Fejben dől el...

Ha elhiszed, hogy legyőztek - legyőztek.
Ha elhiszed, hogy nem mered - nem mered.
Ha győzni akarsz, de azt hiszed, nem győzhetsz,
Csaknem biztos, hogy nem te leszel a győztes.
(...)
Az élet csatáit nem mindig
Az erősebb, gyorsabb nyeri,
És előbb-utóbb az győz,
Aki, hogy győzhet, elhiszi.
/Walter D. Wintle/

Aki követ a közösségi oldalakon, már tudja, hogy a hétvégén - életemben először - taekwondo versenyen vettem részt. Már egy ideje gondolkodtam rajta, hogy hamarosan kipróbálom magam küzdelemben versenykörülmények közt, mert edzésen egészen más küzdeni, a kisebbekkel nem akarok durvulni, hiszen magasabb vagyok, ráadásul az anyjuk lehetnék, másképp állnak hozzám, a magasabb övesek meg kénytelenek "lealacsonyodni" hozzám, nem az igazi az sem. No meg sérülést sem akarunk, tehát senki nem pörög maxon :-) A lelkesedésemet csupán a realitásérzékem árnyékolta, hiszen kis kezdő vagyok még ebben a sportban, ráadásul jól benne a korban, a futástól merev izmokkal, az ideálishoz képest néhány kiló plusszal... Aztán a verseny hetében csak meg mertem említeni a Mesternek, hogy gondolkodom az induláson. Nagyon megörült a lelkesedésemnek és gyorsan benevezett (tudhat valamit, jobban hisz bennem, mint én magamban....)

Nem izgultam különösebben, felnőtt B kategória, csak nem lehet olyan durva a mezőny .... Aki régóta csinálja az már A kategóriás, aki hasonlóan későn kezdő öreglány azzal talán elbírok :)
A soroksári új sportcsarnok adott otthont az eseménynek, végül saját autóval, csapattársakkal konvojban érkeztünk szombat kora reggel.  Mérlegelés rendben, 59kg, most elmegy (-62súlycsoport, az előzőhöz 57 alá kéne befogyni). A csapaton izgalommal teli várakozás látszik, a súlyukkal küzdők rávetik magukat a kajára :-), a kicsik rohangálnak, ismerkednek, edzők beszélgetnek, a szervezők a technikát babrálják.
Hamarosan megnyitó, nem húzzák hosszúra, rövid köszöntő után Patakfalvy Mester megnyitja az eseményt, majd átadja az idén sikeres vizsgát tett sporttársaknak a Koreából megérkezett Dan diplomákat.

Közös bemelegítést követően megkezdődnek a küzdelmek, szokás szerint a legalacsonyabb korosztállyal. A csapat egy emberként szurkol, vándorol pástról pástra, mindig ott vagyunk ahol épp csapattárs küzd, ezerrel ordít mindenki, taps, dübörgés, a végén kézfogások, ölelések, gratulák, ha kell, vigasztaló szavak.
Telik az idő, szünetet tartanak, közben megkapjuk a délutáni beosztást végre és kiderül, csak hárman vagyunk a súlycsoportban (pontosabban csak ketten lennénk, a -57-ben meg csak egy lány, így összevonnak), nekem jutott a hálás/hálátlan szerep, hogy küzdhetek az idegen hölggyel, majd kettőnk közül a győztes ellenfele lesz a harmadik lány (csapattársam, Erika), afféle "előnyerő" rendszerben ő már tuti ezüstérmes legalább. Nem bánom, hogy így alakult, küzdeni jöttem, kipróbálni magam, csak azt sajnálom már előre, hogy ha döntőbe jutok, csapattárssal kell küzdjek.

Mester jön, sulykolja belém az egyértelműt, az első meccset meg kell nyerni, csak akkor lesz második. Keresem a tömegben a lehetséges ellenfelet, felnőtt nő az én súlyomban, csak ennyit tudok, fel is tűnik egy hasonló. Alig ismert érzés tör rám, le tudom győzni! Nem "talán" meg "megpróbálom", saját magamat is meglepve, biztos vagyok magamban, nem tudom, honnan jött ez a nagy önbizalom, az elhatározás, de teljes nyugalomban vártam a küzdelmet, a futóktól kölcsönzött mondással "odamegyek, megverem, oszt kész". Kívülről talán nem így látszott, pláne hogy a magabiztos kezdés után egyenlített az ellenfelem, de adrenalintól elöntött aggyal is jól érzékeltem, hogy állóképességben ő a gyengébb, a három menet végére elfáradhat. Állítólag az egész csapat teli torokból szurkolt, de én csak a két edzőt hallottam, az enyémet és az ellenfélét. Ciki, de még a lányom hangocskáját is csak a végén hallottam meg, pedig ott üvöltött, tapsolt ő is. Sikerült! Elfáradtam rendesen, nem vagyok eléggé felkészülve ilyen szintű pörgésre (3x2perces menetek, fél perc pihivel). Nem volt "szép" küzdelem, rengeteg kihagyott helyzet, fantáziátlan támadások, de mentségemre, első versenyem volt. Az utolsó fél percben remek ötleteim voltak, de képtelen voltam már megvalósítani őket, egyszerűen nem bírtam elég gyorsan mozdulni, elég magasra rúgni, elég erővel támadni.

Tehát sikerült. Irány a döntő, persze valamivel később. A második meccsről nem nagyon tudok mit mondani. Rá voltam pörögve az elsőre, hogy ott győzni kell; győztem, leeresztettem. No és ugye csapattárs az ellenfél... Mindenki azt kérdezgette, hogy most mi lesz, játékosra vesszük vagy idegenként próbálunk küzdeni. Végül is, ez egy egyéni sport, mindenki a dobogó tetejére szeretne állni, miért ne vennénk komolyan? Ebben állapodtunk meg Erikával, győzzön a jobb. De valahogy nem tudtam már felpörögni. Nem jött vissza a harci kedv, se az önbizalom és fáradtnak is éreztem magam, fejben szétesve, motiválatlanul álltam oda a pástra, ellentétben Erikával, akit szétvetett az energia :) Valamiért azt gondoltam, lazán kezdünk,  hiszen nem edzünk együtt, alig ismerjük egymást, kis kóstolgatás aztán durvulunk. Nem tudom, miért gondoltam így, de hamar észhez térített egy fejrúgás majd a következő :D Elég csúnya kis küzdelem lett, lassú és gyenge voltam, Erika energikus és fókuszált. Menet közben már nem tudtam mentálisan összerakni magam, megvert és kész.Legalább nem ütött ki :-)

Egyszer fent , egyszer lent, de nem bánok semmit. Mindkettőnknek első versenye volt, mindketten nyertünk egy meccset és egymás mellett állhattunk a dobogón. Az ezüst nagyon szépen csillog, a lányom borzasztó büszke, szereztem rengeteg tapasztalatot (és két nagy lila foltot), tanultam sokat és jól éreztem magam. Beépül.

Verseny

Amit érdemes csinálni, azt érdemes jól csinálni.

Vagy:

Amit érdemes csinálni, azt rosszul is érdemes csinálni.

Hogy mi juttatta ezeket az eszembe? Részben a futás, vagyis a futóversenyek. Mert ugye, lássuk be, többségünk szabadidős tevékenységként fut és a büdös életben sosem fog versenyt nyerni (hacsak nem übergyenge a mezőny), akkor minek a versenyzés? Tudom, tudom, magunkat legyőzni ésatöbbi... Talán csak számomra ordító az ellentmondás: a verseny attól verseny, hogy versengünk másokkal a győzelemért, versengük, hogy eldöntessen, ki a jobb, gyorsabb, ügyesebb, stb. Ha nem másokkal versenyzünk akkor minek odamenni? Akkor futhatunk egyedül is...És mégis. Én is elmegyek versenyekre, hiába végzek az utolsó harmadban sokszor. Sőt, urambocsá', olykor szándékoltan bulifutásnak tekintek versenyeket és mégis benevezek, mint minden normális versenyző, hogy aztán bohóckodjak. Ki érti ezt?! :)

Na van ám másik ok is amiért ezen morfondíroztam és ez nem más, mint az új sportunk, a taekwondo. Alig pár hónapja járunk a lánnyal, de már ő volt egy versenyen és itt a nyakunkon a következő kettő, hónap végén forma OB és a goldstars kupa májusban. Gyerek talán megy az utóbbira, a formagyakorlatozást nem igazán kedveli, engem viszont nyaggatnak, hogy kezdők és "túlkorosak" is nyugodtan indulhatnak (és akár nyerhetnek is), ráadásul a formagyakorlatnál meg se vernek :) És itt jön az ellentmondás (vagy nem is az): nagyon nem érzem úgy, hogy ezzel a pár hónapos minimális tudással bármi keresnivalóm is lenne egy versenyen, miközben persze nagyon is szeretnék résztvenni, hiszen a futásnál kvázi megszoktam, hogy esélytől függetlenül megyek. De ez mégis más. A futóversenyeken már annyian vannak, és olyan sok a hobbi kocogó, kezdő futó, hogy a mezőny elnyúlik, sokan vannak a végén is, simán el lehet lavírozni egy gyengébb eredménnyel is. Az ultrában meg még épp az a helyzet, hogy nem annyira népszerű, így a gyengus eredménnyel is látszólag nagyot lehet alkotni. Látszólag. A küzdősportnál kis túlzással életveszélyes kellő felkészültség nélkül odaállni, pláne itt ahol a fejrúgás alap és mindenki a K.O.-ra hajt. A formagyakorlat versenyben persze ilyen veszély nincs, ott csak nagyot lehet égni ha ez ember elbénázza. Én meg olyan vagyok, hogy ha bámulnak, folyton elrontom azt is amit egyébként nagyon tudok. Ami még vicces, szenior kategória lennék :D

Övvizsga

Nem is írtam még ide, hogy természetesen sikerrel levizsgáztunk, a lányka zsenge korára való tekintettel fehér övre, én mivel ilyen vén vagyok, sárga csíkra.

Vicces volt, hogy majdnem a fehér övesek vizsgája tartott a legtovább :) Jól átmozgatott minket a Mester, csak úgy szórtuk a fekvőtámaszokat, felüléseket, guggolásokat, és persze a taekwondo alapjai is ott voltak, alap ütések, rúgások, hárítások, az egyes bázis és formagyakorlat. Utánunk következtek a magasabb öves vizsgák, majd a legvégén eredményhirdetés, oklevélátadás. Lánykám rettentően élvezte és a végén nagyon büszke volt magára! Hazaérve, ragaszkodott hozzá, hogy az oklevelét azonnal ragasszuk ki a szobája falára :)

Beszóltá?! :D

Férjecskémtől kaptam dobokot, így már én is egyenfehérben nyomulok. Hamarosan joggal viselhetem a fehér övet is :) Remélhetőleg sárga csíkkal.

Judit is nagyon élvezi az edzéseket és lelkesen várja a vizsgát. Remélem, kitart ennél a sportnál, nagyon "jól áll" neki, szépen erősödik, ügyesedik, a Mester és a társak is jó fejek, jó hangulatúak az edzések.