Galyavár tízszer

Egy lelkes fiatalember, nevezzük Marcinak, kitalálta, hogy az általa is sokszor megjárt Mátra 115 sokak által különféle válogatott negatív jelzőkkel illetett ajándék körét, külön TT-ként megszervezi. De persze, ez a kör rövidke még ha szintes is, így a túrázóknak felkínálták az 1, 3, 6 illetve 15 körös verziót is. A távokból eredően, minimaraton, félmaraton, maraton és 110 névre hallgattak ezek. (részletesen a túráról, az ötletről, a kiírás, adatok, stb ITT)

Amint megláttam az előzetes kiírást, tudtam, ezen ott kell lennem. Akkora marhaság, hogy muszáj :) Naná, hogy én voltam a hosszú táv első női előnevezője....Aztán a túra hetében egyre világosabbá vált, hogy felkészületlenségem mellett, meglehetősen nagy akadályt jelent, hogy a rajthoz 7:30-ra Galyatetőre kéne érjek, no meg az, hogy csigaságom okán, talán csak vasárnap dél körül végzenék és akkor még onnan haza..... Fájó szívvel, de átiratkoztam a maratonra és így fuvarom is lett Csanyánál.


Előkészületek: Ruházatban nem terveztem semmit, nem ígértek nagy hideget, így a téli futónaci, aláöltöző, rövidujjú tech póló szettet választottam, illetve volt nálam egy mikropolár pulcsi és egy leheletvékony széldzseki. No meg kamásli a hó miatt, mert bár a futócipő így is-úgy is beázik, azért nem mindegy, milyen időközönként és milyen mennyiségű hó ömlik bele... Apropó cipő, új cipőt próbáltam ki - don't try this at home! Vivobarefoot Neo Trail . Valamint botot is tudtam vinni, a héten lebonyolítottuk Urssal a botbizniszt, így lett egy használt ámde nem rossz összecsukható túrabotom. Sose botoztam korábban, de a túra körözős volta miatt ha nem jött volna be, bármelyik körben letehettem volna. Ivótartályos zsákot vittem, kajának pár szelet saját gyártású műzliszeletet, vésztartaléknak két gélt. Egy az enyémnél erősebb fejlámpát is kaptam kölcsön.

Szombat reggel Pestről indultam, így nem kellett annyira korán kelnem, ettem egy tányér rizskoch-félét , ittam egy kávét és huss. Eseménytelen utunk volt szerencsére, jódarabig úgy tűnt, a hójelentés csak vicc volt, de aztán megmutatta magát a télies hegyoldal is, valóban 20-50cm hótakaróval.

Az előnevezésnek hála nagyon egyszerűen és gyorsan rajtolhattunk 9:45 került a papíromra. Az első körben nem akartam nagyon tolni, inkább csak felmérni a viszonyokat. Mátraalmásig végig lefelé kell menni, az út részben egynyomos keskeny csapás, máshol szélesebb összetaposott-csúszkált porhavas-kásás, megint másutt szinte sáros, néhol jól járható, széles, keményre taposott. A táj gyönyörű mint mindig, de inkább a lábam elé kell nézzek, a lejtők már most csúsznak, próbálok ügyeskedni a botokkal, úgy érzem, érdemes. Hamar lecsorgok a faluba, pecsét és nyomás felfelé. Galyavár emelkedőjében nem is maga a meredekség a nehéz, hanem, hogy a nagyon meredek kaptató előtt is hosszan kell felfelé haladni. Jól futható rész lenne az alsó szakasz, ha bírnám erővel, de csak a sík és a lejtős részeken futok, így itt az emelkedőt végig gyalogolom. A csúcsnál köteleket is raktak ki a szervezők a biztonság kedvéért, még nem érzem szükségét,hogy használjam, de feltételezem, hogy később, ha jobban ki lesz taposva a pálya, jól fognak jönni (ez bejött). A csúcsmászás után single track, ráadásul a bakancsos taposástól kis huplikkal amiken idővel meg-megcsúszik a láb, a sokadik körben már rettentő idegesítő, így az elején még elmegy. Sípálya, még egy kis szintút és hamar ott a kilátó és a rajt/cél. Tea még nincs, így nem kérek semmit, vizem van, bár baromi hideg. 5 csoki jár a maratoni távosoknak, még ebből sem kérek, pecsét után megyek tovább.

Igazából nincs mit írni az egyes körökről, az út azonos, a hó minősége változik csupán a taposástól, a hőmérséklettől, a lefelé egyre csúszósabb, a sáros rész mellé új csapást taposnak a túrázók, a csúcs egyre nehezebben adja magát, felfelé mindig szinte érzéketlenre fagy a lábfejem, aztán lefelé forróra melegszik, de a lejtőn mindig megy a futás, a botokkal egész jó tempóban tudok gyalogolni (magamhoz képest), jól érzem magam, a fáradtság várat magára, minden jó. A 2.-3.-4.kör után elkértem a csokimat, ettem egy fél szelet lekváros kenyeret és teát töltöttem a púpba. Elfogyott még néhány darab saját készítésű műzliszelet is.

Egész hamar elröpül az öt kör, Ispi kérdezi, hogy kimegyek-e az utolsóra, hát persze, azért jöttem, hogy megcsináljam. Ők hazamennek együtt, Yoyoka is megelégszik öt körrel, na ja, őt Csanya így ajtóig viszi gondolom :P   Az utolsó kör előtt előbányászom a lámpát is, úgy saccolom, Galyavára már sötétben mászom meg. Ez is be is jött, Mátraalmásig világosban tudtam menni, aztán csak besötétedett, de a lámpát csak az igazán meredek részen kapcsoltam fel, addig elég volt a hó világító fehérsége, a nyom külön fény nélkül is látszott, előre és felfelé, nem egy nagy was ist das.  Látszólag hamar megvan a csúcs, és hamar vége a körnek is. Örültem, naná, de volt bennem elégedetlenség, hiányérzet. Nem ezért akartam ide jönni.

A házban klassz a hangulat, a szervezők kedvesek, jófejek, a teljesítők közül többen a társaikat várják, levest eszünk, beszélgetünk, szabad préda a csoki, közben olykor jön valaki, pecsétel, segítjük és útjára bocsátjuk újra. A maratoni távon már szinte mindenki beért, bizonygatják, hogy nincs az a motiváció ami kivinné őket még egy körre. Még nem traktálom őket a terveimmel, hogy márpedig én kimegyek és nem is egyre. Közben a kályhát is begyújtják, jólesik melegedni a tűznél.


Két tányér leves és hosszabb pihenő után, fogalmam sincs hány órakor úgy döntök, elindulok újra. A házban lévők épp csak nem hívnak elmeorvost.... Kicsit furcsállom is, de nem esik nehezemre elindulni, kimenni a hidegbe (mázlink volt, alig fagypont körül), a sötétbe. A lejtő még jobban csúszik, már a kilátó mellett dobok egy hátast/térdest, óvatos a lefelé, de tiszta flow, nagyon élvezem. Persze olykor morgunk, jaj, de csúszik, affene, sár, ágak, jég, emelkedő, de ez csak olyan ártatlan morcogás, small talk, szinte csak szavakkal megerősített metakommunikáció "Én is itt vagyok és azt érzem amit te"  . Ahol egyedül megyek ott meg azért jó. Csak a természet és én, a léptek tompa puffanása, a bot sercegése ahogy karistolja a havat, a koccanása a köveken, a lélegzetvételeim zaja, apró neszek a távolban, a halálmadár hangja....aztán megérkezni a civilizációba, belépni az ajtón a fénybe, a melegbe, az emberek közé amely valahol a biztonságérzetet kell adja az embernek, de aztán mégis vonz a kinti hideg, sötét, olykor magányos éjszaka és egy újabb erőfeszítés.

A korábbi hat körhöz így mentem még négyet, három hosszabb pihenővel, az utolsó két kört egymás után, pihi nélkül. A pihenés ugyan pihentető nem volt, de legalább lehetett enni, társalogni és láthattam beérkezni és újra elindulni az igazán keményeket akik a hosszútávot tolták. Elgondolkodtam többször, vajon sikerült volna a 110? Bizonyára. De így is jó volt. Tényleg jó volt. Azért persze ott van az ember agyában hátul a kisördög és csúnyán vigyorog ...


Köszönet a szervezőknek és a túratársaknak!

Még a kajáról...

Most nézem, hogy szinte eltelt egy hónap mióta belekezdtem a harcos táplálkozásba. Nem állítom, hogy tökéletesen betartom a a rendszer kiagyalójának elképzeléseit, de túl nagy kilengések nem voltak. Reggel kezdetnek mindig víz, ennek mennyiségét igyekszem növelni, egyelőre 1-2 pohár tehát cirka 2-4dl. Később általában tea vagy nagyon híg tejeskávé kevés mézzel. Napközben 3-4 adag gyümölcs és zöldség, nyersen (kivéve a sütőtök, az sütve). Mostanában alma, narancs, cékla, sütőtök, sárgarépa, karalábé állt leginkább rendelkezésre, így ezeket variáltam és olykor kiegészítettem pár falat sajttal, kis pohár joghurttal, kevés olajos maggal. Este amit egyébként is ettünk családilag, ez nagyon változó.

A tapasztalatok:
Mérleget nem láttam közelről, így súlyban nem tudom, hogy van-e változás. Deréktájon vártam némi méretcsökkenést, de egyelőre csak kismértékű változást érzek. Ami abszolút pozitívum, hogy könnyebbnek érzem magam és ez akkor is klassz ha a súlyom esetleg valójában nem változott. Éhséget ritkán érzek és akkor is elég pár falat gyümölcs, hogy elmúljon.

Nem edzek valami hűdekeményen mostanság, de egyelőre nincs probléma. Hétvégén például simán lement egy laza két és félórás hóban futás ami előtt napközben csak két almát, leveszöldséget és pár kanál "rozskását" (rozspehely áztatva, fahéjjal, pici mézzel) ettem, illetve közvetlen a futás előtt ittam mézes teát.  Nem éreztem gyengeséget vagy komolyabb éhséget  és hazaérve se téptem fel a hűtőajtót :)  A délutáni taekwondo edzéseket is jól bírom, sőt, ott érzem leginkább, hogy valamelyest könnyebb lettem. A spárga sajnos ettől még nem megy jobban :P

Tehát folytatni fogom.

Amin viszont úgy érzem, változtatnom kéne, az az esti étkezések nagy CH-tartalma. De ez sajnos szinte "genetikai" dolog nálam, imádom a tésztát, sütit, kenyeret :-(   Hús nélkül akármeddig el tudok lenni, de ezeket nehéz kerülnöm, de még mértékkel fogyasztanom is. Még próbálkozom :-)

Kaja

Na, mesélek kicsit :-) 

Régóta (nagyon régóta) fel-felmerül nálam, hogy le kéne dobni pár kilót (nem az erkélyről...), de egy-két napos fellángolásokon túl sose jutottam, pedig tudom, hogy a kaja visszafogásával máris érhetnék el változást. Nagyon utálom azonban a kizárásos diétákat, én mindenevő vagyok és slussz, valamint baromira nem jön be az, hogy este ne egyek, mert olyankor van együtt a család, főzök vacsit és nem mellesleg, szeretek a családommal vacsorázni (és nem két kekszet vagy egy fél almát....)

Időközben, bár nem követtem egyiket se, de olvasgattam sokféle diétáról, étkezési programról, elvekről, fiziológiáról....volt, ami egyáltalán nem fogott meg, volt amin elkerekedett a szemem és olyan is, amit használhatónak és hihetőnek ítéltem. Ez utóbbiból a legvonzóbb a WD (Warriors' Diet - Harcosok étrendje) volt és nem a neve miatt :P 

Le van írva sok helyen, nem pazarolnám itt rá a helyet és a szót, de röviden, böjtöléses-jellegű étrend, hosszabb kajaszünetes (kevés kajás) szakaszt követ egy rövid kajálós. A miértje abszolút hihető, az életmódomhoz szuperül illeszthető, így elhatároztam, teszek egy próbát. Még csak 10napja játszom ezt, úgyhogy komoly következtetéseket nem vonnék le, de ami biztos, nagyon jól érzem magam, nem került semmilyen fáradtságba vagy nehézségbe betartani, nem "éhezem" (tehát nem vagyok folyton éhes) és vacsira - kis túlzással - azt ehetek amit akarok, cseppet sem érzem azt, hogy megvonnék magamtól bármit is. 

Centit, mérleget nem néztem, de ami érezhető enélkül is, hogy napközben könnyebbnek, frissebbnek érzem magam, nincs "kajakóma" ebéd után (mert nincs ebéd se:P ) , emellett bírom az edzést is (bár hosszút nem futottam mostanság), a délutáni TKD edzésen tökéletesen bírtam a pörgést. 

Az átállás egyik napról a másikra történt és legnagyobb meglepetésemre, nem okozott nehézséget. Reggel ugyan fura volt, hogy nem tervezem már az ébresztő csörgésekor a reggelit, és nem csipegetek a gyermek uzsonnájának készítése közben, de simán elvoltam a pohár vízzel vagy teával (az elmúlt két napban ittam kávét, kevéske mézzel, tejjel, de csak mert kívántam az ízét). Délelőtt víz, tea, egy-egy alma, répa, narancs, uborka, mikor épp mi volt kéznél, de igazából ebből se sok, egy-két darab. Délután ugyanez, szintén nem sok, aztán este vacsira amit egyébként is evett a család, max ha süti is volt akkor abból nem ettem vagy csak picit. A szerdai edzés előtt voltam kissé éhes, akkor ettem pár szelet sajtot az almához és tökéletesen elég volt.


Eddig 10 nap telt el ezzel a táplálkozással, kíváncsi vagyok, hosszabb távon milyen tapasztalatokat szerzek és vajon fogyok-e ezzel az étrenddel. A fogyás csak mellékes, igazából egészséges akarok lenni és jól érezni magam a bőrömben, de a sportjaimhoz és az egómnak is kéne az a néhány centi/kiló mínusz. Ami fontos, hogy ezt nem érzem fogyókúrának (mert nem is az), egy abszolút hosszútávon működőképes, fenntartható életmód, tehát ha beválik, akkor akármeddig folytathatom. A fogyás érdekében, igyekszem este sem csak szénhidráthegyeket betermelni, de nem korlátozom magam nagyon. Egyelőre az a furcsa, hogy a módszert követők nagy esti lakomákról számolnak be, én viszont nem igazán ettem többet vacsira mint korábban. Talán ha többet edzek akkor ez is változni fog.

Majd szólok, hogy alakulok :-) És persze azt sem hallgatom el, ha netán mégse jön be hosszabb távon. 


Itt egy írás az étrendről, linkekkel.

Duplaélmény-duplakutya

Történt egyszer, hogy egyik legkedvencebb versenyszervezőnknek elgurult a gyógyszere és kitalált egy páros terepfutó versenyt, hol máshol, mint a Mátra izzasztó útjain. Természetesen a kellően mazohista és önpusztító hajlamú futóknak azonnal megtetszett az ötlet és serényen járultak is a nevezéshez....legalábbis a bátrak és a vakmerők.
Egyszerű de nagyszerű útvonalról volt szó, Mátrafüred-Kékes-Parádsasvár-Kékes-Mátrafüred, aztán ugyanez mégegyszer, összesen 73km élvezet, több mint 3000méter szinttel, négyszer érintve kis hazánk legmagasabb csúcsát. A hozzám hasonlóknak nem is ezek az adatok okoztak fejtörést, sokkal inkább a szintidő, ami 13 óra volt. Első hangzásra bőségesnek tűnt, aztán belegondolva a tempómba és hegyi tapasztalatomba (illetve annak hiányába) már erősen neccesnek.  De mindenképp meg akartam próbálni.
Előbb azonban találnom kellett egy futótársat. A jó ég tudja, mi vezette Sznupit az utamba, de rövid chat társalgás után eldöntetett, hogy együtt nevezünk. Csapatnévnek a fantáziadús Bozót&Sznupi nevet választottuk :)
Természetesen aggódtam és voltak bennem kétségek, melyeket meg is osztottam Sznupival, de biztosított róla, hogy nem fog egész hátralevő életében  utálni ha nem sikerül, mert úgyis sikerül és kész :)   Ebben a részben igyekeztem egyetérteni. Fejben dől el, ahogy mondani szokás, és valóban, elengedhetetlen, hogy el tudjuk hinni, hogy menni fog, elszántság kell, hogy ne törődjünk másokkal, körülményekkel, apró-cseprő dolgokkal, felesleges gondolatokkal, csak haladjunk előre rendíthetetlenül - ahogy az angol ajkú ultrásoktól hallottam olykor: relentless forward motion, mindig csak előre!
El is jött hamar november második hete, megoldódtak a logisztikai kérdések, eldöntöttem, hogy viszem az ivótartályos zsákot (kösz Jaat!), fogok enni gélt, és egyéb apróságokat. Szombaton, a verseny napján utaztunk  le Mátrafüredre Oszaczki-mobillal, kényelmesen leértünk időben, felvettük a rajtcsomagot és készülődni kezdtünk.
Én rögtön pörögni kezdtem, hogy mit vegyünk fel, mit küldjünk előre, mennyi vizet a zsákba, mennyi gélt hova, stb, mire Sznupi néz rám ártatlan, nyugodt kiskutya szemekkel és megkérdi: Miért vagy ideges? :D  Éééén? Ideges?! Csak mindjárt rajt....  Nagyon jó volt a rajt-cél helyszín, kényelmesen tudtunk készülődni, volt hely bőven, nem volt tömeg vagy kavarodás.
Kilenc előtt pár perccel kimegyünk az udvarra a rajtkapuhoz, Csanya rövid eligazítást tart, majd elrajtolunk. Hamar szétszakadozik a mezőny,  kocogunk a végefelé lazán, sok van még hátra. Talán két páros van mögöttünk, de igyekszem nem foglalkozni ilyesmivel, mert lényegtelen. Épp elég a páros tempóját összehangolni, butaság volna másokhoz viszonyítani magunkat vagy mások tempóját erőltetni.  Négyeshatárhoz érve kialakul egy kis vonat, így haladunk szinte végig az első Kékes érintésig. A csúcshoz közeledve Szasza fotóz, mosoly, pacsi, nyomás!
Szaszafotó
Kékes 1. pipa! Frissítőasztal full extrás mint mindig, pár falat ropit, sajtot, olajbogyót vételezünk, iszunk és nekiindulunk a lejtőnek. Kicsit technikás, nem szeretnék rögtön esni, így viszonylag óvatosan ereszkedek, együtt haladunk Edit és Enikő párosával, dumálunk, be is nézünk egy kanyart, de szerencsére csak pár métert megyünk rossz irányba. Nagyon élvezetes ez a szakasz, gyönyörű az erdő, a lejtőkön szépen lehet haladni. Azért egy kis emelkedő itt is van, de Parádsasvárra szépséges szintút visz. Nem sokat beszélünk, Sznupi szinte mindig előttem halad, de nem reklamálok. Kiérünk az aszfaltra és máris ott a pont.  A pontőrség parádés, Boszi, Ulrik, Speró lesi kívánságunkat. Sok kívánság nincs, eszünk-iszunk, megyünk :) Utolérnek a betyárcsajok,aggódnak az idő miatt, kérdezgetik, hogy szerintünk beérünk-e így. Nem nagyon értem a kérdést...Még az első körnek is csak a felénél vagyunk, minek agyalni azon, mi lesz sokkal később? Menni kell és kész. Ha gyalog akkor gyalog, csak előre. Hamarosan el is hagynak minket. Ezért kellett aggódni?!
Hullámzó a terep, sok megfutható, enyhe emelkedő is van, nekem mégis alig-alig megy a futás, gyakorlatilag minden emelkedőn gyalog megyek fel. Nem lesz ez jó... De haladunk és menthetetlenül elérjük a sárgát és megkezdjük az araszolást felfelé. Szaszáék jelenléte viccesebbé teszi az amúgy durva mászást, vigyorgunk saját ügyetlenkedésünkön ha már jó képet nem tudunk vágni a készülő fotókhoz :-) Hamarosan szelidül az emelkedő, megfutható volna ez a rész, de nem megy, sőt, apró görcsfélék rántanak a vádlimba, ami nagyon nem jellemző! Sznupit érzésem szerint majd szétveti az ideg, de kívül tiszta nyugalmat sugároz, magnéziumot, sót nyom a kezembe és haladunk tovább. A csúcs közeledtét jelzi az egyre erősödő szél is, felveszem a széldzsekit, de így sincs melegem. Végre felérünk, Kékes 2., nagyon örülök a teának, édes kekszet és sóba mártott sajtot nyomok hozzá, tökéletes! László Szilvi szerint Yoyék alig pár perce mentek el.

Ez az egyik kedvenc képem :)  Forrás: terepfutas.hu/Szaszafotó

Elindulunk lefelé a kék háromszögön, kicsit köves, de nem vészesen meredek, jól lehet kocogni. Jól esne a gyorsabb tempó is, de a második körben is szükségem van az izmaimra így nem vagánykodok. Egyszercsak Mariann tűnik fel jobbról, picit elkavartak Yoyoval és a kék keresztről a hegyoldalban meredeken vágtak át. Együtt futunk majdnem a célig, ők egy picivel gyorsabbak, Yoyo már a második tányér levest tolja mikor beérünk. Hat órán belüli első kört szerettem volna, Sznupi is így tervezte, de az első kör végéig nem nézett időt, most örömmel nyugtázza, hogy alig lógunk ki az 5:30-ból. El is szöszölünk jó negyedórát, leves, mosdó, öltözködés, aztán nekiindulunk a második körnek.
Lazának érzem a lábakat, elsőre minden szép és jó, futni kezdünk, de hamar rájövök, elfárasztott ez a 36km rendesen, emelkedőn futva érezhetően száll el a pulzus és jönnek az ólomlábak. Ej, mi lesz itt?!  Szégyellem a pofám, de alig-alig futok, szinte végig gyalogolunk. Vámpiriék mennek el mellettünk lazán, eddig észre sem vettem, hogy mögöttünk voltak :o    Nagysokára érünk a Kékes alá, már megy le a nap, esek is egy szépet valami kőben, de szerencsére nincs nagy baj. Szinte sötétben érjük el a csúcsot, hideg szél fúj, még szeencse, hogy a síházban van a pont. Felvesszük a fejlámpát, eszünk-iszunk, közben befut valaki aki már a célba tart. Jó neki. Veszünk egy nagy levegőt és kifelé...
Hamar kiderül, ilyen terepen harmatgyenge a lámpám. Sznupiéhoz képest mintha mécsest gyújtottam volna :( Nem valami jó így a technikás lejtő, alig látom a köveket, gyökereket, közben a széltől a szemem is könnyezni kezd...hurrá :/  Folyton szólnom kell Sznupinak, hogy lassítson, pedig tudom, hogy sietnünk kéne és mennék is gyorsabban, de így is állandóan megbotlok a nem észlelt akadályokban. A bokaforgató részen  lehagyjuk a Csiga Tours csapatot, majd Parádóhuta előtt  RaZót és Vámpirit. Csodálkozom kicsit, hogy ilyen megfontoltan haladnak, Bogi lenyom engem simán bármikor. No mindegy, haladjunk! Alig várom Parádsasvárt, de közben rettegek is a sárgától. A szépséges szintúton vaddisznók robognak át előttünk, majd ismét dobok egy hasast enyhe félcsavarral, kis híjján a szakadékban kötve ki. Szegény Sznupira a frászt hozom, pedig enélkül és épp eléggé kivan. Persze fizikálisan meg se kottyan ez a táv neki, de ez a tötyörgés a szintidőhöz közel felőrli szép lassan...
Szintidőn belül érünk a pontra, rövid eszem-iszom és egy csepp vállmasszázs, izót kérek a púpba a hosszú mászáshoz és indulunk tovább. Próbálom nyugtatni magam, hogy az első körben is sokat gyalogoltam itt, bele kell férjünk az időbe, de siralmasan lassan megy még a gyaloglás is. Sznupi folyton tíz-húsz méterrel előttem, bevár, hümmög, nem hisztizik, nem reklamál, de nem is túl kommunikatív. A társalgás kimerül két szóban: -Gyere! / - Jövök.    Hamarosan visszaelőz a Csiga Tours aztán a sárga tövében Drakulady is...ez már a vég :( Vergődök felfelé, sötét van, fúj a szél, nem könnyű, de egyszer ennek is vége. Metsző szélben érjük el a ködös csúcsot. Kékes 4. Rápillantok az órámra, nem lesz lazázás lefelé, de sikerülnie kell!
A ponton Ernő úgy fogad, mintha tengernyi időnk volna :) Bedobok két teát, sajt, ropi, és menni kell. Brutál szél van, az első pár percben szétfagyok, de a lejtőn futás hamar felmelegít, pláne mert minden erőmmel koncentrálok az útra, nehogy itt a végén essek el megint.  Nagyon lassan fogy a táv, pedig az első körben ez olyan rövidnek tűnt...igyekszem, de folyton megbotlok valamiben. Ismét beérjük Bogiékat, ők óvatosabbak lefelé. Az aszfaltra érve megkönnyebbülten kocogunk, kisvasút, már csak két kis kanyar van, még 6-7perc lehet a szintidőből, egyszercsak megakad a lábam a járda hibájában és elegánsan hasra-térdre vágódok lendületből. A már felszabadulni készülő adrenalin égtelen káromkodás formájában szakad ki belőlem, végig a lejtőn erre ügyeltem, hogy el ne essek, erre itt, 200méterre a céltól.... Sznupi kétségbeesett arccal vakar fel, közben RaZó és Bogi fut el mellettünk. Sántikálva indulok meg, nagyon fáj a térdem, de látom az órán, hogy futni kell, nincs mese. A sarkon már kézen fogva fordulunk be, nekünk szól utoljára a kolomp, csippan a dugóka, villan a vaku, kezet nyújt Csanya.  12:58:19   Még korán is érkeztünk :-)
Köszönöm Sznupi! Mindent!

Rendezés, útvonaljelölés, frissítés ötcsillagos.  Tökéletes verseny! Sajnálhatja aki nem volt ott! Rendezőknek, pontőröknek millió köszönet!

Fejben dől el...

Ha elhiszed, hogy legyőztek - legyőztek.
Ha elhiszed, hogy nem mered - nem mered.
Ha győzni akarsz, de azt hiszed, nem győzhetsz,
Csaknem biztos, hogy nem te leszel a győztes.
(...)
Az élet csatáit nem mindig
Az erősebb, gyorsabb nyeri,
És előbb-utóbb az győz,
Aki, hogy győzhet, elhiszi.
/Walter D. Wintle/

Aki követ a közösségi oldalakon, már tudja, hogy a hétvégén - életemben először - taekwondo versenyen vettem részt. Már egy ideje gondolkodtam rajta, hogy hamarosan kipróbálom magam küzdelemben versenykörülmények közt, mert edzésen egészen más küzdeni, a kisebbekkel nem akarok durvulni, hiszen magasabb vagyok, ráadásul az anyjuk lehetnék, másképp állnak hozzám, a magasabb övesek meg kénytelenek "lealacsonyodni" hozzám, nem az igazi az sem. No meg sérülést sem akarunk, tehát senki nem pörög maxon :-) A lelkesedésemet csupán a realitásérzékem árnyékolta, hiszen kis kezdő vagyok még ebben a sportban, ráadásul jól benne a korban, a futástól merev izmokkal, az ideálishoz képest néhány kiló plusszal... Aztán a verseny hetében csak meg mertem említeni a Mesternek, hogy gondolkodom az induláson. Nagyon megörült a lelkesedésemnek és gyorsan benevezett (tudhat valamit, jobban hisz bennem, mint én magamban....)

Nem izgultam különösebben, felnőtt B kategória, csak nem lehet olyan durva a mezőny .... Aki régóta csinálja az már A kategóriás, aki hasonlóan későn kezdő öreglány azzal talán elbírok :)
A soroksári új sportcsarnok adott otthont az eseménynek, végül saját autóval, csapattársakkal konvojban érkeztünk szombat kora reggel.  Mérlegelés rendben, 59kg, most elmegy (-62súlycsoport, az előzőhöz 57 alá kéne befogyni). A csapaton izgalommal teli várakozás látszik, a súlyukkal küzdők rávetik magukat a kajára :-), a kicsik rohangálnak, ismerkednek, edzők beszélgetnek, a szervezők a technikát babrálják.
Hamarosan megnyitó, nem húzzák hosszúra, rövid köszöntő után Patakfalvy Mester megnyitja az eseményt, majd átadja az idén sikeres vizsgát tett sporttársaknak a Koreából megérkezett Dan diplomákat.

Közös bemelegítést követően megkezdődnek a küzdelmek, szokás szerint a legalacsonyabb korosztállyal. A csapat egy emberként szurkol, vándorol pástról pástra, mindig ott vagyunk ahol épp csapattárs küzd, ezerrel ordít mindenki, taps, dübörgés, a végén kézfogások, ölelések, gratulák, ha kell, vigasztaló szavak.
Telik az idő, szünetet tartanak, közben megkapjuk a délutáni beosztást végre és kiderül, csak hárman vagyunk a súlycsoportban (pontosabban csak ketten lennénk, a -57-ben meg csak egy lány, így összevonnak), nekem jutott a hálás/hálátlan szerep, hogy küzdhetek az idegen hölggyel, majd kettőnk közül a győztes ellenfele lesz a harmadik lány (csapattársam, Erika), afféle "előnyerő" rendszerben ő már tuti ezüstérmes legalább. Nem bánom, hogy így alakult, küzdeni jöttem, kipróbálni magam, csak azt sajnálom már előre, hogy ha döntőbe jutok, csapattárssal kell küzdjek.

Mester jön, sulykolja belém az egyértelműt, az első meccset meg kell nyerni, csak akkor lesz második. Keresem a tömegben a lehetséges ellenfelet, felnőtt nő az én súlyomban, csak ennyit tudok, fel is tűnik egy hasonló. Alig ismert érzés tör rám, le tudom győzni! Nem "talán" meg "megpróbálom", saját magamat is meglepve, biztos vagyok magamban, nem tudom, honnan jött ez a nagy önbizalom, az elhatározás, de teljes nyugalomban vártam a küzdelmet, a futóktól kölcsönzött mondással "odamegyek, megverem, oszt kész". Kívülről talán nem így látszott, pláne hogy a magabiztos kezdés után egyenlített az ellenfelem, de adrenalintól elöntött aggyal is jól érzékeltem, hogy állóképességben ő a gyengébb, a három menet végére elfáradhat. Állítólag az egész csapat teli torokból szurkolt, de én csak a két edzőt hallottam, az enyémet és az ellenfélét. Ciki, de még a lányom hangocskáját is csak a végén hallottam meg, pedig ott üvöltött, tapsolt ő is. Sikerült! Elfáradtam rendesen, nem vagyok eléggé felkészülve ilyen szintű pörgésre (3x2perces menetek, fél perc pihivel). Nem volt "szép" küzdelem, rengeteg kihagyott helyzet, fantáziátlan támadások, de mentségemre, első versenyem volt. Az utolsó fél percben remek ötleteim voltak, de képtelen voltam már megvalósítani őket, egyszerűen nem bírtam elég gyorsan mozdulni, elég magasra rúgni, elég erővel támadni.

Tehát sikerült. Irány a döntő, persze valamivel később. A második meccsről nem nagyon tudok mit mondani. Rá voltam pörögve az elsőre, hogy ott győzni kell; győztem, leeresztettem. No és ugye csapattárs az ellenfél... Mindenki azt kérdezgette, hogy most mi lesz, játékosra vesszük vagy idegenként próbálunk küzdeni. Végül is, ez egy egyéni sport, mindenki a dobogó tetejére szeretne állni, miért ne vennénk komolyan? Ebben állapodtunk meg Erikával, győzzön a jobb. De valahogy nem tudtam már felpörögni. Nem jött vissza a harci kedv, se az önbizalom és fáradtnak is éreztem magam, fejben szétesve, motiválatlanul álltam oda a pástra, ellentétben Erikával, akit szétvetett az energia :) Valamiért azt gondoltam, lazán kezdünk,  hiszen nem edzünk együtt, alig ismerjük egymást, kis kóstolgatás aztán durvulunk. Nem tudom, miért gondoltam így, de hamar észhez térített egy fejrúgás majd a következő :D Elég csúnya kis küzdelem lett, lassú és gyenge voltam, Erika energikus és fókuszált. Menet közben már nem tudtam mentálisan összerakni magam, megvert és kész.Legalább nem ütött ki :-)

Egyszer fent , egyszer lent, de nem bánok semmit. Mindkettőnknek első versenye volt, mindketten nyertünk egy meccset és egymás mellett állhattunk a dobogón. Az ezüst nagyon szépen csillog, a lányom borzasztó büszke, szereztem rengeteg tapasztalatot (és két nagy lila foltot), tanultam sokat és jól éreztem magam. Beépül.

Mert kedvelem...

...a verset is, de még inkább az embert.


Baranyai Máté: A HOSSZÚTÁVFUTÓ AJÁNLÁSA

Tiszteld mindig a távolságot!
Féld, szeresd az utat, amely elvisz, elvezet!
Mert bár lehet hosszú és veszélyes,

de hidd el csodálatos!
S ha tiszteled, viszont szeret!

Ellenfeledre mosolyogj!
Kívánj neki sok sikert, s ha kell – segítsd!
A küzdelem csak a pályán,
a verseny csak a lábakban,
ám magad soha el ne bízd!

Segítőiddel légy türelmes!
Mint ahogyan ők teszik csendesen veled!
A pályát aki körülállja sohasem ellenség,
viszont csodálattal néz rád!
Ezért tiszteld a tekinteteket!

A célba érve légy alázatos!
Mert lesznek más pályák, új ellenfelek, s talán utak!
Később jönnek el hozzád,
de addig is készülj keményen,
hogy legyen még sok ehhez hasonló...

Szép pillanat!

12óra a parkban

Találtam egy remek mottót egy közösségi oldalon:

Aki győzni akar, annak egyszer-kétszer bele kell szeretnie saját vereségeibe is, hogy hiteles legyen a kiábrándulása.
/Csoóri Sándor/

Ez annyira igaz, hogy valódi villanykörtés-homlokracsapós "Aha" élmény volt olvasni. És ha igaz, akkor van remény, mert nem utálom már az elrontott futásaimat, ezt a mostanit sem :-) De azért elmesélem hogy volt...

Nem terveztem a Balatonalmádi 12órás OB-t, ahogyan szinte semmit sem terveztem az idén, de amikor tudomást szereztem róla, hogy örök példaképem és kedves sokat tapasztalt futótársunk, Lencsés Éva néni ezzel a versennyel tervezi befejezni ultrafutó pályafutását, úgy gondoltam, feltétlen elmegyek, bár nem edzettem ilyen távra, így csak egy kellemes beszélgetős kocogást szándékoztam elkövetni.

3évvel ezelőtt futottam ugyanitt az első 12órásomat - szintén hirtelen felindulásból - akkor 88km és valamennyi méter lett, pontosan 50kör. A számokat bűvölve, könnyen azt képzeli az ember, hogy ha 50kör lemegy egész könnyen akkor sima liba még öt kört futni és elérni a kezdő 12órázók első lépcsőfokát a 100kilométert...Elmondom, baromira nem sima liba. Nem is gondoltam komolyan, hogy csak úgy odamegyek és 100-at futok, de mindenképp meg akartam javítani a korábbi eredményem. Időközben, beszerveződtem a Balatonfüredi FC csapatába, mi több, a női váltó első tagja lettem. Ez annyiban írta át a tervet, hogy megígértem nekik, hogy az első két órát futom és legalább 20km-t megteszek, a többi a többiek dolga :P

Kisebb döccenőkkel, de lett szállásom és eljött a péntek, amikor Ádival levonatoztunk Füredre ahol Máté (Baranyai) várt minket tárt karokkal :-) és kísért el egy remek pizzériába szénhidrátfeltöltés céljából. Jó társaság, jó kaja, jó hangulat, mi kellhet még ? :-) (tényleg, srácok, hol vannak a fotók?) Estére kiegészült a csapat Töcéékkel, majd rövid éjszaka után együtt kocsikáztunk át Almádiba a rajthoz.

Nagyon jó volt a sok ismerős arcot látni, találkozni sok rég nem látott futócimborával! Megismerkedtem leendő csapatom tagjaival is. Még a rajt előtt sor került Éva néni köszöntésére, illetve egy perces néma csenddel adóztunk a nemrég elhunyt Ujj Zoltán emlékének.

És eldördült a rajt :-) Ahogy terveztem, igyekeztem többé-kevésbé egyenletes tempóban, megállás nélkül futni az első két órát a csapatnak, ami sikerült is, bár a 10perces körökből volt, hogy kicsúsztam. A csapattagok (és igazából mindneki más is, segítők, kísérők, szervezők) nagyon lelkesen szurkolt, kérdezgették, hogy segíthetnek-e valamit, kérek-e valamit. Pár kör után kértem a palackomba folyadékot, mert a poharas mutatvány nekem nem nagyon megy és itt még szerettem volna folyamatosan futni. Nagyon hamar elröppent a két óra, átadtam Nórinak a chipet és lazábban folytattam.

A frissítésben is új módszert próbáltam ki most, vittem az UB-n sajnálatos módon megmaradt géleket és az első két óra után meg is ettem egyet. A későbbiekben, nagyjából egyenletesen elosztva, még négy darab fogyott el. A gél mellett csak kevés gyümölcsöt (almát, narancsot és egy falat dinnyét) valamint háztartási kekszet ettem, a központi frissítőasztalról. Csemegeként még megkóstoltam Éva néni tortáját is :) A folyadékpótlást 90%-ban vízzel oldottam meg, egy-két félpohárnyi izoitalt vettem el az asztalról csak. Ez a fajta frissítés abszolút bevált, volt elég energiám, nem éreztem holtpontot, hiányt, éhséget, gyengeséget és a gyomrom is teljesen rendben volt végig. Szerk.: Kimaradt, hogy ezúttal készültem a napközbeni melegre, igaz az Öreg-park árnyas fái alatt elviselhetőbb a hőség is, de azért voltak kitett szakaszok és a meleg az meleg...vittem egy kis vászontörölközőt és Lubics Szilvi mintáját követve, bevizezve a nyakamba tettem, a végét a felsőm pántja alá tűrve, hogy a helyén maradjon. Úgy érzem, használt, be fogom vetni máskor is ezt a módszert!

Nem sorolok fel egyenként mindenkit, mert valaki biztosan kimaradna és azt nem szeretném, de mindenkinek igyekeztem egy-egy bátorító hajrá-t mondani legalább, sokakkal beszélgettünk itt-ott menet közben, próbáltam megköszönni a szurkolást, reagálni a baráti ugratásokra, értelmesen nézni a fotósokra.....hogy mennyire sikerült az más kérdés :-) Délután igazi színfolt volt Pescenye és Mateve feltűnése a pályán és a pálya mellett, bár sok csevegésre nem volt mód, Edit átvette a sütit és elzavart futni :-) Akárcsak Vinca :-) (Hajrá Bozót! Tökjó szálkás a lábad! Jól vagy? Akkor fussá tovább, na szia! Menjé!) Mentem és közben a VB-n futókon járt az agyam. Nem is emlékeztem pontosan, mikor rajtolnak, de sokat gondoltam rájuk napközben és zaklattam a szervezőket, hogy ha belefér az idejükbe és működik a közvetítés akkor adjanak híreket időnként.

 A 6órások és a váltók nagyon mentek, akárcsak a 12órások élmezőnye. Csak csodálni tudtam őket és azon gondolkodni, hogyan csinálják. Hogy kell úgy koncentrálni, úgy kikapcsolni az agyat, hogy órákon át, egyenletesen, folyamatosan csak menjenek a lábak? Ezt kell megtanulnom. Persze, tudom hol lelem meg a választ...

Teltek-múltak a körök, de érzésre nagyon lassan. Ugyan szinte maradéktalanul sikerült tartanom magam ahhoz a tervemhez, hogy folyamatosan a pályán maradok és nem ülök le, állok ki dumálni, enni-inni, vacakolni, viszont túl sok volt a lassú séta amire igazából nem volt szükségem. Van akinek bejön az, hogy fut egy x tempót és közbeiktat meglehetősen lassú tempójú gyaloglást, de nekem nem szabadott volna ilyen társak mellé beállnom. A lassú séta felesleges, ha gyalogolni akarok pihenésül, tudok gyorsan is, futni viszont elég lassan futok, a "résztávozás" nem fekszik. De hát hüjjje vagyok persze és leálltam sokak mellé így, aztán simán otthagytak futva :P

Nagyon sokáig rá se néztem az eredményjelzőre, amikor pedig rápillantottam, láttam, hogy kategória utolsó vagyok így nem is foglalkoztam többet a dologgal. (itt jön a zárójeles ha : talán ha még időben láttam volna, mennyire közel haladunk egymáshoz hárman....de ez már csak spekuláció :-)

Sajnos nem láttam a 6órások eredményhirdetését, de hallottam, hogy plekoklari nyerte a női versenyt aminek nagyon örültem! Szerencsére összefutottunk még és tudtam gratulálni. Mi mentünk tovább ahogy eddig. Már biztosra vettem, hogy Tomán Edina lesz a bajnok, én pedig kibérelem a biztos 5. helyet, amikor megláttam Edinát lassan araszolni magam előtt. Már előzőleg beszéltünk a gyúrósátornál, de azt hittem a masszőr megoldotta a gondjait. Sajnos nem így volt, és mivel hamarosan gyalogolni sem bírt, az első helyről kellett kiszállnia a versenyből. Nem mondom, hogy egyszer nem szeretnék előtte végezni versenyen, de nem ilyen körülmények közt .....Innen is gyors gyógyulást kívánok neki!

Valahogy a hátralévő 4óra is eltelt, több kört mentem gyorsgyalogolva, mert üdítő változatosságként hatott a lassú cammogás után. Jót beszélgettünk így Evetovics Milánnal (cuki a fiad!) amíg le nem szakadt rólam (azért ez valahol vicces volt, hiszen gyalogoltam). Egy rövidke gyömöszölésre befeküdtem a masszőr kezei alá, mert a vádlim, ami eddig sose fájt, most kissé riogatott. Igazából nem sokkal lett jobb, de jólesett. Az utolsónak hitt körben már csak lötyögtem, gondoltam, megállok a chipszőnyeg után, nem érdekes a tört kör, de amikor odaértem, a kezembe nyomták a "csomagocskámat" és kitaszajtottak a pályára :-) Egy pillantást még sikerült vetnem az eddig elkerült eredményjelző képernyőre és gyors számolással megállapítottam, hogy nyavalyás 850méter kell a kerek 89kilométerhez :o) Bakker, ha ezt tudom... - futott át az agyamon, de késő bánat kutya vacsorája (vagy ilyesmi), így tisztességből belehúztam, legalább ez a kerek(ebb) szám legyen meg. Menet közben halkan szidtam magam mint a bozótot, hogy miért nem figyeltem korábban, hol is tartok, és szedtem a lábaimat, hogy meg legyen a hiányzó 850méter. Szerencsére, az aszfaltra fel voltak festve 50méterenként a távok, így nem kellett saccolnom. Simál elértem a 850-ig és még nem fújták le, így továbbmentem, legyen 1000 :-)

Így lett 89,112m mert ragaszkodtak hozzá, hogy pontosan odáig mérjék a tört körömet ahova letettem a jelzőkémet :-) Végülis PB, ha nem is sokkal, de nem tölt el elégedettséggel persze. Ha úgy szemlélem, hogy nem versenyezni, hanem edzeni és társasági életet élni mentem, akkor tökjó! Ha úgy, hogy ez egy országos bajnokság, akkor vérciki.... Nyaralósfutó - ahogy Vajda Anita mondta később.

A csapatunk, csapataink viszont remekül szerepeltek, a váltó amelynek tagja lehettem (köszönöm!) másdik helyezést ért el. Na, nem az én érdemem hanem a másik négy lányé, akik száztizenvalami kilométert hoztak össze még az én kis huszasom mellé! A BFC-s fiúk is dobogósok lettek! Sokan értek el nagyon szép egyéni eredményt is, nem sorolom, de mindenkire rettentően felnézek! Köszönet illeti a szervezőgárdát is amiért biztosították a körülményeket a remek versenyhez!

A verseny végeztével ismét Éva néni került a középpontba és ő meghatottam fogadta a szervezők és futótársak méltató szavait, valamint az emlékül nki átadott ajándékokat. Mondanom sem kell, vastaps kísérte :-) Innen is, puszi, Éva néni! Pár sor mellett, ezt írtam az emlékkönyvébe: Én is épp ilyen "Éva néni" szeretnék lenni egyszer. Természetesen, Éva néni a futást nem hagyja abba, csak ultraversenyeken nem tervez többé rajthoz állni.

Rodrigueznek és Sneci-kének(akik párosban futottak és mellettünk álltak a dobogón) hála fuvarunk is akadt Pest felé, sőt, a metrót is elértem és a vonatomat is! Már két órája vasárnap van amikor ágyba bújok végre, ébresztő fél 6-ra beállítva, hiszen aznap Nike Félmaraton....