elvemhez tartottam magam, hogy fájdalomcsillapító jellegű gyógyszert nem veszek be, így csak igyekeztem elvonatkoztatni és emlékeztetni magam, miért is vagyok itt. Sajnos, ez kevéssé volt hatásos.  Sűrűsödtek a pisiszünetek is, ami aztán abszolút nem jellemző rám, olykor 10 órás futás közben egyszer sem kell mennem, most meg pár körönként. Talán simán csak sok vizet ittam vagy a koffein diuretikus hatása volt, a fene tudja, de megakasztotta még azt a kevés lendületet is amim volt. Párszor elkezdtem Manónak nyüszögni, hogy mennyire elegem van az egészből, hajnalban még Nicolék székében is zombiztam pár percet, de olyan nagyon szerencsére senki sem szánt meg :) Így utólag visszaemlékezve egy nagy nyafogás volt az éjszaka, tök feleslegesen.

20 óránál néztem meg az eredménylistát először és elsőre kiborított, hogy milyen kevésnél tartok, aztán persze beláttam, hogy ennyi tötyögéssel nem is lehetett több. Ahogy élénkült a pálya, jöttek vissza a szurkolók, engem is feldobott kissé, de nem eléggé. Csalódottságot, ürességet éreztem, nem tudtam őszintén mosolyogni amikor mások a részvétel fontosságát, a társaság nagyszerűségét emlegették. Persze egyébként egyetértettem velük, de most én nem ezért jöttem, nem bandázni és mellesleg futni egy kicsit, hanem erőfeszítést tenni, a képességeimhez, edzettségemhez mérten futni. Ahányszor mondta valaki, hogy milyen szép egyenletesen futok végig, milyen szép eredmény, de jól mozgok, ordítani tudtam volna.  Nem, nem, NEM. Idesanyám, én nem ilyen lovat akartam...

Azért a végére volt még futás, sőt, viszonylag felszabadult futás is, de már vártam a végét, menekülni akartam. A legvége viszont mindig élmény, amikor a korábban versenyző futók, a kísérők, segítők, szervezők, mindenki nekünk szurkol, bíztat és általános ovációt csap minden futó áthaladásakor, ott nem lehet nem mosolyogni és szárnyalni kicsit. Nem is néztem már rá a monitorra, annyi amennyi. Az utolsó körnél gondoltam rá, hogy az asztalunknál megállok, de inkább végig futottam. 170 kör meg egy kicsi.

PB-nek szép, de kb ennyi is a pozitívum amit el lehet róla mondani :)  Ha nincs az éjjeli nagy megborulás és tötyörgés, bőven 180 felett zárhattam volna, hát még, ha a végét is megfutom tisztességesen. Mi a tanulság? Hol volt a hiba? Véleményem szerint a frissítésben leginkább. Muszáj többet és fegyelmezettebben bevinni, ha magamtól nem tudom jól követni és betartani akkor kell a segítő és fontos, hogy előre egyeztessük az igényeket, rendszert, elvárásokat egymással. Hiba volt még, hogy régi vacak cipőben mentem, az újabb pedig nem a legjobb fazon a lábamra. A széthordott, illetve a neutrális de mégis kifelé dőlő cipő, az amúgy is problémás bal bokámmal és a folyton balra lejtő aszfalt körpályával nem alkotott túl szerencsés egyveleget. Az izmaimnak kuta baja nem volt, sokkal többet vagy gyorsabbat is elbírnak bizonyára. Ahhoz pedig, hogy az ilyen problémákat meg tudjam oldani, hogy a mentális gödrökből ki tudjak mászni és addig is nem nyafogni hanem futni, no ehhez kell még az edzés, a tapasztalat, az önismeret. Keep calm and run on.


Sárvár továbbra is szuper, ünnep a javából!  Nagyszerű volt együtt körözni rég nem látott futótársakkal, őszintén gratulálok mindenki eredményéhez és köszönöm a szervezők munkáját!