Prológus: Hol is kezdjem? Az előzményeket végülis már leírtam korábban, így kezdjük ott, hogy Lydérch-cel találkoztam a Déliben péntek este és miután lebonyolítottam Galoppal egy telefont (lényeg: Kevés a puszedli! Hozzál még!), elegánsan szarrá áztunk azon az ötven méteren amíg a vonathoz értünk. Lydérch mamája fullextrás melegszenyával vendégelt meg vacsira, majd eldőltünk szépen éjjelre. Hajnalban kelés, reggeli helyett telefon Dildivel, hogy korábban érkezik, indulhatunk. Laza két óra alatt le is suhantunk a pályán, közben puszedlivásárlás (Galopp telefonos ébresztése - a fene gondolta, hogy fél 8-kor még alszik....). A rajt környékének feltérképezése után tracsi barátokkal, szuperkedves szivatás, ugratás ( hány métert tervezel menni ezzel a bringával? és hasonló kedvességek...) Rajt előtt percekkel Galopp rámsóz egy övtasit, azzal, hogy 20kili körül kéne neki, de ahhoz a ponthoz nem lehet kiküldeni. Namajdleszvalahogy...
Nagy nehezen megtaláljuk egymást Sünivel (a rajtkapu tövében...) megkezdődik a pakolás. Süni adogat, Bozót süllyeszti a bringástatyóba, Süniapuka csóválja a fejét :) Utolsó zippzár is behúz, Kész! Süniapuka megjegyzi: Nem gondoltam volna, hogy minden belefér :)))))
És már számolunk is vissza, rajt! Szép lassan a tömeg után indulok a többi kísérővel együtt. Az első kilométereken nehéz haladni a rengeteg autó miatt, szívjuk a gázt az út szélén, de nem akarunk a bringaúton nyomulni amíg sűrű a mezőny. Közben rájövök, hogy nem nulláztam a kilométerórát, gyors gombnyomás, saccolgatás, hogy mennyivel kéne majd számolni. Megyek, megyek, szemmel tartom Sünit amíg lehet, lemaradok a forgalomban, majd robogok utána. Itt még olyan mint egy kis laza kirándulás, mindenki jókedvű, dumál, viccelődik, vigyorog. Haladunk, dombnak föl, dombról le, a váltóm szivat, nem vált le kistányérra, nyomhatom a nagyobb áttételen keményen. De hát kemény vagyok vagy mi.... Csikével, Nyuszival, Dildivel találkozgatunk időnként, váltunk pár szót, buli van. Halandók kérdeznek néha, tipikus társalgás: Ez valami futóverseny? Aha, olyasmi Honnan jöttök? Tihanyból. Hova mentek? Tihanyba. (hatásszünet) És mikorra értek oda? Hol alszotok? Holnap délutánra. Nem alszunk (legyintés, fejcsóválás) Mennyit futnak? Kétszáztizenkét kilométert. Kétszer tizenkettőt? Majdnem...
Közben persze Süni most a világom közepe, lesem mint valami rámbízott kincset. Nem szórakozni vagyok itt, ezt ne feledjem, de nem is kell emlékeztetni. Süni persze rutinos, nem kell folyton instruálni: kortyolja a folyadékot szép folyamatosan, frissítőnél kis víz, sós rágcsa, plusz a nálunk lévő puha sósperec is befigyel időnként, meg egy-két gél. Talán feleslegesen, de párszor elmondom, ha bármi gond van, a legkisebb is, szóljon, tegyünk ellene amíg lehet. De nincs gond, megyünk.
Dörgicse széle. Telefon, Béla az, kéne neki a nálam hagyott kaja. Sürgős? , kérdem. Hát, ha most itt lenne is késő lenne. Vazze! Süninek kulacstöltés, gél, perec a kézbe, Bozót tempót vált, mission impossible indul: a terepes részen beérni az előttünk járó Bélát de hamar.... Aki ott volt, tudja milyen a terep, előzni nem lehet akárhol, csúszik a sár, gumigyilkos köves murva, minden van. Kérdezem a népet, de Bélára senki se emlékszik :P De legalább én találkozom pár ismerőssel, Lubics Szilvi, Pecsenye, Gurdon Évi, Lupus és mások tolják ezek szerint nem túl messze előttünk. Kölcsönös hajrák, közben zakatol az agy: Hol a tökben van a Béla?! Végül felhívom, nem bírom tovább. Szerencsére nincs messze, csak még egy brutál emelkedő. Hóvótál ennyi ideig, éhenhaltam - a szívélyes fogadtatás. Pár szót váltunk, Galopp elrohan, én visszaindulok. Hamarosan jön is szembe Böki és Süni. Mérföldes sóhaj részemről.
Itt egy jó hosszú részről kissé összefolynak az emlékek, de ez jó, hiszen azt is jelzi, hogy semmi baj nem volt, csak haladtunk szépen. 50kili körülre terveztük az első levest (na, ezen sokan megrökönyödtek, de az eredmény minket igazolt, semmi gyomorbaj, eléhezés vagy egyéb, megérte a főzőcskézés!) Előretepertem Szigligetre és legyártottam a leveskét, közben Dildivel egyeztettünk, hogy itt kávézunk egyet. Süni jött, evett, ment. Én vissza a pontra, edény eltesz, Dildi bevár, KÁVÉ! Kevésbé jó hírek Lydérchről, széntablettával tudok szolgálni, talán segít. Örökkévalóságnak tűnik mire utolérem Sünit, de szerencsére minden oké, mosolyog, fut. Megvan a táv negyede!
Futunk, gurulunk, minden szép. Jönnek-mennek a kilométerek, Süni jófiú, eszik, iszik, fut, mosolyog :) Remélem ilyen könnyű dolgom lesz később is. Szerencsére minden lehetséges problémát firtató kérdésemre határozott nem a válasz. Persze itt még ne is legyen baj :) Rájövök szép lassan, hogy nekem is kéne ennem valamit. Jókor.... Hamarosan Pecsenye jön aggódó képpel, B6 vitamint keres. Sajnos nem vittem, pedig volt itthon :( Nyuszit hívom, nekik sincs, többet nem tudok tenni, csak remélem, hogy a doki majd tud segíteni Matevén valamivel.
Laaassan közeledünk Keszthelyhez, Galopp hív, üdvözletét küldi a déli partról. Azannyaúrsztenit, ez meg micsinál?! Megy mint az állat.... Aggódom a váltás miatt, nem lesz ez így jó. Egyeztetünk Kriával, egyelőre a majdleszvalahogy-ban állapodunk meg és hogy majd még beszélünk. Volt egy vicces szitu valahol, mondja Süni, hogy nézzem, ott a következő frissítőpont. Felnézek, hát egy dinnyeárus :D :D :D Arra se emlékszem, hol találkoztam először Lőw Andrással, de nagyon megdöbbentem, hogy ennyire hátul van a mezőnyben. Mikor ezt szóvátettem,kérdezve, hogy mi a baj, annyit válaszolt sztoikus nyugalommal: Semmi. Ez egy csendesebb év.....
Keszthely jön, Keszthely megy, megyünk mi is. Itt voltak Gandikáék talán? Ha igen, akkor itt cukrászdáztunk egyet a lányokkal, közben hullára főztem Süni levesét, de minden szuper volt így is. Sicctovább. A déli parton támadott az alkonyat, lámpa elő. Sünié valami csapat-cuccban maradt, de nálam is volt fejlámpa így semmi gáz.
No, innen komoly gondok vannak a memóriámmal, mindenesetre valahol találkoztunk Süni családjával, valahol mentünk együtt Véghattiáékkal, valahol beszéltünk telefonon Dildiékkel, valahol eldöntöttük, hogy Galoppot sose érném utol, így Kriszta megy vele, én meg maradok Sünivel (ami tök logikus lépés volt, igazából nem is tudom, miért nem így indítottunk rögtön...én valahogy nem voltam vele tisztában, hogy ez a Kriszta az a Kriszta aki Bélát már kísérte tavalyelőtt is, na mind1, megoldottuk, bocs Béla...) Sok az egyenes a vasút mellett, hosszan, uncsin. Itt már kicsit alábbhagy a hangulat, de azért megyünk rendületlenül. Süni jól tűri a kérdezősködésemet, beletörődve helyesel ha evésre bíztatom, rendes gyerek :) A sótablettámat nem támogatja, sebaj, akkor perecet kell ennie :) Pár széntabletta is fogy, állítja, hogy a gyomra nem fáj, csak a bokor volt vonzó, elhiszem, de azért eddaztasósperecet! :) Ééés Féltáv!!!
....valahogy elértünk Boglárra, ahol nagy hangulat fogadott minket, valamint a Berkenye oszlopos tagjai. Vállveregetés, cucc csere-bere, fejlámpa, kaja-pia, nyomás tovább. Ismét a hosszú egyenesek, vasút, vasút, még mindig a vasút. Talán Szemesen csináltam megint levest, talán ez volt az izoitalos? Az vicces volt ám! Képzeljétek el, hogy direkt mondom, hogy levest akarok csinálni, szól is a srác a ponton, hogy vigyázz ezek itt izók, az ott a víz, csak épp a két kupac pohár tök közel volt egymáshoz. Még arrébb is tolt párat - gondolom ekkor került egy izo a vizekhez- én fogom a "vizet", csinálom a levest, erre később Süni eszegeti-eszegeti, majd kérdi: Te, nem lehet, hogy ebben izo van? ....no comment Emlékezetes pont Szárszó is, ahol rövid bokortúra után továbbhaladunk, már Földváron járunk, túl vagyok egy finom levesen, amikor föl akarom hívni Dildit, de a telefon nincs a zsebemben. Pánik, keresgélés, szörnyű felismerés, hogy Szárszón a bokorban eshetett ki....Ezerrel tűztem vissza, közben a verseny legnagyobb tócsájában megmártóztam természetesen, és lássatok csodát, elsőre megtaláltam a bokrot és mögötte a telefont :) Rohanás vissza, rövid társalgás Lőw Andrással (vajon mi volt a baj?), beérem Sünit. Sóhaj. Valamikor-valahol hírt kaptunk a feladókról, OJ balesetéről, Galopp ámokfutásáról, sajnáltuk, örültünk, de csak mentünk tovább.
Innen megint totál memóriazavar. Valahol világosodni kezdett, valahol szakadni kezdett az eső, valahol teát főztem egy buszmegállófélében, valahogy átjutottunk Siófokon pedig szentül meg voltam győződve, hogy sose lesz vége. Az aligai ponton nyomtunk egy levest, nagyon örültem a forró víznek, így nem is kellett főzőcskézni. Én ettem a szolgáltatott levesből, nagyon finom volt! Akarattyára érve elállt az eső, kerülgettük a tócsákat. Süni fáradt lassacskán, de spanolta őt a tény, hogy menthetetlenül közeledünk a célhoz. Itt aztán elkövettem a lehető legnagyobb hibát - eltévesztettem az útvonalat. Nincs mentség, figyelmetlen voltam. Közel 4 kilit raktunk bele egy eszméletlen hullámvasút úton.... Csak az tartott vissza a harakiritől, hogy Süninek szüksége lehet rám később....de komolyan, baromi rossz érzés volt. Az sem vígasztal, hogy más is benézte ugyanazt a kanyart.
Baromi álmosan kúsztunk be Kenesére, ahol Gandika és Manó várt minket a pontnál. Süni aludni akart pár percet, sokan suttogták oda, hogy ne hagyjam, mert nem megy tovább. Tényleg köszi mindenkinek a jótanácsot, de tudtam, hogy nem lesz semmi baj. Gandika kempingágyat rántott elő, takaróval! Én feldobtam egy teát, 7-8 perc telt el, ébresztettem Sünit, tea kész, profizmus a köbön :) Tea, kaja, száraz felső, vízhólyag kezelés, tiszta zokni és már ment is tovább - érkezéstől távozásig 25 perc, de összehasonlíthatatlanul jobban nézett ki utána és szépen is mentünk. Sajnos ezen a ponton láttuk utoljára Gurdon Évit, nem sikerült megoldania a súlyos emésztési problémákat, feladni kényszerült a versenyt.
Kezdtük érezni, hogy innen már meglesz. Csak egy maraton, milyen hülyén is hangzik ez, de mégis, a 212-höz képest a 40 az CSAK 40. Nagy gond továbbra sem volt, egy szépséges vízhólyag, cipőtől megnyomott rüszt, kicsit talán gyakoribb eü szünet az ideálisnál. Reklámozom a sótablettát, de csak a szén kell neki. Rasszista :D (szegény Süni, látod ilyenek a kísérők, kidumálják az anyagcserédet is :)))
Megyünk, megyünk, kiosztunk pár széntablettát, kelendő a Jégzselé is. Látunk rémes csonthártya-gyanús lábat, brutálmód bedurrant vádlit, gyomorgondokkal bajlódó társakat....nem túl szívderítő. Segítek ahol tudok, rossz érzés, hogy ne tudok többet tenni értük.
Almádi. Süni fődje :) Jön a család szurkolni, nagyon aranyosak, jobban izgulnak, mint mi. És itt az ideje a nagy attrakciónak! Elérjük a parkot, ott van mindenki, Süni szalad a barátnőhöz és letérdel elé. Szegény lány köpni-nyelni nem tud, persze eltörik a mécses ahogy kinyitja a kis dobozt és hagyja, hogy ujjára húzzák a gyűrűt. Mindenki szipog, nekem szegeződik a kérdés: Még TE is tudtál róla? :D Ezért a pillanatért már megérte!
De nem állunk soká, menni kell. Elköszönünk, a lányok jönnek egy darabon velünk (bevallom, aggódtam, hogy Sünit negatívan befolyásolja majd a hölgyek jelenléte, de szerencsére nem) 189-hez tervezünk levest, sprintelek előre, de meglep a pont közelsége. Na, mind egy, ekkora baki még belefér, addig is pihenhet picit amíg elkészül a kaja. Már csak egy félmaraton! Alsóörsön ismét család, no meg Berkenyék :) Lábfájásra mosás, krémezés, zoknicsere, fáradtságra puszi, nem tőlem, barátnőtől :)Magunkra hagynak a lányok, megyünk tovább.
Egyre több a gyaloglás, de haladunk. 8,5-9km/h körül fut, 6 körül gyalogol, sokan nem haladnak így se már errefelé....Édes pofa, elnézést kér, hogy sokat gyalogol :) Nem zrikálom, tudom milyen szar ez, sőt, dehogy tudom. 150km felett nekem unknown territory, 181 felett neki is. Megyünk tehát az ismerős ismeretlenbe, rendületlenül a cél felé. Kevinnel forró dróton tartjuk a kapcsolatot, érdeklődnek, jönnek, dicsérnek, jólesik. Sünit kajával piszkálom, egyszerre kevés és nagyon sok a maradék 19kili, nem árt még a kalória, no meg valami szárazabb cucc a sok vízre és izgalomra. Éhes és fáradt vagyok én is, egyre nehezebb újra nyeregbe szállni, de jó képet vágok, Süni is beszédesebb, valamit dumálunk, teljen az idő. Jön Csopak, humorizálunk egy jó rizlingről, közben a sűrűsödő felhőket lessük aggódva. Nem ússzuk meg az esőt ez már látszik.
Szakadó esőben ér az országút melletti bringaút, korrekt felhőszakadásban fordulunk be Füredre. A strandnál beállunk egy tető alá, ami sok az sok. Jó 15 percet eltöltünk itt, egyszerűen nem éri meg kint veretni magunkat, annyira szakad.
Aztán ahogy jött, oly hirtelen megy is a zivatar, mire a központhoz érünk már ragyogóan süt a nap. 10km!!! Ennyit álmunkból felkeltve is tudunk futni ugyebár. No, épp ezért olyan baromi nehéz ilyenkor, mert most nemhogy nem álmunkból keltettek, de nem is hunytuk le a szemünket jóideje.
Minden elindulást kissé nyügis belegyaloglás követ, hangulat a béka segge alatt, így lehuppanok a bringáról, próbálunk 2perc futás, 1 perc gyaloglás kombót, de nem jó így, kell hogy lássa a végét, így inkább kijelölünk egy tereptárgyat amíg elfutunk. Fut, sétál, fut sétál, emelkedőt sétál, megint fut. (hűdeszarmegpakoltbringáttolvafutni) Jön a telefon Kevintől, jönnek kísérni a befutóig. Berkenyékkel kiegészülve toljuk a végét, Kevin hajcsárkodik :) haladunk szépen. Ééééés Tihany! Hullámvasút, fel, fel, aztán a lejtő, kocogunk, kocogunk. Tapintani lehet a feszültséget, gyűlik az endorfin, hogy mindjárt robbanjon. Lekanyar a földútról, csapat félreáll, Bozóttemenjvele, Süni sprintelni kezd, alig kapok észhez, rohanunk a lejtőn, mint az állat. Jobbkanyar (jénemestemátabringán) célegyenes, ereszdelahajamsprint......Megcináltuk! Megcinálta!
Célszalag, érem, kézfogás, puszi, ölelés. És öröm, és fotók, és vége....Mi?! Hogy vége is?! Hisz most indultunk csak el innen..... Még egy kört? ;-)
Majd jövőre!
Epilógus: Elköszöngetés után, gratuláltam Galoppnak a csodás időhöz, próbáltam értelmes két szót szólni Lydérchhez és Jocihoz, egyikük sem volt feldobódva, értelemszerűen. Gurdon Évi örökké mosolyogva járkált, pedig neki sem volt oka örülni :( Nagyon vártuk Bökit és Farkast, eléjük szerettem volna futni, de még nagyon messze voltak.( Bocs Böki, hogy annyiszor hívtalak. ) Közben Littleyu befutója volt várható, Nemespettel eléfutottunk (khm részemről ez erős kifejezés) az emelkedőn , hogy aztán lélekszakadva próbáljam tartani velük a tempót lefelé :) Vacilláltam a hazajutást illetően, 5 óra elmúlt, vonat talán 6 felé, 9 mire Pestre ér, onnan nekem még sok van hazáig..... Peti máris intézkedett, szerzett nekem fuvart Pestre egy tűzoltócsapatnál :) Felhőszakadással együtt 7 előtt 5 perccel már kiszálltam a Keletinél, 20perc múlva volt vonatom haza és 9 előtt otthon voltam, épp mire anyuék meghozták a gyerkőcöket. Altatni nem kellett aznap :) Azt hittem semmi nyoma nem maradt a tekerésnek, de pasi tegnap felhívta a figyelmemet arra a két szép véraláfutásos csíkra ami az alfelemet díszíti :D (tanulság:betétes bringásgatyát csak keskeny nyereghez vegyünk fel!)
