Fejben dől el...

Ha elhiszed, hogy legyőztek - legyőztek.
Ha elhiszed, hogy nem mered - nem mered.
Ha győzni akarsz, de azt hiszed, nem győzhetsz,
Csaknem biztos, hogy nem te leszel a győztes.
(...)
Az élet csatáit nem mindig
Az erősebb, gyorsabb nyeri,
És előbb-utóbb az győz,
Aki, hogy győzhet, elhiszi.
/Walter D. Wintle/

Aki követ a közösségi oldalakon, már tudja, hogy a hétvégén - életemben először - taekwondo versenyen vettem részt. Már egy ideje gondolkodtam rajta, hogy hamarosan kipróbálom magam küzdelemben versenykörülmények közt, mert edzésen egészen más küzdeni, a kisebbekkel nem akarok durvulni, hiszen magasabb vagyok, ráadásul az anyjuk lehetnék, másképp állnak hozzám, a magasabb övesek meg kénytelenek "lealacsonyodni" hozzám, nem az igazi az sem. No meg sérülést sem akarunk, tehát senki nem pörög maxon :-) A lelkesedésemet csupán a realitásérzékem árnyékolta, hiszen kis kezdő vagyok még ebben a sportban, ráadásul jól benne a korban, a futástól merev izmokkal, az ideálishoz képest néhány kiló plusszal... Aztán a verseny hetében csak meg mertem említeni a Mesternek, hogy gondolkodom az induláson. Nagyon megörült a lelkesedésemnek és gyorsan benevezett (tudhat valamit, jobban hisz bennem, mint én magamban....)

Nem izgultam különösebben, felnőtt B kategória, csak nem lehet olyan durva a mezőny .... Aki régóta csinálja az már A kategóriás, aki hasonlóan későn kezdő öreglány azzal talán elbírok :)
A soroksári új sportcsarnok adott otthont az eseménynek, végül saját autóval, csapattársakkal konvojban érkeztünk szombat kora reggel.  Mérlegelés rendben, 59kg, most elmegy (-62súlycsoport, az előzőhöz 57 alá kéne befogyni). A csapaton izgalommal teli várakozás látszik, a súlyukkal küzdők rávetik magukat a kajára :-), a kicsik rohangálnak, ismerkednek, edzők beszélgetnek, a szervezők a technikát babrálják.
Hamarosan megnyitó, nem húzzák hosszúra, rövid köszöntő után Patakfalvy Mester megnyitja az eseményt, majd átadja az idén sikeres vizsgát tett sporttársaknak a Koreából megérkezett Dan diplomákat.

Közös bemelegítést követően megkezdődnek a küzdelmek, szokás szerint a legalacsonyabb korosztállyal. A csapat egy emberként szurkol, vándorol pástról pástra, mindig ott vagyunk ahol épp csapattárs küzd, ezerrel ordít mindenki, taps, dübörgés, a végén kézfogások, ölelések, gratulák, ha kell, vigasztaló szavak.
Telik az idő, szünetet tartanak, közben megkapjuk a délutáni beosztást végre és kiderül, csak hárman vagyunk a súlycsoportban (pontosabban csak ketten lennénk, a -57-ben meg csak egy lány, így összevonnak), nekem jutott a hálás/hálátlan szerep, hogy küzdhetek az idegen hölggyel, majd kettőnk közül a győztes ellenfele lesz a harmadik lány (csapattársam, Erika), afféle "előnyerő" rendszerben ő már tuti ezüstérmes legalább. Nem bánom, hogy így alakult, küzdeni jöttem, kipróbálni magam, csak azt sajnálom már előre, hogy ha döntőbe jutok, csapattárssal kell küzdjek.

Mester jön, sulykolja belém az egyértelműt, az első meccset meg kell nyerni, csak akkor lesz második. Keresem a tömegben a lehetséges ellenfelet, felnőtt nő az én súlyomban, csak ennyit tudok, fel is tűnik egy hasonló. Alig ismert érzés tör rám, le tudom győzni! Nem "talán" meg "megpróbálom", saját magamat is meglepve, biztos vagyok magamban, nem tudom, honnan jött ez a nagy önbizalom, az elhatározás, de teljes nyugalomban vártam a küzdelmet, a futóktól kölcsönzött mondással "odamegyek, megverem, oszt kész". Kívülről talán nem így látszott, pláne hogy a magabiztos kezdés után egyenlített az ellenfelem, de adrenalintól elöntött aggyal is jól érzékeltem, hogy állóképességben ő a gyengébb, a három menet végére elfáradhat. Állítólag az egész csapat teli torokból szurkolt, de én csak a két edzőt hallottam, az enyémet és az ellenfélét. Ciki, de még a lányom hangocskáját is csak a végén hallottam meg, pedig ott üvöltött, tapsolt ő is. Sikerült! Elfáradtam rendesen, nem vagyok eléggé felkészülve ilyen szintű pörgésre (3x2perces menetek, fél perc pihivel). Nem volt "szép" küzdelem, rengeteg kihagyott helyzet, fantáziátlan támadások, de mentségemre, első versenyem volt. Az utolsó fél percben remek ötleteim voltak, de képtelen voltam már megvalósítani őket, egyszerűen nem bírtam elég gyorsan mozdulni, elég magasra rúgni, elég erővel támadni.

Tehát sikerült. Irány a döntő, persze valamivel később. A második meccsről nem nagyon tudok mit mondani. Rá voltam pörögve az elsőre, hogy ott győzni kell; győztem, leeresztettem. No és ugye csapattárs az ellenfél... Mindenki azt kérdezgette, hogy most mi lesz, játékosra vesszük vagy idegenként próbálunk küzdeni. Végül is, ez egy egyéni sport, mindenki a dobogó tetejére szeretne állni, miért ne vennénk komolyan? Ebben állapodtunk meg Erikával, győzzön a jobb. De valahogy nem tudtam már felpörögni. Nem jött vissza a harci kedv, se az önbizalom és fáradtnak is éreztem magam, fejben szétesve, motiválatlanul álltam oda a pástra, ellentétben Erikával, akit szétvetett az energia :) Valamiért azt gondoltam, lazán kezdünk,  hiszen nem edzünk együtt, alig ismerjük egymást, kis kóstolgatás aztán durvulunk. Nem tudom, miért gondoltam így, de hamar észhez térített egy fejrúgás majd a következő :D Elég csúnya kis küzdelem lett, lassú és gyenge voltam, Erika energikus és fókuszált. Menet közben már nem tudtam mentálisan összerakni magam, megvert és kész.Legalább nem ütött ki :-)

Egyszer fent , egyszer lent, de nem bánok semmit. Mindkettőnknek első versenye volt, mindketten nyertünk egy meccset és egymás mellett állhattunk a dobogón. Az ezüst nagyon szépen csillog, a lányom borzasztó büszke, szereztem rengeteg tapasztalatot (és két nagy lila foltot), tanultam sokat és jól éreztem magam. Beépül.

Mert kedvelem...

...a verset is, de még inkább az embert.


Baranyai Máté: A HOSSZÚTÁVFUTÓ AJÁNLÁSA

Tiszteld mindig a távolságot!
Féld, szeresd az utat, amely elvisz, elvezet!
Mert bár lehet hosszú és veszélyes,

de hidd el csodálatos!
S ha tiszteled, viszont szeret!

Ellenfeledre mosolyogj!
Kívánj neki sok sikert, s ha kell – segítsd!
A küzdelem csak a pályán,
a verseny csak a lábakban,
ám magad soha el ne bízd!

Segítőiddel légy türelmes!
Mint ahogyan ők teszik csendesen veled!
A pályát aki körülállja sohasem ellenség,
viszont csodálattal néz rád!
Ezért tiszteld a tekinteteket!

A célba érve légy alázatos!
Mert lesznek más pályák, új ellenfelek, s talán utak!
Később jönnek el hozzád,
de addig is készülj keményen,
hogy legyen még sok ehhez hasonló...

Szép pillanat!

12óra a parkban

Találtam egy remek mottót egy közösségi oldalon:

Aki győzni akar, annak egyszer-kétszer bele kell szeretnie saját vereségeibe is, hogy hiteles legyen a kiábrándulása.
/Csoóri Sándor/

Ez annyira igaz, hogy valódi villanykörtés-homlokracsapós "Aha" élmény volt olvasni. És ha igaz, akkor van remény, mert nem utálom már az elrontott futásaimat, ezt a mostanit sem :-) De azért elmesélem hogy volt...

Nem terveztem a Balatonalmádi 12órás OB-t, ahogyan szinte semmit sem terveztem az idén, de amikor tudomást szereztem róla, hogy örök példaképem és kedves sokat tapasztalt futótársunk, Lencsés Éva néni ezzel a versennyel tervezi befejezni ultrafutó pályafutását, úgy gondoltam, feltétlen elmegyek, bár nem edzettem ilyen távra, így csak egy kellemes beszélgetős kocogást szándékoztam elkövetni.

3évvel ezelőtt futottam ugyanitt az első 12órásomat - szintén hirtelen felindulásból - akkor 88km és valamennyi méter lett, pontosan 50kör. A számokat bűvölve, könnyen azt képzeli az ember, hogy ha 50kör lemegy egész könnyen akkor sima liba még öt kört futni és elérni a kezdő 12órázók első lépcsőfokát a 100kilométert...Elmondom, baromira nem sima liba. Nem is gondoltam komolyan, hogy csak úgy odamegyek és 100-at futok, de mindenképp meg akartam javítani a korábbi eredményem. Időközben, beszerveződtem a Balatonfüredi FC csapatába, mi több, a női váltó első tagja lettem. Ez annyiban írta át a tervet, hogy megígértem nekik, hogy az első két órát futom és legalább 20km-t megteszek, a többi a többiek dolga :P

Kisebb döccenőkkel, de lett szállásom és eljött a péntek, amikor Ádival levonatoztunk Füredre ahol Máté (Baranyai) várt minket tárt karokkal :-) és kísért el egy remek pizzériába szénhidrátfeltöltés céljából. Jó társaság, jó kaja, jó hangulat, mi kellhet még ? :-) (tényleg, srácok, hol vannak a fotók?) Estére kiegészült a csapat Töcéékkel, majd rövid éjszaka után együtt kocsikáztunk át Almádiba a rajthoz.

Nagyon jó volt a sok ismerős arcot látni, találkozni sok rég nem látott futócimborával! Megismerkedtem leendő csapatom tagjaival is. Még a rajt előtt sor került Éva néni köszöntésére, illetve egy perces néma csenddel adóztunk a nemrég elhunyt Ujj Zoltán emlékének.

És eldördült a rajt :-) Ahogy terveztem, igyekeztem többé-kevésbé egyenletes tempóban, megállás nélkül futni az első két órát a csapatnak, ami sikerült is, bár a 10perces körökből volt, hogy kicsúsztam. A csapattagok (és igazából mindneki más is, segítők, kísérők, szervezők) nagyon lelkesen szurkolt, kérdezgették, hogy segíthetnek-e valamit, kérek-e valamit. Pár kör után kértem a palackomba folyadékot, mert a poharas mutatvány nekem nem nagyon megy és itt még szerettem volna folyamatosan futni. Nagyon hamar elröppent a két óra, átadtam Nórinak a chipet és lazábban folytattam.

A frissítésben is új módszert próbáltam ki most, vittem az UB-n sajnálatos módon megmaradt géleket és az első két óra után meg is ettem egyet. A későbbiekben, nagyjából egyenletesen elosztva, még négy darab fogyott el. A gél mellett csak kevés gyümölcsöt (almát, narancsot és egy falat dinnyét) valamint háztartási kekszet ettem, a központi frissítőasztalról. Csemegeként még megkóstoltam Éva néni tortáját is :) A folyadékpótlást 90%-ban vízzel oldottam meg, egy-két félpohárnyi izoitalt vettem el az asztalról csak. Ez a fajta frissítés abszolút bevált, volt elég energiám, nem éreztem holtpontot, hiányt, éhséget, gyengeséget és a gyomrom is teljesen rendben volt végig. Szerk.: Kimaradt, hogy ezúttal készültem a napközbeni melegre, igaz az Öreg-park árnyas fái alatt elviselhetőbb a hőség is, de azért voltak kitett szakaszok és a meleg az meleg...vittem egy kis vászontörölközőt és Lubics Szilvi mintáját követve, bevizezve a nyakamba tettem, a végét a felsőm pántja alá tűrve, hogy a helyén maradjon. Úgy érzem, használt, be fogom vetni máskor is ezt a módszert!

Nem sorolok fel egyenként mindenkit, mert valaki biztosan kimaradna és azt nem szeretném, de mindenkinek igyekeztem egy-egy bátorító hajrá-t mondani legalább, sokakkal beszélgettünk itt-ott menet közben, próbáltam megköszönni a szurkolást, reagálni a baráti ugratásokra, értelmesen nézni a fotósokra.....hogy mennyire sikerült az más kérdés :-) Délután igazi színfolt volt Pescenye és Mateve feltűnése a pályán és a pálya mellett, bár sok csevegésre nem volt mód, Edit átvette a sütit és elzavart futni :-) Akárcsak Vinca :-) (Hajrá Bozót! Tökjó szálkás a lábad! Jól vagy? Akkor fussá tovább, na szia! Menjé!) Mentem és közben a VB-n futókon járt az agyam. Nem is emlékeztem pontosan, mikor rajtolnak, de sokat gondoltam rájuk napközben és zaklattam a szervezőket, hogy ha belefér az idejükbe és működik a közvetítés akkor adjanak híreket időnként.

 A 6órások és a váltók nagyon mentek, akárcsak a 12órások élmezőnye. Csak csodálni tudtam őket és azon gondolkodni, hogyan csinálják. Hogy kell úgy koncentrálni, úgy kikapcsolni az agyat, hogy órákon át, egyenletesen, folyamatosan csak menjenek a lábak? Ezt kell megtanulnom. Persze, tudom hol lelem meg a választ...

Teltek-múltak a körök, de érzésre nagyon lassan. Ugyan szinte maradéktalanul sikerült tartanom magam ahhoz a tervemhez, hogy folyamatosan a pályán maradok és nem ülök le, állok ki dumálni, enni-inni, vacakolni, viszont túl sok volt a lassú séta amire igazából nem volt szükségem. Van akinek bejön az, hogy fut egy x tempót és közbeiktat meglehetősen lassú tempójú gyaloglást, de nekem nem szabadott volna ilyen társak mellé beállnom. A lassú séta felesleges, ha gyalogolni akarok pihenésül, tudok gyorsan is, futni viszont elég lassan futok, a "résztávozás" nem fekszik. De hát hüjjje vagyok persze és leálltam sokak mellé így, aztán simán otthagytak futva :P

Nagyon sokáig rá se néztem az eredményjelzőre, amikor pedig rápillantottam, láttam, hogy kategória utolsó vagyok így nem is foglalkoztam többet a dologgal. (itt jön a zárójeles ha : talán ha még időben láttam volna, mennyire közel haladunk egymáshoz hárman....de ez már csak spekuláció :-)

Sajnos nem láttam a 6órások eredményhirdetését, de hallottam, hogy plekoklari nyerte a női versenyt aminek nagyon örültem! Szerencsére összefutottunk még és tudtam gratulálni. Mi mentünk tovább ahogy eddig. Már biztosra vettem, hogy Tomán Edina lesz a bajnok, én pedig kibérelem a biztos 5. helyet, amikor megláttam Edinát lassan araszolni magam előtt. Már előzőleg beszéltünk a gyúrósátornál, de azt hittem a masszőr megoldotta a gondjait. Sajnos nem így volt, és mivel hamarosan gyalogolni sem bírt, az első helyről kellett kiszállnia a versenyből. Nem mondom, hogy egyszer nem szeretnék előtte végezni versenyen, de nem ilyen körülmények közt .....Innen is gyors gyógyulást kívánok neki!

Valahogy a hátralévő 4óra is eltelt, több kört mentem gyorsgyalogolva, mert üdítő változatosságként hatott a lassú cammogás után. Jót beszélgettünk így Evetovics Milánnal (cuki a fiad!) amíg le nem szakadt rólam (azért ez valahol vicces volt, hiszen gyalogoltam). Egy rövidke gyömöszölésre befeküdtem a masszőr kezei alá, mert a vádlim, ami eddig sose fájt, most kissé riogatott. Igazából nem sokkal lett jobb, de jólesett. Az utolsónak hitt körben már csak lötyögtem, gondoltam, megállok a chipszőnyeg után, nem érdekes a tört kör, de amikor odaértem, a kezembe nyomták a "csomagocskámat" és kitaszajtottak a pályára :-) Egy pillantást még sikerült vetnem az eddig elkerült eredményjelző képernyőre és gyors számolással megállapítottam, hogy nyavalyás 850méter kell a kerek 89kilométerhez :o) Bakker, ha ezt tudom... - futott át az agyamon, de késő bánat kutya vacsorája (vagy ilyesmi), így tisztességből belehúztam, legalább ez a kerek(ebb) szám legyen meg. Menet közben halkan szidtam magam mint a bozótot, hogy miért nem figyeltem korábban, hol is tartok, és szedtem a lábaimat, hogy meg legyen a hiányzó 850méter. Szerencsére, az aszfaltra fel voltak festve 50méterenként a távok, így nem kellett saccolnom. Simál elértem a 850-ig és még nem fújták le, így továbbmentem, legyen 1000 :-)

Így lett 89,112m mert ragaszkodtak hozzá, hogy pontosan odáig mérjék a tört körömet ahova letettem a jelzőkémet :-) Végülis PB, ha nem is sokkal, de nem tölt el elégedettséggel persze. Ha úgy szemlélem, hogy nem versenyezni, hanem edzeni és társasági életet élni mentem, akkor tökjó! Ha úgy, hogy ez egy országos bajnokság, akkor vérciki.... Nyaralósfutó - ahogy Vajda Anita mondta később.

A csapatunk, csapataink viszont remekül szerepeltek, a váltó amelynek tagja lehettem (köszönöm!) másdik helyezést ért el. Na, nem az én érdemem hanem a másik négy lányé, akik száztizenvalami kilométert hoztak össze még az én kis huszasom mellé! A BFC-s fiúk is dobogósok lettek! Sokan értek el nagyon szép egyéni eredményt is, nem sorolom, de mindenkire rettentően felnézek! Köszönet illeti a szervezőgárdát is amiért biztosították a körülményeket a remek versenyhez!

A verseny végeztével ismét Éva néni került a középpontba és ő meghatottam fogadta a szervezők és futótársak méltató szavait, valamint az emlékül nki átadott ajándékokat. Mondanom sem kell, vastaps kísérte :-) Innen is, puszi, Éva néni! Pár sor mellett, ezt írtam az emlékkönyvébe: Én is épp ilyen "Éva néni" szeretnék lenni egyszer. Természetesen, Éva néni a futást nem hagyja abba, csak ultraversenyeken nem tervez többé rajthoz állni.

Rodrigueznek és Sneci-kének(akik párosban futottak és mellettünk álltak a dobogón) hála fuvarunk is akadt Pest felé, sőt, a metrót is elértem és a vonatomat is! Már két órája vasárnap van amikor ágyba bújok végre, ébresztő fél 6-ra beállítva, hiszen aznap Nike Félmaraton....

Olimpia

Kisgyerekként a téli olimpiát szerettem nézni - már amennyit közvetített belőle a magyar televízió - talán azért is, mert miközben imádtam a telet és a téli mocorgást, téli sportokat nem igazán próbáltam, így különleges volt csodálni a síugrókat a számomra elképesztő nagysáncon vagy a szánkóverseny félelmetes száguldását. Később beköszöntött a parabola antennák és velük az elérhető eurosport közvetítések időszaka és akkor nézhettem (volna) sportot a tévében amikor csak akartam, ahogyan az olimpiai közvetítés is non-stop folyt. Talán épp ezért volt már kevésbé izgalmas :) De azért olykor néztem; az autó/ motorsporton kívül szinte bármilyen sportközvetítés előtt ott tudok "ragadni" most is :-) Idén leginkább a magyarok szereplésével zajló versenyeket néztem/nézem (8 arany bakker!), illetve kifejezett érdeklődéssel egyes atlétikai számokat és persze az életemben új sportként nemrég feltűnt taekwondot. Utóbbit a tévé nem nagyon közvetíti, de ugyebár minden nézhető online is :) Érdekes, hogy míg a futás és a taekwondo azért érdekel, mert ha sokkal gyengébb szinten is, de én is "üzöm" őket, a lovassportok például alig-alig vonzanak, pedig lovagolgatok én is. Talán azért, mert nekem ló nem sport, "csak" szórakozás, kikapcsolódás, csak felülök a hátára és kószálunk. Amit még nézni terveztem az a maraton, de a nőiről lemaradtam, mert vendégeink voltak, a férfiak pedig vasárnap futnak majd amikor túrázni megyünk... Remélem, a paralimpia maratoni száma is követhető lesz valahol, mert ugye Ezüsthegyi Kabóca barátunk ott lesz a mezőnyben!

UBorkaszezon

Attól tartok, ez nem lesz olyan "bozótos" beszámoló, a humorom (ha volt valaha) is Tihanyban maradt valahol a befutóknál... Szándékosan nem írtam rögtön hazaérkezés után, mert az egész esemény hangulata, a barátaim, sporttársaim sikere felett érzett öröm egészen elnyomta a feladás okozta kínt. Mondják, hogy idővel megszépül az emlék, nos, nálam fordítva van, magával sodort az esemény hangulata, elfeledkeztem a magam bajáról,a befutóknak örülve, más feladókat hallgatva és mondogatva, hogy ne bánd, meleg volt, tudsz te jobbat, majd jövőre, már én is majdnem elhittem, hogy megbocsáthatom magamnak, hogy nem értem célba. Aztán hazajöttünk, leülepedett ez a két nap és nagyon fáj...nem fizikálisan, jól vagyok, nem fáj semmim, az fáj, hogy saját hülyeségemmel ástam a gödröt amibe aztán beleestem, és még ahhoz se voltam elég erős, hogy kimásszak belőle. Nem írok részletesen az útvonalról, olyan volt mint tavaly, csak kicsit melegebben sütött le a nyári nap sugára...külső körülmény, alkalmazkodni kell. Ettől még nem kellett volna feladnom. A feladáshoz vezető hibák sorozatát kezdhetném a tisztességes felkészülés hiányával, de mivel ez tavaly sem volt másképp, sőt, idén még picivel több kilométerem is volt, így ezt hagyjuk. Miután biztossá vált, hogy indulok, egyeztettem szállás ügyben és úgy tűnt, meg is oldódott a dolog, Vászolyban alszom, mint tavaly is. Hamar eljött a verseny előtti péntek, Harcsabarna-mobillal repesztettünk a cél (vagyis a rajt) felé, útközben kellemesem szívva egymás vérét :) A tésztaparty klassz volt, nagyon sokakkal találkoztam , beszélgettünk, viccelődtünk, ám kezdett aggasztani, hogy bár szállásom lenne, de nem nagyon van aki lehozzon a rajtba reggel. Próbáltam érdeklődni a jelenlevők közt, hátha még valaki egyéni induló vagy kísérő ott száll meg és beférnék, de nem jártam sikerrel. Hálózsák végülis volt nálam, így eldöntöttem, ott alszom a rajtban (hülyeség No.1) Nem részletezném soká az éjszakát, mert még most is ideges leszek ha rágondolok, legyen elég annyi, hogy kutya meleg volt, és elviselhetetlen mennyiségű szúnyog, légy, bogárka. Védekezésül a fejem búbjáig próbáltam bevackolni a hálózsákba, így is bejutott nem kevés szúnyog miközben puhára főttem a hőségben. Még a zippzár is megadta magát, így minden moccanásnál utat engedett néhány újabb vérszívónak. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy öt percet nem aludtam egyhuzamban. Annyira viszont nem bírtam magamhoz térni, hogy bekuncsorogjam magam az iskolai öltözőbe legalább... Szombat Ötpercenként néztem az órát, végül négy fél körül nem bírtam tovább a zümmögést, zizegést, csípdesést és felkeltem. Már ekkor tudtam, hogy ku..a kemény napnak nézek elébe, de még menthettem volna valamelyest a helyzetet ha bepofátlankodok a suliba egy hideg zuhanyra, valamint ha a rajtig folyamatosan próbálom pótolni az éjjel kiizzadt rengeteg vizet. Nem tettem. (hülyeség No.2)Öltözködésnél rájövök, hogy a hűtéshez szánt két kendőt otthon hagytam.Csak baseball sapi van. (hülyeség No.3) Reggeli, csomagolás, várakozás. Szállingóznak lassan a futók, bicajosok, élettel telik meg a környék. Kicsit spanol a hangulat, a társaság, jönnek Pecsenyéék és mindenki más , meg sem próbálok felsorolni mindenkit, kicsit dumálunk, készülünk. Leadom a fejlámpát és egy-egy gélt a Keszthely utáni pontokra. Övtáska, kézikulacs, rajthoz! Már hatkor is meglepő a hőmérséklet, nagyon meleg lesz ez látszik. Nem kezdek gyorsan, sőt, lassan kocogunk Ádival egy darabig, aztán megyek egyedül, Wojtek Bélával, Nagyné Krisztával, mikor-kivel. Nem megy olyan lazán a futás, talán csak a tudat, hogy nem vagyok kipihent, csak idő kérdése a fejreállás. Vászolyban még tudok nevetni Ispiék marhaságain, a dörgicsei terepet a hőség ellenére élvezem, Szabadkáról érkezett sporttársakkal váltunk itt pár szót. Köveskál után már kevésbé élvezem a dolgot, meleg van, próbálom magam hűteni vízzel, iszom, haladgatok. Valahol beérem a német Udo-t, jó vele futni, szép egyenletesen megy és van kedve beszélgetni, no és beszél angolul :) Sajnos egy bokorlátogatásomnál szem elöl tévesztem és már nem tudom utolérni. Egy kis szakaszon a DK csapat egy tagjához van szerencsém, együtt koptatjuk az aszfaltot, majd a macskakövet, motiváló a társasága. Tördemicen épp nagyon elegem van, nagyon nyomaszt, hogy ennyire lassan értem idáig. Kedvesek a srácok, leültetnek az árnyékba tésztázni, pedig a kezembe kéne nyomni egy tányért, feltöltött kulacsot és egy jól irányzott mozdulattal kitessékelni a pályára. Sajnos elgyengülök fejben és engedek a vendégszeretetnek. Bevárom Ádit és Ebolát is, aztán mégis hamarabb elindulok Csikével. Aranyos tőle, hogy a nyaralásába beiktatta ezt a kis kitérőt és megnézett minket :) Bíztatása jólesik, igaza van, fizikálisan jól vagyok, csak menni kell, várni az estét, akkor jobb lesz. Szigliget előtt elválunk, egyedül döcögök tovább, rettentő rosszul tűröm a bringaútnál megszoruló forró levegőt. Tűz a nap és bár néha mozdul egy kis fuvallat, az is csak a még forróbb levegőt hozza a növényzet felől. Eszembe jut, hogy a ponton egy bringás combjára adtak jeget...én barom, kérnem kellett volna nekem is, bepakolni a topba, sapiba. Muszáj valahogy hűteni a testet,37fok körül van árnyékban, de mi végig napon vagyunk, saccra 40 fok...ha a testhőnk lesz ilyen forró abba bele lehet dögleni konkrétan...Bevárom Ádiékat, de még velük sem bírom tartani a lépést, az agyam folyton megállásért nyúz. Haladok, de gyökkettővel. Mentálisan nagyon odaver, hogy szinte mindeni lehagyott, mögöttem már talán senki sem ér majd célba....talán én se. A Golf Clubnál pancsoló kislányt játszom a kútnál, de csak rövid időre hoz enyhülést. A parton ismét dől a hőség, MJociba botlom (szó szerint) , sajnos a váltójuk már nincs versenyben. Színes, külföldi finiser póló tűnik fel előttem, lassan beérem, megszólítom. Francia, nincs jól. Megyünk együtt tovább, pár szót váltunk közben, bár nem túl közlékeny, pechje van velem :) Ismerős az arca, lesem a rajtszámát, Thierry? AZ a Thierry?! OMG! Együtt futok egy ilyen futóval?! ÉN? Na persze, így könnyű, ha a félprofi halálán van...Nem marad benne a kaja. Sajnálom őt, jobban mint magamat. Ez segít. Nem neki, nekem. Futok vele. Tudom, Vonyarcon Öcsi vár...már régóta várhat, őrülten rohan az idő. Azt is tudom, hogy bízik bennem és rossz érzéssel tölt el, hogy talán csalódást fogok okozni. Nagyon kedves ellátást kapunk a ponton, bár a fröccsöt nem kockáztatjuk. Thierry-t aggasztja a szintidő, mitagadás, engem is, ezért tovább is indulunk. Valahogy aztán mégis lemaradok, egyedül vergődök a part menti úton. Összefutok viszont másokkal, csak pechemre ők már gyalogolnak, én meg olyan hülye vagyok hogy lelassulok melléjük (hülyeség No.4) Gyenesdiáson ők kiszállnak, kapok egy magnéziumtabit búcsúzóul. A ponton is feladó ücsörög a földön..."motiváló" :-/ Minimális esélyt látok csak rá, hogy szintidőn belül Boglárra érjek, pedig van még idő bőven, csak indulni kéne. Túl sok időt tökölök el, megint a helper szindrómám áldozatává válok, külföldi futótársaknak próbálok segíteni, még Szaszát is felhívom nekik, hogy lesz-e szintidő módosítás a hőség miatt. Egyszercsak Thierry-t látom téblábolni...valami kaja kell neki, de nem igazán tudja, mit próbáljon. Az űrkaják sugárban jönnek ki belőle...Háztartási kekszet rág a presszóban vásárolt jégkásával. Megkívánom. Nem őt, hanem a kekszet :) Brutál időveszteséggel indulunk tovább, de legalább haladunk. Sajnos, futótársam továbbra sem túl közlékeny, bedugulok én is és követem. Fura látni egy nagy futót így szenvedni, hatoson kívüli tempóban totyogva, pár percenként belesétálva...Kettőnk közül fizikailag én vagyok jobb állapotban, mentálisan bizonyára ő az erősebb. A keszthelyi pont már tavaly is szörnyű lassan akart eljönni, idén ráadásul módosult is az útvonal ha jól emlékeztem. A parti sétányon már totál kivagyunk, legszívesebben beleugranék a vízbe és egy óráig ki se jönnék, mégis Thierry-t bíztatom mosolyogva, hogy a ponton lesz leves, talán az helyreteszi. Odaérünk, leroskadunk. Ismerős férfi fekszik a fűben...Földing Ottó :o Durva! Szegény, nagyon szarul néz ki :( Én se vagyok valami vidám. 71km...bameg, ennél bármikor megyek többet...bármikor, de úgy tűnik, nem ma. Számolok. Öt órás maraton ha hamar indulok tovább. Nem tűnne nehéznek, bármikor, de nem ma. És akkor valahogy eldöntöttem, hogy nem próbálok tovább versenyben maradni. (hülyeség No. 5) Pedig lett volna esélyem Boglárra időben érkezni, aztán talán az éjjel még kicsit jobban haladni. Többre talán nem, mert előbb-utóbb levert volna a kialvatlanság vagy legkésőbb a másnap délelőtti hőség, de legalább féltávon túl juthattam volna. Francia társammal vagy nélküle. És mégis elköszöntem tőle és hagytam egyedül tovább indulni...(sajnos, nem jutott messzire ő sem :( Abban biztos voltam, hogy nem indulok haza, hanem maradok vasárnapra, mert a befutókat és az eredményhirdetést látnom kell. Hosszabb pihi után elkocogtam-sétáltam a fenékpusztai pontig - ahol találkoztam a Láss egyesület tandemeseivel - majd vissza, mártóztunk a Balcsiban DK-val, elfogadtam egy kávét és megvártam a pontzárás után MárkusÖcsit, aki visszafuvarozott Tihanyba - útbaejtve egy halászlét :) Vasárnap Éjjel értünk Tihanyba, borzasztó fáradt voltam, de vártam is nagyon a befutókat; normális esetben ugye nem látom a többség célbaérkezését. Tébláboltam egy darabig, beért néhány bicajos, de nem bírtam ébren maradni, így elvonultam aludni két órát. Úgy saccoltam, így nem maradok le Szilvi befutójáról. Jól saccoltam. Hajnal négytől aztán szinte folyamatosan a célban lábatlankodtam, tapsikoltam, ölelgettem, kezet ráztam, jégkrémet hurcoltam és ettem, rengeteg ismerőssel találkoztam. Meg sem próbálok mindenkit felsorolni, mert biztos kihagynék valakit.Nagy élmény volt látni mások örömét és tanulságos volt hallgatni azokat is akinek idén nem sikerült körbefutni a tavat. Gratulálok mindenkinek!

Gödöllő 30 éjjel

Pár nappal a túra előtt kezdték emlegetni a fórumon a csajok, aztán Skia hívott konkrétan, hogy kocogjuk le. Nem volt még biztos a hétvégém, de aztán leszerveztem nagyszülőkkel a gyerekőrzést és már semmi nem állhatott az utamba. Itthon elláttam minden állatkát, hogy a várható vihar esetén se ázzon, legyen kajája, vize, stb., aztán fél 8 után kicsivel megjött Skia és suhantunk Gödöllőre. Bendegúz már ott volt, dumáltunk, neveztünk, vártuk a többieket. Hamarosan befutott Pátyalsó és Forgi, majd később Runka és Ernő. Zolibaba dünnyög az itiner felett, régimódi, vacak, stb...hát ez van, feladat adott, oldd meg :P Némi szöszmötölés, szerelékmustra, lámpabemutató után útnak indultunk, Bendegúz futni akart, Runkáék túrázni, Skia vacillált, én viszont ruházatban futáshoz készültem, nem lett volna kedvem rövid-rövidben, szakadó esőben 7órát sétálni...éjjel.... Így végül hárman kocogva folytattuk a parktól, a többiek túráztak. Bendegúz abszolút készült, ivótartályos hátiszatyor, műzliszeletek, Skia minimálban, bár esőkabáttal :) , nálam volt egy gyümölcspüré, egy fél Powerbar vésztartaléknak és kb másfél deci mentatea. Skia igencsak telve volt energiával, ment volna mint a mérgezett egérke, mondtam, hogy menjenek ha akarnak és nem versenyezni jöttem és azt sem tudom, hogy bírja majd a lábam így egy héttel a Mátra után. Nem mentek, inkább lassítottak :-) A parkból kiérve, egyszercsak Dani (Rushboy) rohan szemből, utánakiabálok - Szia, Dani! - szegény meglepve pördül vissza, de aztán megismer. Futották előbb a 12-t, majd jönnek a hosszúra mindjárt. Biztosra veszem, hogy hamarosan hátbavágnak, de aztán nem így történt :P Felüljáró híd után újra bevesszük magunkat az erdőbe, brutális a páratartalom, meleg van, dől rólunk a víz, miközben jól hallhatóan dörög az ég és a villámok is egyre közelebb csapdosnak. Várom, hogy "leszakadjon az ég", de még várat magára a vihar. (nem sokáig...) Szerencsére elég sok a túrázó, kielégítő a szalagozás, így nem kavarunk (még...), de az itiner valóban gyöngécske, legnagyobb hiányossága, hogy nem tartalmazza az egyes helyek nevét, így a turistatérképpel se nézhető össze normálisan. A térképvázlat közepesen informatív. Az erdő szép mint mindig, az útvonal viszonylag változatos, dombocskák, kellemes lejtők, buja növényzettel tarkított részek és tisztások váltják egymást. Az első néhány ellenőrzőponton szinte sorbaállunk a pecsételéshez, annyian vannak, de megy gördülékenyen a dolog. A túrázók kedvesek, elengednek, nem morognak, de mi is igyekszünk udvariasan helyet kérni, jó utat kívánunk mindegyikőjüknek. Talán így kéne tennie mindenkinek és nem lenne konfliktus..... Több helyen kapunk vizet, csokit, műzliszeletet, utóbbit elteszem, helyette a gyümölcspürémet eszem meg. Minden szuper, szépen haladunk, de Kerepesen aztán csak sikerül elkavarnunk. A nagyfeszültségű oszlop előtt megyünk el balra fel....addig mondom, hogy gyanús, hogy nincs szalagozás, míg elhiszik nekem és visszamegyünk. Naná, hogy az oszlop UTÁN és nem erősen balra, csak az úttal párhuzamosan kell haladni. Semmi gond, beletettünk 2kilit, na és? :P A dörgés-villámlás már sorozatos, majd egyszercsak megnyílnak a csatornák és zuhog is az égi áldás. Skia tempót vált, mintha lenne hova menekülnünk a felhőtakaró alól :) Futunk a búzatábla mellett, le-fel, eső szakad, ázunk...lakott terület, HÉV, mi csak zúgunk tovább az aszfalton. Csendesedik az eső, pillantás az itinerre, Gödöllői, Szadai, jóvan. Már az autópálya hídnál vagyunk majdnem, amikor rájövünk, egy lépés kimaradt....még nem is volt 9.EP ami.....a kilátó! Bakker....ott magasodik a hátunk mögött a domb.... Hátra arc, fel a kilátóba. Eső újból szakad, kerülgetjük a túrázókat, ázott kutyákat, gyönyörködünk a tájat pillanatokra nappali világosságba borító villámokban. Kilátó, ázot itinerre bélyegző, nápolyi, tea, tovább.... Merre? Hát lefelé! A száraz időben betonkemény agyag most lesiklópályává változik, a második lépésnél majdnem leülök...onnan óvatosabb vagyok, helyettem Skia tart esésbemutatót sikítással és röhögéssel körítve :) Azé' leéreünk épségben és a már csendesebben, de kitartóan szemerkélő esőben nyomulunk tovább. A már ismerős aszfaltos szakasz után hosszú-hosszú erdei ösvény, majd szélesebb földút. Szalagozás ugyan nem nagyon van, de más út se, így nem aggódunk. Futunk-gyalogolunk, nagysokára meg van az utolsó EP is, inenn még egy kis földút, majd unalmasan hosszú aszfaltos utca a célig, de megérkezünk bőrig ázva, de vidáman. Kívül az 5órán, eltévedés nélkül belül lettünk volna bőven, csúszkálás nélkül még kevesebb lett volna, de nem számít. Izomzat, minden 100%, szuperkompenzáció vagy mi szösz?! :D Oklevél, kitűző, mosdó, zsíroskenyér, tea, búcsúzás... Skia hazahozott kocsival, köszönet érte! Gyors zuhany után ágyikó és négy óra meglepően pihentető alvás. Pici feszülés bal vádliban, ennyi :) Kellemes túrácska, bár a végét én visszavezetném a parkba, az elejével azonos úton, mert ez a hosszú utca dögunalom, nagyon nem passzol a többihez. Tavaly a srácaimmal itt voltunk a nappali túra rövid távján és megdöbbentett, hogy a 6km-ből majdnem 3 egy városi út :-/ Köszi a társaságot Bendegúznak és Skiának! És gratu a túrázó szekciónak!

A Mátra humora

Mátra 115 helyett 88, valójában 95 plusz egy kicsi

 

Régóta szerepel a bakancslistámon ez a túra, de a legnehezebbek egyikeként tartják számon, és magam is ismerem annyira a Mátra hegyeit, hogy tudjam, nem kisasszonyok piknikje, nem könnyű séta, hanem kemény menetelés hegynek fel és le.....és fel és le és fel....  A tavalyi K100 adott egy kis önbizalmat, de aztán UB lett a folytatás, nem Mátra. Azt persze akkor is tudtam, hogy a K100 kertiparty ehhez képest és igazából az ott elért eredmény semmit sem jelent.  Idén aztán másként alakultak a dolgok, nem jártam túrázni, nem volt K100 se végül, csak egy könnyűnek ígérkező és mégis meghalós Dolina56. Futóedzésekből se volt sok, volt viszont heti 2-3 küzdősport, jelentős lábmunkával.  Ilyen előzményekkel neveztem elő a Mátra 115-re. Természetesen, nem vagyok hülye, jól tudtam, hogy az erőnlétem, állóképességem nem megfelelő a 6000méter feletti brutál össz szintemelkedéshez, de meg akartam próbálni, részese akartam lenni ennek a közösségi eseménynek, és nagyon vágytam már rá, hogy ismét olyan közelségbe, olyan kapcsolatba kerüljek a hegyekkel amilyenbe csak a hegyi sportok által kerülhet az ember. 

Előzetesben lebeszéltem Jaat-tal az utazást, ellátott pár jótanáccsal, elolvasgattam a beszámolókat és újra megnéztem az imádott videókat. Szitó Ervin támogatta a projektem egy ajándék fejlámpával, köszönet érte! Igyekeztem az útvonallal is ismerkedni, de oly régen jártam a Mátrában, hogy alig-alig tudtam beazonosítani a dolgokat. A Muzsla utáni rész például teljesen ismeretlen volt számomra. Nem túl sok gondolkodást követően, összeállítottam a csomagomat is, ivótartályos hátizsák, kis szopókás palack pohár helyett, két gyümölcspüré, két póverbár ketté vágva, sótabletta,  hosszú ujjú tech felső, vékony szélkabát, hosszú aláöltöző gatyó, mini esőponcho, fejlámpa, külön táskába váltóruházat és cipő a célba, törölköző(ezt el szoktam felejteni :)  Előző nap megsütöttem a nevezési díjat, csokidarabos kekszet, és mellécsomagoltam még egy üveg mézet, no meg a festett köveket. Reggelire két sajtos-salátás zsemle, mentatea.

Hamar eljött a várva várt nap és rögtön egy méretes, de szerencsére nem végzetes bakival indult. Elaludtam. Mikor Jaat felhívott, azt se tudtam, hol vagyok, mi van...:o  Azt hittem, csak valamit még egyeztetni akar, erre kiderült, nem voltam ott a megbeszélt helyen, feljött a kapuig. Aztakúúúú!  Ugrás ki az ágyból, férjet kiküld a kapuhoz magyarázkodni, öltöz, cuccot felkap, túlzás nélkül 8 perc alatt kint voltam, menetkészen. Fiúk megmosolyognak, elindulunk...

A kocsiban kellemes várakozásteli ám mégis nyugodt hangulat, beszélgetünk, sztorizunk, a Tápiómenti Maratont emlegetjük, no meg a Palóc Lefagysz-ot, és persze az előttünk álló Mátrát, melynek vonulatát hamarosan szélesvásznon láthatjuk. Egyszerre ijesztő és csodálatos. Az idő kristálytiszta, a levegőt harapni lehet mikor Gyöngyösre érünk. Kocsi leparkol, várjuk a rendezői buszt ami a rajtba, a kisnánai várhoz visz. A buszon ismeretlen túrázó mellé ülök, nem beszélünk, csak nézzük a tájat, eszegetünk. 

Kisnána - dobszó, hellójózsikámteisindulsz, tavalyaztmondtamsohatöbbet, milyenidőttervezel, deszépidőnkvan, milyensütithoztál, holacsomag, ittacsomag, hovakellleadni, nincsapróm, köszJaat, Yoyokacillagom, háttemeg, ménemahosszúra, nanáahosszúra, mévanmásis, mingyárajt,vanmárajtcsomagod, írdalá, köszszépenjóutat, ezismegvan, kelletérkép, kellepulcsi, nincsishideg,sziadani, hogyvanalábad, dehülyevagydeokosan, ittacsanyais, jénemindulpontőrlesz, kivelmész, kivelmenjek, mittudomén, futniakarod, dehogyfutok, örülökhabeérek, deúgyöltöztél, ígykényelmes, dejópólódvan, japerszeénaterepfutó, nembajazhalassú, csakügyesen, fejlámpamegvan, pisilnikellettvolna,axaxavagyhogyishívnak, üdvmindenkinek, mingyámegyünk, jélőwandrás, egyszálgatyában, ezsenomrális, tíz-kilenc-nyolc...hajrápusziviszlátacélban

És indul a mandula!

Jaat mellett robogva kezdek, de persze tudom, hogy ez nem az én helyem. Rushboy mellé szegődök, beszélgetünk. Azt állítja, óvatosan fog menni, ahogy a lába engedi, így talán hasonló tempót megyünk. Így is van, daráljuk a métereket, szinte még libasorban támadjuk a Jagus majd az Oroszlánvár csúcsot. Előbbin Csőre Ernő, utóbbin Zoncsi vár, illusztris pontőrsereg várható másutt is, Pygmea, Csanya, Lupus és mások. Gyors pecsét és már mennénk is, de befutnak cseh és szlovák túratársak akikkel Rush külföldi túrákon ismerkedett össze. Csatlakoznak, nagyon jól nyomják és ketten biztosan beszélnek angolul, beszélgetünk is pár szót. Kékestetőre kapaszkodva kicsit lemaradozok, ők szinte hetente mennek százasokat, mint más a sarki boltba, én meg idén nem is túráztam, még a sík Dolinán is ki akartam nyiffanni :o  A síházban találkozunk, terülj-terülj asztalkám van a javából, iszom teát, eszek egy zsíros és egy szalámis kenyeret, paradicsommal, olajbogyóval, sajttal, kánaán :) Felkapok pár szem cseresznyét és suhanunk. A szlovák lánynak magyarázom, miért vannak kordonok fent, csúcsfutás is ma van, de mi szebb úton jöttünk fel :)  Dani bíztat, maradjak velük, de érzem, sok lesz a tempó. Igazam lesz, a nagyon meredek részen leszakadok, csúszkálok lefelé a sárgán, rönköket kell átlépni, egyedül vagyok, követem az ösvényt, egyszercsak műútat keresztezek, de rémlik ilyesmi az itinerből, így megyek tovább. Újabb műút, kilépve Mátraháza tábla...  Basszus! :o  Parádsasvárra indultam...  Itiner elő, vissza kell menni. Túrabotos lány rohan szembe, László Szilvi az, nyomában Yoyoval...elkavartak ők is, de még tovább is mentek jóval...Együtt megyünk vissza, ebből az irányból jól látszik a sárga négyzet letérés...affene...Ezerrel zúgunk le Parádsasvárra(25km), a ponton pecsét és pár falat, én sütit és aszalt barackot veszek, és már megyünk is. Az ő tempójuk sem éppen laza, de emelkedőn gyalogolunk, csak épp Szilvi kétszer gyorsabb úgy is :P El is lép kicsit, Yoyokával másszuk a Kis- majd a Ngy-Lipótot, durva ez a 360méteren lévő faluból megint 756méterre, aztán Galyatetőre 960méterre emelkedni, 5km távon...Yoyo telefonnal videóz, először azt hittem telefonál csak :o , élvezi, hogy ott lihegek mögötte :)))  A csúcs közelében aztán ő is ellép, fut Szilvi után :) Nekem jó gyalog is, így is majdnem egyszerre érünk a ponthoz. Igazi csúcspont, rengeteg kaja, leves, sütihegyek, innivalók. Kanalazzuk a levest miközben a gyorsak már az ajándék körről (Mátraalmás-Galyavár) érnek vissza. Kihasználom a civilizált mosdót, bár addig Yoyoék lelépnek, de aztán nekiindulok a körnek. Épp arra gondolok, Jaat talán pont ennyivel járhat előttem, amikor meg is jelenik szemből :) Lottó ötös :)) 

Élvezem a kocogást Mátraalmásra, bár kissé röhejes, hogy itt érek be olyanokat akiket még a Kékesre felfelé egyszer már megelőztem...csak ugye az eltévedés... A faluból meredek út vezet Galyavár sziklás, szinte félelmetes csúcsára(alig kb 1200méter távon közel 300métert emelkedünk), majd elfúj a szél, felveszem a széldzsekit, de hamar melegem lesz, ugyanis jön Galyatető II.felvonás, még 120méter szint. Az esőfelhők nem bírják tovább, elengedik terhüket. A ponton (38,74km-7óra25perc) már ernyők alatt a technika és a frissítők. Gábor mellé sodor a lét, vele utaztunk reggel, lelkes elsőbálozó ő is. Adja magát a helyzet, együtt indulunk lefelé. Ázunk és ereszkedünk, kis bizonytalankodással a zöld négyzet levágást várva, de megvan és suhanhatunk Mátraházára. A Hatökör uránál a pontőr szerint Yoyo csak negyed óra-húsz perc előnnyel ment át, amit furcsállok (na, ja, megint elkavartak) A mátraházai ponton isteni vajas-téliszalámis-sajtos szendvicset készítek, bodzaszörpöt vételezek hozzá és indulunk is, menet közben tömöm magamba a kaját. A lefelén egész sokat kocogunk, emelkedők gyalog, az eső hol rákezd, hol szinte eláll. Nagyon nem zavar, bár akkor kezd rá legerősebben amikor hosszabban haladunk védelmet nyújtó lombkorona nélkül :P Lajosháza annyira nem hagyott bennem nyomot, hogy képtelen vagyok felidézni, Mátraszentimre(60,54km - 11óra18) viszont emlékezetes, mert kellemesen felmelegített az itt kapott leves és még mellékhelyiségnek nevezhető dolog is akadt az udvarban. Továbbindulva, majdnem csúnyán benézzük az irányt, de szerencsére mindkettőnknek feltűnik a turpisság és párszáz métert megyünk csak feleslegesen. Visszafordulva kit látunk? Naná, hogy Yoyokát és Szilvit :D Cillagomék bejárták Tolnát-Baranyát. Innen ismét négyesben haladunk, mit haladunk, suhanunk egészen Szorospatakig, ami a 806méteren lévő előző ponthoz képest ismét majdnem 500méterrel van lejjebb. Igaz, közben van két kisebb emelkedő. Ernőék a ponton nagyon kedvesek, magnéziummal, kalciummal kínál a sok finomság mellett, elfogadom, ártani csak nem árt. Yoyo nekiáll vacsizni, én csak megragadok egy szendvicset, töltök vizet a púpba és elindulunk Gáborral Ágasvár felé. Ahogy kezd meredekebbé vélni az út, Gábor ellép egy gyorslábú túratárs nyomában. Csendesen fújtatva érem el az Ágasvári th-t, és kezdek neki Ágasvár csúcsának megmászásához. Jó meredek, nem is baj, hogy sötétedik, legalább nem látom, mennyire. A csúcson már sötét van, Csanya pecsétel,  lefelé már fejlámpával jövök, tipegve a sötétben. Kényelmes frissítés után, két túrázóhoz csatlakozva megyek tovább, a szalagozást majdnem elvétik, de nem is bántuk volna nagyon utólag, mert bokaforgató és sáros terep. akárcsak a Fallóskút utáni rész. Fallóskúton Kató néni vár, aki már lenyomott egy Tápiómenti Maratont aznap! Lecsorgunk Mátrakeresztesre és rövid tanakodás után, a nagy kanyartól megyünk kissé vissza a sárga jelzésen a Hidegkúti nyereg felé. Féltem, hogy ez meredek szakasz lesz, de nem annyira vészes, ellenben hosszú, legalábbis érzésre. A turistaháznál alkalmi társaim rövid frissítés után továbbindulnak a hosszú távon, győzködnek kicsit, hogy menjek én is, de már rég döntöttem, bejelentem a pontőrnél lenevezési szándékomat. Hogy miért neveztem le? Jó kérdés. Éjfél volt, 82km-nél jártunk, 11órám lett volna még megmászni a maradék 1800méter szintet egy maratonnyi távon. Most is azt gondolom, sikerülhetett volna, de nem könnyen. Izomzatilag jól bírtam, némi fáradtságtól eltekintve nem volt bajom, de az emelkedőket egyre lassabban tudtam megmászni, így hiába tudtam még futni is lefelé, szenvedősnek, kétesnek tűnt a teljesítés. A szenvedéssel még nem is lett volna baj, de hogy valahol a szintidőért küzdve, déltájban vergődjek a végén...nem, ez a túra megérdemli, hogy felkészültebben visszajöjjek és megcsináljam tisztességesen. 

Tehát lenevezek, levesezek, kókuszgolyó, sütike, kávé, tiszta piknikhangulat, közben jönnek és mennek a hosszútávosok, de nem inog meg az elhatározásom. Összeszedem magam, kérdezgetem, hátha akad valaki a röviden és már indulnék is egyedül tovább, amikor befut Gábor, korábbi időszakos túratársam, nem túl fényes hangulatban. Szegény, Ágasvár után benézte a szalagozást, megjárt valami ismeretlen falut, majd Mkeresztesen is rossz helyen kanyarodott le (talán a régi sárgán?), így kavargott sokat futva feleslegesen, elege van, elfáradt, lenevez ő is, menjünk együtt. Megvárom amig gyorsan frissít és nekilódulunk a maradéknak. Tót-hegyesre elvileg hamar kéne érjünk, de hiába haladunk tempósan, csak nem jön a zöld négyzet. Gábor még telefonos segítséget is kér, menjünk csak tovább, hangzik a válasz, de nehezen hisszük. Közben Jaat-ot is hívom, nem jó híreket kapok, túl van  Múzslán, de megzuhant, csak remélem, összeszedi magát hamarosan. Kísérteties, éjsötét erdőben baktatunk, gyanúsan sokat lefelé, Gábor felveti, menjünk vissza mert biztosan elvétettük a leágazást. Nem engedek, szerencsére, ugyanis pár méter múlva ott virít jól láthatóan a zöld kereszt, majd háromszög. Megkönnyebbülve megyünk tovább, mikor szemből lámpák fénye villan fel, félviccesen mondom, talán Yoyoék tévedtek el megint, bár már a Múzslán kéne járniuk amennyivel gyorsabbak voltak nálam, erre tényleg ők azok!   Visszamentek keresgélni a zöldet, beletettek itt is pár kilit....Megmásszuk a Tót-hegyest, ami valóban elég hegyes, a csúcs tiszta sziklás gerinc....brrrr...a pontőr viszont kedves, palacsintát és vizet kapunk (basszus, ide is felcipeltek egy csomó vizet?!) majd ereszkedünk vissza a zöld háromszögön, aztán a hírhedt zöld négyzet ahol a jelzés valóban tökéletes, csak épp út nincs, botladozunk az avarban a kövek közt. Hamarosan elérjük az utolsó mászókánkat, Világos hegyet, ami ugyan nem nagy, de roppant meredek felfelés is, hát még lefelé. Lupus vár a hegyen pecséttel és jó szóval. Megbeszéljük az élmezőny állását, búcsúztatjuk Carlos pályacsúcsát, és nekilódulunk a célig tartó nem túl izgalmas szakasznak. A hegyről ereszkedés nagyon durván meredek, szinte félek lemenni, onnan viszont javarészt sík vagy kissé lejtős az út, viszont poros, aprókavicsos és a felső réteg nedves (gondolom, a harmattól), így minden lépésnél rétegenként tapad a talpunkra és hullik a cipőnkbe. Idegesítő. Nagyon. Alig várjuk a falut és végre ott vagyunk,felhívjuk Jaat-ot, úgy tűnik, sikerült összeraknia magát, aminek örülünk.  Gyöngyöstarján, cél. 21óra és 9perccel a kisnánai rajt után megérkeztünk. Taps fogad, követ választunk, levest eszünk, én zuhanyzom, kicsit beszélgetünk, aztán  kerül fuvar hazafelé, így eljövünk. Utólag ezt bánom csak, nem a lenevezést. Jó lett volna még maradni, megvárni a többi beérkezőt. De jövök még, vár a Múzsla, a Havas és egy 115-ös kő!

 

Hatalmas köszönet illeti az egész szervezőgárdát, mert ez egy monumentális rendezvény, rengeteg melóval és rengeteg élménnyel! Igazi közösségi esemény, családias, barátságos, feledhetetlen.