Akartam egy hosszú terepet, túrát tavaszra, de nem nagyon néztem utána, hogy mik vannak. A Kinizsi ott lenne, de elég soká lesz, inkább nyári, mint tavaszi túra, ráadásul tömeg van és drága. Nekem nem jelent annyit a neve vagy a múltja, hogy megérje a költséget.
A múltkori Galyavár túra után írt Piedcat, hogy menne a Kék Balaton nevű túrára, de keres valami őrültet társnak. Persze, máris kattintottam a TTT honlapra, hogy megnézzem :-)
Balaton, +100km, TTT rendezés, a március 15-i hosszú hétvége szombatján. Menjünk!
Férj el volt ragadtatva az ötletemtől :P Hát még, amikor az időjárás jelentésben a napokban elkezdték emlegetni a komoly hidegfrontot ami viharos szelet és igazi téli időt hoz, mikorra ha nem a hétvégére.....
Természetesen nem hátrálunk meg, a szelet és a csapadékot inkább csütörtök-péntekre ígérik, szombatra és vasárnapra csak baromi hideget, pláne éjjelre, de megoldjuk. Imádom a havat, keveselltem is idén a telet, de most már nem vágyom rá, hogy visszajöjjön. Jött volna novembertől februárig.... Viszek meleg ruhát, nem ácsorgunk sokat, és remélem, hogy vasárnap reggel normális lesz a közlekedés és hamar hazajutunk. Időterv nincs, időjárás és talajviszony-függő. Azt is remélem, hogy passzol majd a tempónk és egyikünk sem érzi majd béklyónak a másikat. Közös témánk akad :-)
Beszámoló várható...
2013. március 13., szerda
Tavaszváró
Hétvégén voltunk egy klassz kis versenyen a srácokkal. A MAHFUSZ rendezett Tavaszváró Terepversenyt a Naplás tónál, nosza, menjünk, nincs túl messze, ismerős környék, talán még jó idő is lesz :)
Kicsit száguldozva de bőven odaértünk reggel az ovisok rajtjára. Öcsi nem törte magát különösebben, lekocogta szépen a 300méteres távot, kicsit még köhögött, így nem bántam, hogy nem rohant ezerrel. Kaptak szörpöt, csokit a végén, igazán elégedett volt :-) Judit az 1-2.osztályosok futamában indult, egész szépen ment, csak kár, hogy a rengeteg gyereket egyben rajtoltatták, sokan kiugrottak, illetve aki nem az első sorokból indult az bajosan tudott előrejutni később. No, de nem is győzelemre hajtottunk, futott egy jót a lányka, aztán kipihegte magát és mehettünk egészséges frissítőnek vattacukrot venni :-)
Lézengtünk a tóparton, a srácok élvezték a szaladgálást, vizezést, én meg titokban aggódtam, hogy valamelyik tuti beleesik a vízbe - szerencsére nem így történt. A felnőttek nyílt futama csak délután volt esedékes, így némi játszadozás után elmentünk anyuékhoz és a gyerkőcöket hátrahagyva visszamentem futni.
Nagyon jópofa, gyors versenyt találtak ki a szervezők: egy 2km-es körön kell 5kört futni, de nem egyben, hanem 12 percenként újra rajtolva. Tehát amennyivel hamarabb ér be az ember, mint 12 perc, annyit pihenhet a következő kör előtt. Okozott egy pici kavart, hogy lehetett folyamatos 10km-re is nevezni és volt olyan is, aki nem ért be 12 perc alatt és ezért teljesítette egyben a távot.
Az első kört eléggé megrántották az elején és ment mindenki mint a meszes :) Klassz kis domb van ott, három kisebb kaptatón kellett felmenni illetve a lejtőkön lerobogni, de sajna igazi terepfutó még mindig nem vagyok, így felfelé gyengeségem okán voltam lassú, lefelé viszont nem mertem nagyon rohanni, mert elbénázva a folyadékpótlást, a futás előtt otthon ittam sok vizet és már igencsak kikívánkozott..... Sajnáltam, mert a lejtőkön hozhattam volna némi időt és simán összejöttek volna a negatív részidők. Így lett egy pici lassulás. Egész gyorsan eltelt az 5kör, maradt is bennem kraft. Megvártam az eredményhirdetést illetve sorsolás is volt, a bőkezű szponzor komoly futócipőket ajánlott fel. Sajnos nem én nyertem.
Nagyon klassz nap volt, megyünk máskor is!
Hivatalos beszámoló
Kicsit száguldozva de bőven odaértünk reggel az ovisok rajtjára. Öcsi nem törte magát különösebben, lekocogta szépen a 300méteres távot, kicsit még köhögött, így nem bántam, hogy nem rohant ezerrel. Kaptak szörpöt, csokit a végén, igazán elégedett volt :-) Judit az 1-2.osztályosok futamában indult, egész szépen ment, csak kár, hogy a rengeteg gyereket egyben rajtoltatták, sokan kiugrottak, illetve aki nem az első sorokból indult az bajosan tudott előrejutni később. No, de nem is győzelemre hajtottunk, futott egy jót a lányka, aztán kipihegte magát és mehettünk egészséges frissítőnek vattacukrot venni :-)
Lézengtünk a tóparton, a srácok élvezték a szaladgálást, vizezést, én meg titokban aggódtam, hogy valamelyik tuti beleesik a vízbe - szerencsére nem így történt. A felnőttek nyílt futama csak délután volt esedékes, így némi játszadozás után elmentünk anyuékhoz és a gyerkőcöket hátrahagyva visszamentem futni.
Nagyon jópofa, gyors versenyt találtak ki a szervezők: egy 2km-es körön kell 5kört futni, de nem egyben, hanem 12 percenként újra rajtolva. Tehát amennyivel hamarabb ér be az ember, mint 12 perc, annyit pihenhet a következő kör előtt. Okozott egy pici kavart, hogy lehetett folyamatos 10km-re is nevezni és volt olyan is, aki nem ért be 12 perc alatt és ezért teljesítette egyben a távot.
Az első kört eléggé megrántották az elején és ment mindenki mint a meszes :) Klassz kis domb van ott, három kisebb kaptatón kellett felmenni illetve a lejtőkön lerobogni, de sajna igazi terepfutó még mindig nem vagyok, így felfelé gyengeségem okán voltam lassú, lefelé viszont nem mertem nagyon rohanni, mert elbénázva a folyadékpótlást, a futás előtt otthon ittam sok vizet és már igencsak kikívánkozott..... Sajnáltam, mert a lejtőkön hozhattam volna némi időt és simán összejöttek volna a negatív részidők. Így lett egy pici lassulás. Egész gyorsan eltelt az 5kör, maradt is bennem kraft. Megvártam az eredményhirdetést illetve sorsolás is volt, a bőkezű szponzor komoly futócipőket ajánlott fel. Sajnos nem én nyertem.
Nagyon klassz nap volt, megyünk máskor is!
Judit rózsaszín melegítőben középen :)
2013. február 20., szerda
Galyavár tízszer
Egy lelkes fiatalember, nevezzük Marcinak, kitalálta, hogy az általa is sokszor megjárt Mátra 115 sokak által különféle válogatott negatív jelzőkkel illetett ajándék körét, külön TT-ként megszervezi. De persze, ez a kör rövidke még ha szintes is, így a túrázóknak felkínálták az 1, 3, 6 illetve 15 körös verziót is. A távokból eredően, minimaraton, félmaraton, maraton és 110 névre hallgattak ezek. (részletesen a túráról, az ötletről, a kiírás, adatok, stb ITT)
Amint megláttam az előzetes kiírást, tudtam, ezen ott kell lennem. Akkora marhaság, hogy muszáj :) Naná, hogy én voltam a hosszú táv első női előnevezője....Aztán a túra hetében egyre világosabbá vált, hogy felkészületlenségem mellett, meglehetősen nagy akadályt jelent, hogy a rajthoz 7:30-ra Galyatetőre kéne érjek, no meg az, hogy csigaságom okán, talán csak vasárnap dél körül végzenék és akkor még onnan haza..... Fájó szívvel, de átiratkoztam a maratonra és így fuvarom is lett Csanyánál.
Előkészületek: Ruházatban nem terveztem semmit, nem ígértek nagy hideget, így a téli futónaci, aláöltöző, rövidujjú tech póló szettet választottam, illetve volt nálam egy mikropolár pulcsi és egy leheletvékony széldzseki. No meg kamásli a hó miatt, mert bár a futócipő így is-úgy is beázik, azért nem mindegy, milyen időközönként és milyen mennyiségű hó ömlik bele... Apropó cipő, új cipőt próbáltam ki - don't try this at home! Vivobarefoot Neo Trail . Valamint botot is tudtam vinni, a héten lebonyolítottuk Urssal a botbizniszt, így lett egy használt ámde nem rossz összecsukható túrabotom. Sose botoztam korábban, de a túra körözős volta miatt ha nem jött volna be, bármelyik körben letehettem volna. Ivótartályos zsákot vittem, kajának pár szelet saját gyártású műzliszeletet, vésztartaléknak két gélt. Egy az enyémnél erősebb fejlámpát is kaptam kölcsön.
Szombat reggel Pestről indultam, így nem kellett annyira korán kelnem, ettem egy tányér rizskoch-félét , ittam egy kávét és huss. Eseménytelen utunk volt szerencsére, jódarabig úgy tűnt, a hójelentés csak vicc volt, de aztán megmutatta magát a télies hegyoldal is, valóban 20-50cm hótakaróval.
Az előnevezésnek hála nagyon egyszerűen és gyorsan rajtolhattunk 9:45 került a papíromra. Az első körben nem akartam nagyon tolni, inkább csak felmérni a viszonyokat. Mátraalmásig végig lefelé kell menni, az út részben egynyomos keskeny csapás, máshol szélesebb összetaposott-csúszkált porhavas-kásás, megint másutt szinte sáros, néhol jól járható, széles, keményre taposott. A táj gyönyörű mint mindig, de inkább a lábam elé kell nézzek, a lejtők már most csúsznak, próbálok ügyeskedni a botokkal, úgy érzem, érdemes. Hamar lecsorgok a faluba, pecsét és nyomás felfelé. Galyavár emelkedőjében nem is maga a meredekség a nehéz, hanem, hogy a nagyon meredek kaptató előtt is hosszan kell felfelé haladni. Jól futható rész lenne az alsó szakasz, ha bírnám erővel, de csak a sík és a lejtős részeken futok, így itt az emelkedőt végig gyalogolom. A csúcsnál köteleket is raktak ki a szervezők a biztonság kedvéért, még nem érzem szükségét,hogy használjam, de feltételezem, hogy később, ha jobban ki lesz taposva a pálya, jól fognak jönni (ez bejött). A csúcsmászás után single track, ráadásul a bakancsos taposástól kis huplikkal amiken idővel meg-megcsúszik a láb, a sokadik körben már rettentő idegesítő, így az elején még elmegy. Sípálya, még egy kis szintút és hamar ott a kilátó és a rajt/cél. Tea még nincs, így nem kérek semmit, vizem van, bár baromi hideg. 5 csoki jár a maratoni távosoknak, még ebből sem kérek, pecsét után megyek tovább.
Igazából nincs mit írni az egyes körökről, az út azonos, a hó minősége változik csupán a taposástól, a hőmérséklettől, a lefelé egyre csúszósabb, a sáros rész mellé új csapást taposnak a túrázók, a csúcs egyre nehezebben adja magát, felfelé mindig szinte érzéketlenre fagy a lábfejem, aztán lefelé forróra melegszik, de a lejtőn mindig megy a futás, a botokkal egész jó tempóban tudok gyalogolni (magamhoz képest), jól érzem magam, a fáradtság várat magára, minden jó. A 2.-3.-4.kör után elkértem a csokimat, ettem egy fél szelet lekváros kenyeret és teát töltöttem a púpba. Elfogyott még néhány darab saját készítésű műzliszelet is.
Egész hamar elröpül az öt kör, Ispi kérdezi, hogy kimegyek-e az utolsóra, hát persze, azért jöttem, hogy megcsináljam. Ők hazamennek együtt, Yoyoka is megelégszik öt körrel, na ja, őt Csanya így ajtóig viszi gondolom :P Az utolsó kör előtt előbányászom a lámpát is, úgy saccolom, Galyavára már sötétben mászom meg. Ez is be is jött, Mátraalmásig világosban tudtam menni, aztán csak besötétedett, de a lámpát csak az igazán meredek részen kapcsoltam fel, addig elég volt a hó világító fehérsége, a nyom külön fény nélkül is látszott, előre és felfelé, nem egy nagy was ist das. Látszólag hamar megvan a csúcs, és hamar vége a körnek is. Örültem, naná, de volt bennem elégedetlenség, hiányérzet. Nem ezért akartam ide jönni.
A házban klassz a hangulat, a szervezők kedvesek, jófejek, a teljesítők közül többen a társaikat várják, levest eszünk, beszélgetünk, szabad préda a csoki, közben olykor jön valaki, pecsétel, segítjük és útjára bocsátjuk újra. A maratoni távon már szinte mindenki beért, bizonygatják, hogy nincs az a motiváció ami kivinné őket még egy körre. Még nem traktálom őket a terveimmel, hogy márpedig én kimegyek és nem is egyre. Közben a kályhát is begyújtják, jólesik melegedni a tűznél.
Két tányér leves és hosszabb pihenő után, fogalmam sincs hány órakor úgy döntök, elindulok újra. A házban lévők épp csak nem hívnak elmeorvost.... Kicsit furcsállom is, de nem esik nehezemre elindulni, kimenni a hidegbe (mázlink volt, alig fagypont körül), a sötétbe. A lejtő még jobban csúszik, már a kilátó mellett dobok egy hátast/térdest, óvatos a lefelé, de tiszta flow, nagyon élvezem. Persze olykor morgunk, jaj, de csúszik, affene, sár, ágak, jég, emelkedő, de ez csak olyan ártatlan morcogás, small talk, szinte csak szavakkal megerősített metakommunikáció "Én is itt vagyok és azt érzem amit te" . Ahol egyedül megyek ott meg azért jó. Csak a természet és én, a léptek tompa puffanása, a bot sercegése ahogy karistolja a havat, a koccanása a köveken, a lélegzetvételeim zaja, apró neszek a távolban, a halálmadár hangja....aztán megérkezni a civilizációba, belépni az ajtón a fénybe, a melegbe, az emberek közé amely valahol a biztonságérzetet kell adja az embernek, de aztán mégis vonz a kinti hideg, sötét, olykor magányos éjszaka és egy újabb erőfeszítés.
A korábbi hat körhöz így mentem még négyet, három hosszabb pihenővel, az utolsó két kört egymás után, pihi nélkül. A pihenés ugyan pihentető nem volt, de legalább lehetett enni, társalogni és láthattam beérkezni és újra elindulni az igazán keményeket akik a hosszútávot tolták. Elgondolkodtam többször, vajon sikerült volna a 110? Bizonyára. De így is jó volt. Tényleg jó volt. Azért persze ott van az ember agyában hátul a kisördög és csúnyán vigyorog ...
Köszönet a szervezőknek és a túratársaknak!
Amint megláttam az előzetes kiírást, tudtam, ezen ott kell lennem. Akkora marhaság, hogy muszáj :) Naná, hogy én voltam a hosszú táv első női előnevezője....Aztán a túra hetében egyre világosabbá vált, hogy felkészületlenségem mellett, meglehetősen nagy akadályt jelent, hogy a rajthoz 7:30-ra Galyatetőre kéne érjek, no meg az, hogy csigaságom okán, talán csak vasárnap dél körül végzenék és akkor még onnan haza..... Fájó szívvel, de átiratkoztam a maratonra és így fuvarom is lett Csanyánál.
Előkészületek: Ruházatban nem terveztem semmit, nem ígértek nagy hideget, így a téli futónaci, aláöltöző, rövidujjú tech póló szettet választottam, illetve volt nálam egy mikropolár pulcsi és egy leheletvékony széldzseki. No meg kamásli a hó miatt, mert bár a futócipő így is-úgy is beázik, azért nem mindegy, milyen időközönként és milyen mennyiségű hó ömlik bele... Apropó cipő, új cipőt próbáltam ki - don't try this at home! Vivobarefoot Neo Trail . Valamint botot is tudtam vinni, a héten lebonyolítottuk Urssal a botbizniszt, így lett egy használt ámde nem rossz összecsukható túrabotom. Sose botoztam korábban, de a túra körözős volta miatt ha nem jött volna be, bármelyik körben letehettem volna. Ivótartályos zsákot vittem, kajának pár szelet saját gyártású műzliszeletet, vésztartaléknak két gélt. Egy az enyémnél erősebb fejlámpát is kaptam kölcsön.
Szombat reggel Pestről indultam, így nem kellett annyira korán kelnem, ettem egy tányér rizskoch-félét , ittam egy kávét és huss. Eseménytelen utunk volt szerencsére, jódarabig úgy tűnt, a hójelentés csak vicc volt, de aztán megmutatta magát a télies hegyoldal is, valóban 20-50cm hótakaróval.
Az előnevezésnek hála nagyon egyszerűen és gyorsan rajtolhattunk 9:45 került a papíromra. Az első körben nem akartam nagyon tolni, inkább csak felmérni a viszonyokat. Mátraalmásig végig lefelé kell menni, az út részben egynyomos keskeny csapás, máshol szélesebb összetaposott-csúszkált porhavas-kásás, megint másutt szinte sáros, néhol jól járható, széles, keményre taposott. A táj gyönyörű mint mindig, de inkább a lábam elé kell nézzek, a lejtők már most csúsznak, próbálok ügyeskedni a botokkal, úgy érzem, érdemes. Hamar lecsorgok a faluba, pecsét és nyomás felfelé. Galyavár emelkedőjében nem is maga a meredekség a nehéz, hanem, hogy a nagyon meredek kaptató előtt is hosszan kell felfelé haladni. Jól futható rész lenne az alsó szakasz, ha bírnám erővel, de csak a sík és a lejtős részeken futok, így itt az emelkedőt végig gyalogolom. A csúcsnál köteleket is raktak ki a szervezők a biztonság kedvéért, még nem érzem szükségét,hogy használjam, de feltételezem, hogy később, ha jobban ki lesz taposva a pálya, jól fognak jönni (ez bejött). A csúcsmászás után single track, ráadásul a bakancsos taposástól kis huplikkal amiken idővel meg-megcsúszik a láb, a sokadik körben már rettentő idegesítő, így az elején még elmegy. Sípálya, még egy kis szintút és hamar ott a kilátó és a rajt/cél. Tea még nincs, így nem kérek semmit, vizem van, bár baromi hideg. 5 csoki jár a maratoni távosoknak, még ebből sem kérek, pecsét után megyek tovább.
Igazából nincs mit írni az egyes körökről, az út azonos, a hó minősége változik csupán a taposástól, a hőmérséklettől, a lefelé egyre csúszósabb, a sáros rész mellé új csapást taposnak a túrázók, a csúcs egyre nehezebben adja magát, felfelé mindig szinte érzéketlenre fagy a lábfejem, aztán lefelé forróra melegszik, de a lejtőn mindig megy a futás, a botokkal egész jó tempóban tudok gyalogolni (magamhoz képest), jól érzem magam, a fáradtság várat magára, minden jó. A 2.-3.-4.kör után elkértem a csokimat, ettem egy fél szelet lekváros kenyeret és teát töltöttem a púpba. Elfogyott még néhány darab saját készítésű műzliszelet is.
Egész hamar elröpül az öt kör, Ispi kérdezi, hogy kimegyek-e az utolsóra, hát persze, azért jöttem, hogy megcsináljam. Ők hazamennek együtt, Yoyoka is megelégszik öt körrel, na ja, őt Csanya így ajtóig viszi gondolom :P Az utolsó kör előtt előbányászom a lámpát is, úgy saccolom, Galyavára már sötétben mászom meg. Ez is be is jött, Mátraalmásig világosban tudtam menni, aztán csak besötétedett, de a lámpát csak az igazán meredek részen kapcsoltam fel, addig elég volt a hó világító fehérsége, a nyom külön fény nélkül is látszott, előre és felfelé, nem egy nagy was ist das. Látszólag hamar megvan a csúcs, és hamar vége a körnek is. Örültem, naná, de volt bennem elégedetlenség, hiányérzet. Nem ezért akartam ide jönni.
A házban klassz a hangulat, a szervezők kedvesek, jófejek, a teljesítők közül többen a társaikat várják, levest eszünk, beszélgetünk, szabad préda a csoki, közben olykor jön valaki, pecsétel, segítjük és útjára bocsátjuk újra. A maratoni távon már szinte mindenki beért, bizonygatják, hogy nincs az a motiváció ami kivinné őket még egy körre. Még nem traktálom őket a terveimmel, hogy márpedig én kimegyek és nem is egyre. Közben a kályhát is begyújtják, jólesik melegedni a tűznél.
Két tányér leves és hosszabb pihenő után, fogalmam sincs hány órakor úgy döntök, elindulok újra. A házban lévők épp csak nem hívnak elmeorvost.... Kicsit furcsállom is, de nem esik nehezemre elindulni, kimenni a hidegbe (mázlink volt, alig fagypont körül), a sötétbe. A lejtő még jobban csúszik, már a kilátó mellett dobok egy hátast/térdest, óvatos a lefelé, de tiszta flow, nagyon élvezem. Persze olykor morgunk, jaj, de csúszik, affene, sár, ágak, jég, emelkedő, de ez csak olyan ártatlan morcogás, small talk, szinte csak szavakkal megerősített metakommunikáció "Én is itt vagyok és azt érzem amit te" . Ahol egyedül megyek ott meg azért jó. Csak a természet és én, a léptek tompa puffanása, a bot sercegése ahogy karistolja a havat, a koccanása a köveken, a lélegzetvételeim zaja, apró neszek a távolban, a halálmadár hangja....aztán megérkezni a civilizációba, belépni az ajtón a fénybe, a melegbe, az emberek közé amely valahol a biztonságérzetet kell adja az embernek, de aztán mégis vonz a kinti hideg, sötét, olykor magányos éjszaka és egy újabb erőfeszítés.
A korábbi hat körhöz így mentem még négyet, három hosszabb pihenővel, az utolsó két kört egymás után, pihi nélkül. A pihenés ugyan pihentető nem volt, de legalább lehetett enni, társalogni és láthattam beérkezni és újra elindulni az igazán keményeket akik a hosszútávot tolták. Elgondolkodtam többször, vajon sikerült volna a 110? Bizonyára. De így is jó volt. Tényleg jó volt. Azért persze ott van az ember agyában hátul a kisördög és csúnyán vigyorog ...
Köszönet a szervezőknek és a túratársaknak!
2013. február 14., csütörtök
Még a kajáról...
Most nézem, hogy szinte eltelt egy hónap mióta belekezdtem a harcos táplálkozásba. Nem állítom, hogy tökéletesen betartom a a rendszer kiagyalójának elképzeléseit, de túl nagy kilengések nem voltak. Reggel kezdetnek mindig víz, ennek mennyiségét igyekszem növelni, egyelőre 1-2 pohár tehát cirka 2-4dl. Később általában tea vagy nagyon híg tejeskávé kevés mézzel. Napközben 3-4 adag gyümölcs és zöldség, nyersen (kivéve a sütőtök, az sütve). Mostanában alma, narancs, cékla, sütőtök, sárgarépa, karalábé állt leginkább rendelkezésre, így ezeket variáltam és olykor kiegészítettem pár falat sajttal, kis pohár joghurttal, kevés olajos maggal. Este amit egyébként is ettünk családilag, ez nagyon változó.
A tapasztalatok:
Mérleget nem láttam közelről, így súlyban nem tudom, hogy van-e változás. Deréktájon vártam némi méretcsökkenést, de egyelőre csak kismértékű változást érzek. Ami abszolút pozitívum, hogy könnyebbnek érzem magam és ez akkor is klassz ha a súlyom esetleg valójában nem változott. Éhséget ritkán érzek és akkor is elég pár falat gyümölcs, hogy elmúljon.
Nem edzek valami hűdekeményen mostanság, de egyelőre nincs probléma. Hétvégén például simán lement egy laza két és félórás hóban futás ami előtt napközben csak két almát, leveszöldséget és pár kanál "rozskását" (rozspehely áztatva, fahéjjal, pici mézzel) ettem, illetve közvetlen a futás előtt ittam mézes teát. Nem éreztem gyengeséget vagy komolyabb éhséget és hazaérve se téptem fel a hűtőajtót :) A délutáni taekwondo edzéseket is jól bírom, sőt, ott érzem leginkább, hogy valamelyest könnyebb lettem. A spárga sajnos ettől még nem megy jobban :P
Tehát folytatni fogom.
Amin viszont úgy érzem, változtatnom kéne, az az esti étkezések nagy CH-tartalma. De ez sajnos szinte "genetikai" dolog nálam, imádom a tésztát, sütit, kenyeret :-( Hús nélkül akármeddig el tudok lenni, de ezeket nehéz kerülnöm, de még mértékkel fogyasztanom is. Még próbálkozom :-)
A tapasztalatok:
Mérleget nem láttam közelről, így súlyban nem tudom, hogy van-e változás. Deréktájon vártam némi méretcsökkenést, de egyelőre csak kismértékű változást érzek. Ami abszolút pozitívum, hogy könnyebbnek érzem magam és ez akkor is klassz ha a súlyom esetleg valójában nem változott. Éhséget ritkán érzek és akkor is elég pár falat gyümölcs, hogy elmúljon.
Nem edzek valami hűdekeményen mostanság, de egyelőre nincs probléma. Hétvégén például simán lement egy laza két és félórás hóban futás ami előtt napközben csak két almát, leveszöldséget és pár kanál "rozskását" (rozspehely áztatva, fahéjjal, pici mézzel) ettem, illetve közvetlen a futás előtt ittam mézes teát. Nem éreztem gyengeséget vagy komolyabb éhséget és hazaérve se téptem fel a hűtőajtót :) A délutáni taekwondo edzéseket is jól bírom, sőt, ott érzem leginkább, hogy valamelyest könnyebb lettem. A spárga sajnos ettől még nem megy jobban :P
Tehát folytatni fogom.
Amin viszont úgy érzem, változtatnom kéne, az az esti étkezések nagy CH-tartalma. De ez sajnos szinte "genetikai" dolog nálam, imádom a tésztát, sütit, kenyeret :-( Hús nélkül akármeddig el tudok lenni, de ezeket nehéz kerülnöm, de még mértékkel fogyasztanom is. Még próbálkozom :-)
2013. január 19., szombat
Kaja
Na, mesélek kicsit :-)
Régóta (nagyon régóta) fel-felmerül nálam, hogy le kéne dobni pár kilót (nem az erkélyről...), de egy-két napos fellángolásokon túl sose jutottam, pedig tudom, hogy a kaja visszafogásával máris érhetnék el változást. Nagyon utálom azonban a kizárásos diétákat, én mindenevő vagyok és slussz, valamint baromira nem jön be az, hogy este ne egyek, mert olyankor van együtt a család, főzök vacsit és nem mellesleg, szeretek a családommal vacsorázni (és nem két kekszet vagy egy fél almát....)
Időközben, bár nem követtem egyiket se, de olvasgattam sokféle diétáról, étkezési programról, elvekről, fiziológiáról....volt, ami egyáltalán nem fogott meg, volt amin elkerekedett a szemem és olyan is, amit használhatónak és hihetőnek ítéltem. Ez utóbbiból a legvonzóbb a WD (Warriors' Diet - Harcosok étrendje) volt és nem a neve miatt :P
Le van írva sok helyen, nem pazarolnám itt rá a helyet és a szót, de röviden, böjtöléses-jellegű étrend, hosszabb kajaszünetes (kevés kajás) szakaszt követ egy rövid kajálós. A miértje abszolút hihető, az életmódomhoz szuperül illeszthető, így elhatároztam, teszek egy próbát. Még csak 10napja játszom ezt, úgyhogy komoly következtetéseket nem vonnék le, de ami biztos, nagyon jól érzem magam, nem került semmilyen fáradtságba vagy nehézségbe betartani, nem "éhezem" (tehát nem vagyok folyton éhes) és vacsira - kis túlzással - azt ehetek amit akarok, cseppet sem érzem azt, hogy megvonnék magamtól bármit is.
Centit, mérleget nem néztem, de ami érezhető enélkül is, hogy napközben könnyebbnek, frissebbnek érzem magam, nincs "kajakóma" ebéd után (mert nincs ebéd se:P ) , emellett bírom az edzést is (bár hosszút nem futottam mostanság), a délutáni TKD edzésen tökéletesen bírtam a pörgést.
Az átállás egyik napról a másikra történt és legnagyobb meglepetésemre, nem okozott nehézséget. Reggel ugyan fura volt, hogy nem tervezem már az ébresztő csörgésekor a reggelit, és nem csipegetek a gyermek uzsonnájának készítése közben, de simán elvoltam a pohár vízzel vagy teával (az elmúlt két napban ittam kávét, kevéske mézzel, tejjel, de csak mert kívántam az ízét). Délelőtt víz, tea, egy-egy alma, répa, narancs, uborka, mikor épp mi volt kéznél, de igazából ebből se sok, egy-két darab. Délután ugyanez, szintén nem sok, aztán este vacsira amit egyébként is evett a család, max ha süti is volt akkor abból nem ettem vagy csak picit. A szerdai edzés előtt voltam kissé éhes, akkor ettem pár szelet sajtot az almához és tökéletesen elég volt.
Eddig 10 nap telt el ezzel a táplálkozással, kíváncsi vagyok, hosszabb távon milyen tapasztalatokat szerzek és vajon fogyok-e ezzel az étrenddel. A fogyás csak mellékes, igazából egészséges akarok lenni és jól érezni magam a bőrömben, de a sportjaimhoz és az egómnak is kéne az a néhány centi/kiló mínusz. Ami fontos, hogy ezt nem érzem fogyókúrának (mert nem is az), egy abszolút hosszútávon működőképes, fenntartható életmód, tehát ha beválik, akkor akármeddig folytathatom. A fogyás érdekében, igyekszem este sem csak szénhidráthegyeket betermelni, de nem korlátozom magam nagyon. Egyelőre az a furcsa, hogy a módszert követők nagy esti lakomákról számolnak be, én viszont nem igazán ettem többet vacsira mint korábban. Talán ha többet edzek akkor ez is változni fog.
Majd szólok, hogy alakulok :-) És persze azt sem hallgatom el, ha netán mégse jön be hosszabb távon.
Itt egy írás az étrendről, linkekkel.
Régóta (nagyon régóta) fel-felmerül nálam, hogy le kéne dobni pár kilót (nem az erkélyről...), de egy-két napos fellángolásokon túl sose jutottam, pedig tudom, hogy a kaja visszafogásával máris érhetnék el változást. Nagyon utálom azonban a kizárásos diétákat, én mindenevő vagyok és slussz, valamint baromira nem jön be az, hogy este ne egyek, mert olyankor van együtt a család, főzök vacsit és nem mellesleg, szeretek a családommal vacsorázni (és nem két kekszet vagy egy fél almát....)
Időközben, bár nem követtem egyiket se, de olvasgattam sokféle diétáról, étkezési programról, elvekről, fiziológiáról....volt, ami egyáltalán nem fogott meg, volt amin elkerekedett a szemem és olyan is, amit használhatónak és hihetőnek ítéltem. Ez utóbbiból a legvonzóbb a WD (Warriors' Diet - Harcosok étrendje) volt és nem a neve miatt :P
Le van írva sok helyen, nem pazarolnám itt rá a helyet és a szót, de röviden, böjtöléses-jellegű étrend, hosszabb kajaszünetes (kevés kajás) szakaszt követ egy rövid kajálós. A miértje abszolút hihető, az életmódomhoz szuperül illeszthető, így elhatároztam, teszek egy próbát. Még csak 10napja játszom ezt, úgyhogy komoly következtetéseket nem vonnék le, de ami biztos, nagyon jól érzem magam, nem került semmilyen fáradtságba vagy nehézségbe betartani, nem "éhezem" (tehát nem vagyok folyton éhes) és vacsira - kis túlzással - azt ehetek amit akarok, cseppet sem érzem azt, hogy megvonnék magamtól bármit is.
Centit, mérleget nem néztem, de ami érezhető enélkül is, hogy napközben könnyebbnek, frissebbnek érzem magam, nincs "kajakóma" ebéd után (mert nincs ebéd se:P ) , emellett bírom az edzést is (bár hosszút nem futottam mostanság), a délutáni TKD edzésen tökéletesen bírtam a pörgést.
Az átállás egyik napról a másikra történt és legnagyobb meglepetésemre, nem okozott nehézséget. Reggel ugyan fura volt, hogy nem tervezem már az ébresztő csörgésekor a reggelit, és nem csipegetek a gyermek uzsonnájának készítése közben, de simán elvoltam a pohár vízzel vagy teával (az elmúlt két napban ittam kávét, kevéske mézzel, tejjel, de csak mert kívántam az ízét). Délelőtt víz, tea, egy-egy alma, répa, narancs, uborka, mikor épp mi volt kéznél, de igazából ebből se sok, egy-két darab. Délután ugyanez, szintén nem sok, aztán este vacsira amit egyébként is evett a család, max ha süti is volt akkor abból nem ettem vagy csak picit. A szerdai edzés előtt voltam kissé éhes, akkor ettem pár szelet sajtot az almához és tökéletesen elég volt.
Eddig 10 nap telt el ezzel a táplálkozással, kíváncsi vagyok, hosszabb távon milyen tapasztalatokat szerzek és vajon fogyok-e ezzel az étrenddel. A fogyás csak mellékes, igazából egészséges akarok lenni és jól érezni magam a bőrömben, de a sportjaimhoz és az egómnak is kéne az a néhány centi/kiló mínusz. Ami fontos, hogy ezt nem érzem fogyókúrának (mert nem is az), egy abszolút hosszútávon működőképes, fenntartható életmód, tehát ha beválik, akkor akármeddig folytathatom. A fogyás érdekében, igyekszem este sem csak szénhidráthegyeket betermelni, de nem korlátozom magam nagyon. Egyelőre az a furcsa, hogy a módszert követők nagy esti lakomákról számolnak be, én viszont nem igazán ettem többet vacsira mint korábban. Talán ha többet edzek akkor ez is változni fog.
Majd szólok, hogy alakulok :-) És persze azt sem hallgatom el, ha netán mégse jön be hosszabb távon.
Itt egy írás az étrendről, linkekkel.
2012. november 14., szerda
Duplaélmény-duplakutya
Történt egyszer, hogy egyik legkedvencebb versenyszervezőnknek elgurult a gyógyszere és kitalált egy páros terepfutó versenyt, hol máshol, mint a Mátra izzasztó útjain. Természetesen a kellően mazohista és önpusztító hajlamú futóknak azonnal megtetszett az ötlet és serényen járultak is a nevezéshez....legalábbis a bátrak és a vakmerők.
Egyszerű de nagyszerű útvonalról volt szó, Mátrafüred-Kékes-Parádsasvár-Kékes-Mátrafüred, aztán ugyanez mégegyszer, összesen 73km élvezet, több mint 3000méter szinttel, négyszer érintve kis hazánk legmagasabb csúcsát. A hozzám hasonlóknak nem is ezek az adatok okoztak fejtörést, sokkal inkább a szintidő, ami 13 óra volt. Első hangzásra bőségesnek tűnt, aztán belegondolva a tempómba és hegyi tapasztalatomba (illetve annak hiányába) már erősen neccesnek. De mindenképp meg akartam próbálni.
Előbb azonban találnom kellett egy futótársat. A jó ég tudja, mi vezette Sznupit az utamba, de rövid chat társalgás után eldöntetett, hogy együtt nevezünk. Csapatnévnek a fantáziadús Bozót&Sznupi nevet választottuk :)
Természetesen aggódtam és voltak bennem kétségek, melyeket meg is osztottam Sznupival, de biztosított róla, hogy nem fog egész hátralevő életében utálni ha nem sikerül, mert úgyis sikerül és kész :) Ebben a részben igyekeztem egyetérteni. Fejben dől el, ahogy mondani szokás, és valóban, elengedhetetlen, hogy el tudjuk hinni, hogy menni fog, elszántság kell, hogy ne törődjünk másokkal, körülményekkel, apró-cseprő dolgokkal, felesleges gondolatokkal, csak haladjunk előre rendíthetetlenül - ahogy az angol ajkú ultrásoktól hallottam olykor: relentless forward motion, mindig csak előre!
El is jött hamar november második hete, megoldódtak a logisztikai kérdések, eldöntöttem, hogy viszem az ivótartályos zsákot (kösz Jaat!), fogok enni gélt, és egyéb apróságokat. Szombaton, a verseny napján utaztunk le Mátrafüredre Oszaczki-mobillal, kényelmesen leértünk időben, felvettük a rajtcsomagot és készülődni kezdtünk.
Én rögtön pörögni kezdtem, hogy mit vegyünk fel, mit küldjünk előre, mennyi vizet a zsákba, mennyi gélt hova, stb, mire Sznupi néz rám ártatlan, nyugodt kiskutya szemekkel és megkérdi: Miért vagy ideges? :D Éééén? Ideges?! Csak mindjárt rajt.... Nagyon jó volt a rajt-cél helyszín, kényelmesen tudtunk készülődni, volt hely bőven, nem volt tömeg vagy kavarodás.
Kilenc előtt pár perccel kimegyünk az udvarra a rajtkapuhoz, Csanya rövid eligazítást tart, majd elrajtolunk. Hamar szétszakadozik a mezőny, kocogunk a végefelé lazán, sok van még hátra. Talán két páros van mögöttünk, de igyekszem nem foglalkozni ilyesmivel, mert lényegtelen. Épp elég a páros tempóját összehangolni, butaság volna másokhoz viszonyítani magunkat vagy mások tempóját erőltetni. Négyeshatárhoz érve kialakul egy kis vonat, így haladunk szinte végig az első Kékes érintésig. A csúcshoz közeledve Szasza fotóz, mosoly, pacsi, nyomás!
Szaszafotó
Kékes 1. pipa! Frissítőasztal full extrás mint mindig, pár falat ropit, sajtot, olajbogyót vételezünk, iszunk és nekiindulunk a lejtőnek. Kicsit technikás, nem szeretnék rögtön esni, így viszonylag óvatosan ereszkedek, együtt haladunk Edit és Enikő párosával, dumálunk, be is nézünk egy kanyart, de szerencsére csak pár métert megyünk rossz irányba. Nagyon élvezetes ez a szakasz, gyönyörű az erdő, a lejtőkön szépen lehet haladni. Azért egy kis emelkedő itt is van, de Parádsasvárra szépséges szintút visz. Nem sokat beszélünk, Sznupi szinte mindig előttem halad, de nem reklamálok. Kiérünk az aszfaltra és máris ott a pont. A pontőrség parádés, Boszi, Ulrik, Speró lesi kívánságunkat. Sok kívánság nincs, eszünk-iszunk, megyünk :) Utolérnek a betyárcsajok,aggódnak az idő miatt, kérdezgetik, hogy szerintünk beérünk-e így. Nem nagyon értem a kérdést...Még az első körnek is csak a felénél vagyunk, minek agyalni azon, mi lesz sokkal később? Menni kell és kész. Ha gyalog akkor gyalog, csak előre. Hamarosan el is hagynak minket. Ezért kellett aggódni?!
Hullámzó a terep, sok megfutható, enyhe emelkedő is van, nekem mégis alig-alig megy a futás, gyakorlatilag minden emelkedőn gyalog megyek fel. Nem lesz ez jó... De haladunk és menthetetlenül elérjük a sárgát és megkezdjük az araszolást felfelé. Szaszáék jelenléte viccesebbé teszi az amúgy durva mászást, vigyorgunk saját ügyetlenkedésünkön ha már jó képet nem tudunk vágni a készülő fotókhoz :-) Hamarosan szelidül az emelkedő, megfutható volna ez a rész, de nem megy, sőt, apró görcsfélék rántanak a vádlimba, ami nagyon nem jellemző! Sznupit érzésem szerint majd szétveti az ideg, de kívül tiszta nyugalmat sugároz, magnéziumot, sót nyom a kezembe és haladunk tovább. A csúcs közeledtét jelzi az egyre erősödő szél is, felveszem a széldzsekit, de így sincs melegem. Végre felérünk, Kékes 2., nagyon örülök a teának, édes kekszet és sóba mártott sajtot nyomok hozzá, tökéletes! László Szilvi szerint Yoyék alig pár perce mentek el.
Lazának érzem a lábakat, elsőre minden szép és jó, futni kezdünk, de hamar rájövök, elfárasztott ez a 36km rendesen, emelkedőn futva érezhetően száll el a pulzus és jönnek az ólomlábak. Ej, mi lesz itt?! Szégyellem a pofám, de alig-alig futok, szinte végig gyalogolunk. Vámpiriék mennek el mellettünk lazán, eddig észre sem vettem, hogy mögöttünk voltak :o Nagysokára érünk a Kékes alá, már megy le a nap, esek is egy szépet valami kőben, de szerencsére nincs nagy baj. Szinte sötétben érjük el a csúcsot, hideg szél fúj, még szeencse, hogy a síházban van a pont. Felvesszük a fejlámpát, eszünk-iszunk, közben befut valaki aki már a célba tart. Jó neki. Veszünk egy nagy levegőt és kifelé...
Hamar kiderül, ilyen terepen harmatgyenge a lámpám. Sznupiéhoz képest mintha mécsest gyújtottam volna :( Nem valami jó így a technikás lejtő, alig látom a köveket, gyökereket, közben a széltől a szemem is könnyezni kezd...hurrá :/ Folyton szólnom kell Sznupinak, hogy lassítson, pedig tudom, hogy sietnünk kéne és mennék is gyorsabban, de így is állandóan megbotlok a nem észlelt akadályokban. A bokaforgató részen lehagyjuk a Csiga Tours csapatot, majd Parádóhuta előtt RaZót és Vámpirit. Csodálkozom kicsit, hogy ilyen megfontoltan haladnak, Bogi lenyom engem simán bármikor. No mindegy, haladjunk! Alig várom Parádsasvárt, de közben rettegek is a sárgától. A szépséges szintúton vaddisznók robognak át előttünk, majd ismét dobok egy hasast enyhe félcsavarral, kis híjján a szakadékban kötve ki. Szegény Sznupira a frászt hozom, pedig enélkül és épp eléggé kivan. Persze fizikálisan meg se kottyan ez a táv neki, de ez a tötyörgés a szintidőhöz közel felőrli szép lassan...
Szintidőn belül érünk a pontra, rövid eszem-iszom és egy csepp vállmasszázs, izót kérek a púpba a hosszú mászáshoz és indulunk tovább. Próbálom nyugtatni magam, hogy az első körben is sokat gyalogoltam itt, bele kell férjünk az időbe, de siralmasan lassan megy még a gyaloglás is. Sznupi folyton tíz-húsz méterrel előttem, bevár, hümmög, nem hisztizik, nem reklamál, de nem is túl kommunikatív. A társalgás kimerül két szóban: -Gyere! / - Jövök. Hamarosan visszaelőz a Csiga Tours aztán a sárga tövében Drakulady is...ez már a vég :( Vergődök felfelé, sötét van, fúj a szél, nem könnyű, de egyszer ennek is vége. Metsző szélben érjük el a ködös csúcsot. Kékes 4. Rápillantok az órámra, nem lesz lazázás lefelé, de sikerülnie kell!
A ponton Ernő úgy fogad, mintha tengernyi időnk volna :) Bedobok két teát, sajt, ropi, és menni kell. Brutál szél van, az első pár percben szétfagyok, de a lejtőn futás hamar felmelegít, pláne mert minden erőmmel koncentrálok az útra, nehogy itt a végén essek el megint. Nagyon lassan fogy a táv, pedig az első körben ez olyan rövidnek tűnt...igyekszem, de folyton megbotlok valamiben. Ismét beérjük Bogiékat, ők óvatosabbak lefelé. Az aszfaltra érve megkönnyebbülten kocogunk, kisvasút, már csak két kis kanyar van, még 6-7perc lehet a szintidőből, egyszercsak megakad a lábam a járda hibájában és elegánsan hasra-térdre vágódok lendületből. A már felszabadulni készülő adrenalin égtelen káromkodás formájában szakad ki belőlem, végig a lejtőn erre ügyeltem, hogy el ne essek, erre itt, 200méterre a céltól.... Sznupi kétségbeesett arccal vakar fel, közben RaZó és Bogi fut el mellettünk. Sántikálva indulok meg, nagyon fáj a térdem, de látom az órán, hogy futni kell, nincs mese. A sarkon már kézen fogva fordulunk be, nekünk szól utoljára a kolomp, csippan a dugóka, villan a vaku, kezet nyújt Csanya. 12:58:19 Még korán is érkeztünk :-)
Köszönöm Sznupi! Mindent!
Rendezés, útvonaljelölés, frissítés ötcsillagos. Tökéletes verseny! Sajnálhatja aki nem volt ott! Rendezőknek, pontőröknek millió köszönet!
Egyszerű de nagyszerű útvonalról volt szó, Mátrafüred-Kékes-Parádsasvár-Kékes-Mátrafüred, aztán ugyanez mégegyszer, összesen 73km élvezet, több mint 3000méter szinttel, négyszer érintve kis hazánk legmagasabb csúcsát. A hozzám hasonlóknak nem is ezek az adatok okoztak fejtörést, sokkal inkább a szintidő, ami 13 óra volt. Első hangzásra bőségesnek tűnt, aztán belegondolva a tempómba és hegyi tapasztalatomba (illetve annak hiányába) már erősen neccesnek. De mindenképp meg akartam próbálni.
Előbb azonban találnom kellett egy futótársat. A jó ég tudja, mi vezette Sznupit az utamba, de rövid chat társalgás után eldöntetett, hogy együtt nevezünk. Csapatnévnek a fantáziadús Bozót&Sznupi nevet választottuk :)
Természetesen aggódtam és voltak bennem kétségek, melyeket meg is osztottam Sznupival, de biztosított róla, hogy nem fog egész hátralevő életében utálni ha nem sikerül, mert úgyis sikerül és kész :) Ebben a részben igyekeztem egyetérteni. Fejben dől el, ahogy mondani szokás, és valóban, elengedhetetlen, hogy el tudjuk hinni, hogy menni fog, elszántság kell, hogy ne törődjünk másokkal, körülményekkel, apró-cseprő dolgokkal, felesleges gondolatokkal, csak haladjunk előre rendíthetetlenül - ahogy az angol ajkú ultrásoktól hallottam olykor: relentless forward motion, mindig csak előre!
El is jött hamar november második hete, megoldódtak a logisztikai kérdések, eldöntöttem, hogy viszem az ivótartályos zsákot (kösz Jaat!), fogok enni gélt, és egyéb apróságokat. Szombaton, a verseny napján utaztunk le Mátrafüredre Oszaczki-mobillal, kényelmesen leértünk időben, felvettük a rajtcsomagot és készülődni kezdtünk.
Én rögtön pörögni kezdtem, hogy mit vegyünk fel, mit küldjünk előre, mennyi vizet a zsákba, mennyi gélt hova, stb, mire Sznupi néz rám ártatlan, nyugodt kiskutya szemekkel és megkérdi: Miért vagy ideges? :D Éééén? Ideges?! Csak mindjárt rajt.... Nagyon jó volt a rajt-cél helyszín, kényelmesen tudtunk készülődni, volt hely bőven, nem volt tömeg vagy kavarodás.
Kilenc előtt pár perccel kimegyünk az udvarra a rajtkapuhoz, Csanya rövid eligazítást tart, majd elrajtolunk. Hamar szétszakadozik a mezőny, kocogunk a végefelé lazán, sok van még hátra. Talán két páros van mögöttünk, de igyekszem nem foglalkozni ilyesmivel, mert lényegtelen. Épp elég a páros tempóját összehangolni, butaság volna másokhoz viszonyítani magunkat vagy mások tempóját erőltetni. Négyeshatárhoz érve kialakul egy kis vonat, így haladunk szinte végig az első Kékes érintésig. A csúcshoz közeledve Szasza fotóz, mosoly, pacsi, nyomás!
SzaszafotóKékes 1. pipa! Frissítőasztal full extrás mint mindig, pár falat ropit, sajtot, olajbogyót vételezünk, iszunk és nekiindulunk a lejtőnek. Kicsit technikás, nem szeretnék rögtön esni, így viszonylag óvatosan ereszkedek, együtt haladunk Edit és Enikő párosával, dumálunk, be is nézünk egy kanyart, de szerencsére csak pár métert megyünk rossz irányba. Nagyon élvezetes ez a szakasz, gyönyörű az erdő, a lejtőkön szépen lehet haladni. Azért egy kis emelkedő itt is van, de Parádsasvárra szépséges szintút visz. Nem sokat beszélünk, Sznupi szinte mindig előttem halad, de nem reklamálok. Kiérünk az aszfaltra és máris ott a pont. A pontőrség parádés, Boszi, Ulrik, Speró lesi kívánságunkat. Sok kívánság nincs, eszünk-iszunk, megyünk :) Utolérnek a betyárcsajok,aggódnak az idő miatt, kérdezgetik, hogy szerintünk beérünk-e így. Nem nagyon értem a kérdést...Még az első körnek is csak a felénél vagyunk, minek agyalni azon, mi lesz sokkal később? Menni kell és kész. Ha gyalog akkor gyalog, csak előre. Hamarosan el is hagynak minket. Ezért kellett aggódni?!
Hullámzó a terep, sok megfutható, enyhe emelkedő is van, nekem mégis alig-alig megy a futás, gyakorlatilag minden emelkedőn gyalog megyek fel. Nem lesz ez jó... De haladunk és menthetetlenül elérjük a sárgát és megkezdjük az araszolást felfelé. Szaszáék jelenléte viccesebbé teszi az amúgy durva mászást, vigyorgunk saját ügyetlenkedésünkön ha már jó képet nem tudunk vágni a készülő fotókhoz :-) Hamarosan szelidül az emelkedő, megfutható volna ez a rész, de nem megy, sőt, apró görcsfélék rántanak a vádlimba, ami nagyon nem jellemző! Sznupit érzésem szerint majd szétveti az ideg, de kívül tiszta nyugalmat sugároz, magnéziumot, sót nyom a kezembe és haladunk tovább. A csúcs közeledtét jelzi az egyre erősödő szél is, felveszem a széldzsekit, de így sincs melegem. Végre felérünk, Kékes 2., nagyon örülök a teának, édes kekszet és sóba mártott sajtot nyomok hozzá, tökéletes! László Szilvi szerint Yoyék alig pár perce mentek el.
Ez az egyik kedvenc képem :) Forrás: terepfutas.hu/Szaszafotó
Elindulunk lefelé a kék háromszögön, kicsit köves, de nem vészesen meredek, jól lehet kocogni. Jól esne a gyorsabb tempó is, de a második körben is szükségem van az izmaimra így nem vagánykodok. Egyszercsak Mariann tűnik fel jobbról, picit elkavartak Yoyoval és a kék keresztről a hegyoldalban meredeken vágtak át. Együtt futunk majdnem a célig, ők egy picivel gyorsabbak, Yoyo már a második tányér levest tolja mikor beérünk. Hat órán belüli első kört szerettem volna, Sznupi is így tervezte, de az első kör végéig nem nézett időt, most örömmel nyugtázza, hogy alig lógunk ki az 5:30-ból. El is szöszölünk jó negyedórát, leves, mosdó, öltözködés, aztán nekiindulunk a második körnek.Lazának érzem a lábakat, elsőre minden szép és jó, futni kezdünk, de hamar rájövök, elfárasztott ez a 36km rendesen, emelkedőn futva érezhetően száll el a pulzus és jönnek az ólomlábak. Ej, mi lesz itt?! Szégyellem a pofám, de alig-alig futok, szinte végig gyalogolunk. Vámpiriék mennek el mellettünk lazán, eddig észre sem vettem, hogy mögöttünk voltak :o Nagysokára érünk a Kékes alá, már megy le a nap, esek is egy szépet valami kőben, de szerencsére nincs nagy baj. Szinte sötétben érjük el a csúcsot, hideg szél fúj, még szeencse, hogy a síházban van a pont. Felvesszük a fejlámpát, eszünk-iszunk, közben befut valaki aki már a célba tart. Jó neki. Veszünk egy nagy levegőt és kifelé...
Hamar kiderül, ilyen terepen harmatgyenge a lámpám. Sznupiéhoz képest mintha mécsest gyújtottam volna :( Nem valami jó így a technikás lejtő, alig látom a köveket, gyökereket, közben a széltől a szemem is könnyezni kezd...hurrá :/ Folyton szólnom kell Sznupinak, hogy lassítson, pedig tudom, hogy sietnünk kéne és mennék is gyorsabban, de így is állandóan megbotlok a nem észlelt akadályokban. A bokaforgató részen lehagyjuk a Csiga Tours csapatot, majd Parádóhuta előtt RaZót és Vámpirit. Csodálkozom kicsit, hogy ilyen megfontoltan haladnak, Bogi lenyom engem simán bármikor. No mindegy, haladjunk! Alig várom Parádsasvárt, de közben rettegek is a sárgától. A szépséges szintúton vaddisznók robognak át előttünk, majd ismét dobok egy hasast enyhe félcsavarral, kis híjján a szakadékban kötve ki. Szegény Sznupira a frászt hozom, pedig enélkül és épp eléggé kivan. Persze fizikálisan meg se kottyan ez a táv neki, de ez a tötyörgés a szintidőhöz közel felőrli szép lassan...
Szintidőn belül érünk a pontra, rövid eszem-iszom és egy csepp vállmasszázs, izót kérek a púpba a hosszú mászáshoz és indulunk tovább. Próbálom nyugtatni magam, hogy az első körben is sokat gyalogoltam itt, bele kell férjünk az időbe, de siralmasan lassan megy még a gyaloglás is. Sznupi folyton tíz-húsz méterrel előttem, bevár, hümmög, nem hisztizik, nem reklamál, de nem is túl kommunikatív. A társalgás kimerül két szóban: -Gyere! / - Jövök. Hamarosan visszaelőz a Csiga Tours aztán a sárga tövében Drakulady is...ez már a vég :( Vergődök felfelé, sötét van, fúj a szél, nem könnyű, de egyszer ennek is vége. Metsző szélben érjük el a ködös csúcsot. Kékes 4. Rápillantok az órámra, nem lesz lazázás lefelé, de sikerülnie kell!
A ponton Ernő úgy fogad, mintha tengernyi időnk volna :) Bedobok két teát, sajt, ropi, és menni kell. Brutál szél van, az első pár percben szétfagyok, de a lejtőn futás hamar felmelegít, pláne mert minden erőmmel koncentrálok az útra, nehogy itt a végén essek el megint. Nagyon lassan fogy a táv, pedig az első körben ez olyan rövidnek tűnt...igyekszem, de folyton megbotlok valamiben. Ismét beérjük Bogiékat, ők óvatosabbak lefelé. Az aszfaltra érve megkönnyebbülten kocogunk, kisvasút, már csak két kis kanyar van, még 6-7perc lehet a szintidőből, egyszercsak megakad a lábam a járda hibájában és elegánsan hasra-térdre vágódok lendületből. A már felszabadulni készülő adrenalin égtelen káromkodás formájában szakad ki belőlem, végig a lejtőn erre ügyeltem, hogy el ne essek, erre itt, 200méterre a céltól.... Sznupi kétségbeesett arccal vakar fel, közben RaZó és Bogi fut el mellettünk. Sántikálva indulok meg, nagyon fáj a térdem, de látom az órán, hogy futni kell, nincs mese. A sarkon már kézen fogva fordulunk be, nekünk szól utoljára a kolomp, csippan a dugóka, villan a vaku, kezet nyújt Csanya. 12:58:19 Még korán is érkeztünk :-)
Köszönöm Sznupi! Mindent!
Rendezés, útvonaljelölés, frissítés ötcsillagos. Tökéletes verseny! Sajnálhatja aki nem volt ott! Rendezőknek, pontőröknek millió köszönet!
2012. október 24., szerda
Fejben dől el...
Ha elhiszed, hogy legyőztek - legyőztek.
Ha elhiszed, hogy nem mered - nem mered.
Ha győzni akarsz, de azt hiszed, nem győzhetsz,
Csaknem biztos, hogy nem te leszel a győztes.
(...)
Az élet csatáit nem mindig
Az erősebb, gyorsabb nyeri,
És előbb-utóbb az győz,
Aki, hogy győzhet, elhiszi.
/Walter D. Wintle/
Aki követ a közösségi oldalakon, már tudja, hogy a hétvégén - életemben először - taekwondo versenyen vettem részt. Már egy ideje gondolkodtam rajta, hogy hamarosan kipróbálom magam küzdelemben versenykörülmények közt, mert edzésen egészen más küzdeni, a kisebbekkel nem akarok durvulni, hiszen magasabb vagyok, ráadásul az anyjuk lehetnék, másképp állnak hozzám, a magasabb övesek meg kénytelenek "lealacsonyodni" hozzám, nem az igazi az sem. No meg sérülést sem akarunk, tehát senki nem pörög maxon :-) A lelkesedésemet csupán a realitásérzékem árnyékolta, hiszen kis kezdő vagyok még ebben a sportban, ráadásul jól benne a korban, a futástól merev izmokkal, az ideálishoz képest néhány kiló plusszal... Aztán a verseny hetében csak meg mertem említeni a Mesternek, hogy gondolkodom az induláson. Nagyon megörült a lelkesedésemnek és gyorsan benevezett (tudhat valamit, jobban hisz bennem, mint én magamban....)
Nem izgultam különösebben, felnőtt B kategória, csak nem lehet olyan durva a mezőny .... Aki régóta csinálja az már A kategóriás, aki hasonlóan későn kezdő öreglány azzal talán elbírok :)
A soroksári új sportcsarnok adott otthont az eseménynek, végül saját autóval, csapattársakkal konvojban érkeztünk szombat kora reggel. Mérlegelés rendben, 59kg, most elmegy (-62súlycsoport, az előzőhöz 57 alá kéne befogyni). A csapaton izgalommal teli várakozás látszik, a súlyukkal küzdők rávetik magukat a kajára :-), a kicsik rohangálnak, ismerkednek, edzők beszélgetnek, a szervezők a technikát babrálják.
Hamarosan megnyitó, nem húzzák hosszúra, rövid köszöntő után Patakfalvy Mester megnyitja az eseményt, majd átadja az idén sikeres vizsgát tett sporttársaknak a Koreából megérkezett Dan diplomákat.
Közös bemelegítést követően megkezdődnek a küzdelmek, szokás szerint a legalacsonyabb korosztállyal. A csapat egy emberként szurkol, vándorol pástról pástra, mindig ott vagyunk ahol épp csapattárs küzd, ezerrel ordít mindenki, taps, dübörgés, a végén kézfogások, ölelések, gratulák, ha kell, vigasztaló szavak.
Telik az idő, szünetet tartanak, közben megkapjuk a délutáni beosztást végre és kiderül, csak hárman vagyunk a súlycsoportban (pontosabban csak ketten lennénk, a -57-ben meg csak egy lány, így összevonnak), nekem jutott a hálás/hálátlan szerep, hogy küzdhetek az idegen hölggyel, majd kettőnk közül a győztes ellenfele lesz a harmadik lány (csapattársam, Erika), afféle "előnyerő" rendszerben ő már tuti ezüstérmes legalább. Nem bánom, hogy így alakult, küzdeni jöttem, kipróbálni magam, csak azt sajnálom már előre, hogy ha döntőbe jutok, csapattárssal kell küzdjek.
Mester jön, sulykolja belém az egyértelműt, az első meccset meg kell nyerni, csak akkor lesz második. Keresem a tömegben a lehetséges ellenfelet, felnőtt nő az én súlyomban, csak ennyit tudok, fel is tűnik egy hasonló. Alig ismert érzés tör rám, le tudom győzni! Nem "talán" meg "megpróbálom", saját magamat is meglepve, biztos vagyok magamban, nem tudom, honnan jött ez a nagy önbizalom, az elhatározás, de teljes nyugalomban vártam a küzdelmet, a futóktól kölcsönzött mondással "odamegyek, megverem, oszt kész". Kívülről talán nem így látszott, pláne hogy a magabiztos kezdés után egyenlített az ellenfelem, de adrenalintól elöntött aggyal is jól érzékeltem, hogy állóképességben ő a gyengébb, a három menet végére elfáradhat. Állítólag az egész csapat teli torokból szurkolt, de én csak a két edzőt hallottam, az enyémet és az ellenfélét. Ciki, de még a lányom hangocskáját is csak a végén hallottam meg, pedig ott üvöltött, tapsolt ő is. Sikerült! Elfáradtam rendesen, nem vagyok eléggé felkészülve ilyen szintű pörgésre (3x2perces menetek, fél perc pihivel). Nem volt "szép" küzdelem, rengeteg kihagyott helyzet, fantáziátlan támadások, de mentségemre, első versenyem volt. Az utolsó fél percben remek ötleteim voltak, de képtelen voltam már megvalósítani őket, egyszerűen nem bírtam elég gyorsan mozdulni, elég magasra rúgni, elég erővel támadni.
Tehát sikerült. Irány a döntő, persze valamivel később. A második meccsről nem nagyon tudok mit mondani. Rá voltam pörögve az elsőre, hogy ott győzni kell; győztem, leeresztettem. No és ugye csapattárs az ellenfél... Mindenki azt kérdezgette, hogy most mi lesz, játékosra vesszük vagy idegenként próbálunk küzdeni. Végül is, ez egy egyéni sport, mindenki a dobogó tetejére szeretne állni, miért ne vennénk komolyan? Ebben állapodtunk meg Erikával, győzzön a jobb. De valahogy nem tudtam már felpörögni. Nem jött vissza a harci kedv, se az önbizalom és fáradtnak is éreztem magam, fejben szétesve, motiválatlanul álltam oda a pástra, ellentétben Erikával, akit szétvetett az energia :) Valamiért azt gondoltam, lazán kezdünk, hiszen nem edzünk együtt, alig ismerjük egymást, kis kóstolgatás aztán durvulunk. Nem tudom, miért gondoltam így, de hamar észhez térített egy fejrúgás majd a következő :D Elég csúnya kis küzdelem lett, lassú és gyenge voltam, Erika energikus és fókuszált. Menet közben már nem tudtam mentálisan összerakni magam, megvert és kész.Legalább nem ütött ki :-)
Egyszer fent , egyszer lent, de nem bánok semmit. Mindkettőnknek első versenye volt, mindketten nyertünk egy meccset és egymás mellett állhattunk a dobogón. Az ezüst nagyon szépen csillog, a lányom borzasztó büszke, szereztem rengeteg tapasztalatot (és két nagy lila foltot), tanultam sokat és jól éreztem magam. Beépül.
Ha elhiszed, hogy nem mered - nem mered.
Ha győzni akarsz, de azt hiszed, nem győzhetsz,
Csaknem biztos, hogy nem te leszel a győztes.
(...)
Az élet csatáit nem mindig
Az erősebb, gyorsabb nyeri,
És előbb-utóbb az győz,
Aki, hogy győzhet, elhiszi.
/Walter D. Wintle/
Aki követ a közösségi oldalakon, már tudja, hogy a hétvégén - életemben először - taekwondo versenyen vettem részt. Már egy ideje gondolkodtam rajta, hogy hamarosan kipróbálom magam küzdelemben versenykörülmények közt, mert edzésen egészen más küzdeni, a kisebbekkel nem akarok durvulni, hiszen magasabb vagyok, ráadásul az anyjuk lehetnék, másképp állnak hozzám, a magasabb övesek meg kénytelenek "lealacsonyodni" hozzám, nem az igazi az sem. No meg sérülést sem akarunk, tehát senki nem pörög maxon :-) A lelkesedésemet csupán a realitásérzékem árnyékolta, hiszen kis kezdő vagyok még ebben a sportban, ráadásul jól benne a korban, a futástól merev izmokkal, az ideálishoz képest néhány kiló plusszal... Aztán a verseny hetében csak meg mertem említeni a Mesternek, hogy gondolkodom az induláson. Nagyon megörült a lelkesedésemnek és gyorsan benevezett (tudhat valamit, jobban hisz bennem, mint én magamban....)
Nem izgultam különösebben, felnőtt B kategória, csak nem lehet olyan durva a mezőny .... Aki régóta csinálja az már A kategóriás, aki hasonlóan későn kezdő öreglány azzal talán elbírok :)
A soroksári új sportcsarnok adott otthont az eseménynek, végül saját autóval, csapattársakkal konvojban érkeztünk szombat kora reggel. Mérlegelés rendben, 59kg, most elmegy (-62súlycsoport, az előzőhöz 57 alá kéne befogyni). A csapaton izgalommal teli várakozás látszik, a súlyukkal küzdők rávetik magukat a kajára :-), a kicsik rohangálnak, ismerkednek, edzők beszélgetnek, a szervezők a technikát babrálják.
Hamarosan megnyitó, nem húzzák hosszúra, rövid köszöntő után Patakfalvy Mester megnyitja az eseményt, majd átadja az idén sikeres vizsgát tett sporttársaknak a Koreából megérkezett Dan diplomákat.
Közös bemelegítést követően megkezdődnek a küzdelmek, szokás szerint a legalacsonyabb korosztállyal. A csapat egy emberként szurkol, vándorol pástról pástra, mindig ott vagyunk ahol épp csapattárs küzd, ezerrel ordít mindenki, taps, dübörgés, a végén kézfogások, ölelések, gratulák, ha kell, vigasztaló szavak.
Telik az idő, szünetet tartanak, közben megkapjuk a délutáni beosztást végre és kiderül, csak hárman vagyunk a súlycsoportban (pontosabban csak ketten lennénk, a -57-ben meg csak egy lány, így összevonnak), nekem jutott a hálás/hálátlan szerep, hogy küzdhetek az idegen hölggyel, majd kettőnk közül a győztes ellenfele lesz a harmadik lány (csapattársam, Erika), afféle "előnyerő" rendszerben ő már tuti ezüstérmes legalább. Nem bánom, hogy így alakult, küzdeni jöttem, kipróbálni magam, csak azt sajnálom már előre, hogy ha döntőbe jutok, csapattárssal kell küzdjek.
Mester jön, sulykolja belém az egyértelműt, az első meccset meg kell nyerni, csak akkor lesz második. Keresem a tömegben a lehetséges ellenfelet, felnőtt nő az én súlyomban, csak ennyit tudok, fel is tűnik egy hasonló. Alig ismert érzés tör rám, le tudom győzni! Nem "talán" meg "megpróbálom", saját magamat is meglepve, biztos vagyok magamban, nem tudom, honnan jött ez a nagy önbizalom, az elhatározás, de teljes nyugalomban vártam a küzdelmet, a futóktól kölcsönzött mondással "odamegyek, megverem, oszt kész". Kívülről talán nem így látszott, pláne hogy a magabiztos kezdés után egyenlített az ellenfelem, de adrenalintól elöntött aggyal is jól érzékeltem, hogy állóképességben ő a gyengébb, a három menet végére elfáradhat. Állítólag az egész csapat teli torokból szurkolt, de én csak a két edzőt hallottam, az enyémet és az ellenfélét. Ciki, de még a lányom hangocskáját is csak a végén hallottam meg, pedig ott üvöltött, tapsolt ő is. Sikerült! Elfáradtam rendesen, nem vagyok eléggé felkészülve ilyen szintű pörgésre (3x2perces menetek, fél perc pihivel). Nem volt "szép" küzdelem, rengeteg kihagyott helyzet, fantáziátlan támadások, de mentségemre, első versenyem volt. Az utolsó fél percben remek ötleteim voltak, de képtelen voltam már megvalósítani őket, egyszerűen nem bírtam elég gyorsan mozdulni, elég magasra rúgni, elég erővel támadni.
Tehát sikerült. Irány a döntő, persze valamivel később. A második meccsről nem nagyon tudok mit mondani. Rá voltam pörögve az elsőre, hogy ott győzni kell; győztem, leeresztettem. No és ugye csapattárs az ellenfél... Mindenki azt kérdezgette, hogy most mi lesz, játékosra vesszük vagy idegenként próbálunk küzdeni. Végül is, ez egy egyéni sport, mindenki a dobogó tetejére szeretne állni, miért ne vennénk komolyan? Ebben állapodtunk meg Erikával, győzzön a jobb. De valahogy nem tudtam már felpörögni. Nem jött vissza a harci kedv, se az önbizalom és fáradtnak is éreztem magam, fejben szétesve, motiválatlanul álltam oda a pástra, ellentétben Erikával, akit szétvetett az energia :) Valamiért azt gondoltam, lazán kezdünk, hiszen nem edzünk együtt, alig ismerjük egymást, kis kóstolgatás aztán durvulunk. Nem tudom, miért gondoltam így, de hamar észhez térített egy fejrúgás majd a következő :D Elég csúnya kis küzdelem lett, lassú és gyenge voltam, Erika energikus és fókuszált. Menet közben már nem tudtam mentálisan összerakni magam, megvert és kész.Legalább nem ütött ki :-)
Egyszer fent , egyszer lent, de nem bánok semmit. Mindkettőnknek első versenye volt, mindketten nyertünk egy meccset és egymás mellett állhattunk a dobogón. Az ezüst nagyon szépen csillog, a lányom borzasztó büszke, szereztem rengeteg tapasztalatot (és két nagy lila foltot), tanultam sokat és jól éreztem magam. Beépül.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)