Jé, már a hatodik?! - Adria Advent Maraton

Kezdem jó messziről. Most csodálkoztam csak rá, mert megkérdezték, hogy már hatodik hivatalos maratoni "versenyem" volt a hétvégi horvátországi csoda. Igen, jogos és illendő az idézőjel, ugyanis egyiket sem magamért, egyiket sem versenyre, időeredményért, egyéni csúcsért futottam. Össze is szedtem őket egy kis nosztalgikus listába (mind az öt BSI maraton, 2009-ben csak szurkoltam):

2008.  Lydérch sporttárssal, páros jelmezben, 5 óra körüli bulifutás volt
2010.  bozótjelmezben egyedül, élményre, bulira, de azért nem lazázva 4:30-ból alig kicsúszva
2011.  jelmezben, idétlenkedve, szándékosan másokat lelkesítve, a végén futótársakat segítve 4:49
2012.  jelmezben, a 4:30-as iramfutókkal 4:32
2013.  UNICEF váltót kísérve 4:20

ésakkor:
2013. dec. 1. Crikvenica - Jeremcsuk Istit kísérve, helyette is látva 4:36  (4:35:54)

Úgy tűnik, a maraton nekem ilyen, adok-kapok, csak alternatív értelemben :) Nem egy vérbeli versenyző mentalitás, de vállalom, nevezzétek gyengeségnek vagy helper-szindrómának, istenítsetek (neeee!) vagy nézzetek le érte, de ez van.

No, de nem pszichoterápia akar ez lenni hanem beszámoló, vágjunk bele.



Oszaczki Géza sporttárs dobta fel az ötletet, hogy menne Horvátországba tengerparti maratont futni, van hely a kocsiban. Nem terveztem már maratont idén, de egy ilyen ajánlatnak nem lehetett ellenállni, pláne maikor kiszámoltuk, mennyire vállalható költséggel megoldható a dolog.  Szép lassan kialakult a csapat, megtelt a 9 személyes járgány. Eredetileg egy kedves barátnőmet hívtam, de sajnos családi problémák miatt vissza kellett mondania, ekkor jött a képbe István aki csak a Budai Trail-re keresett volna kísérőt, de úgy tűnik, egy marketinges veszett el bennem, mert rádumáltam simán helyette egy külföldi maratonra :)

A szervezést Géza intézte, itt is nagy köszi neki és Boginak is! A kis csapat szombat reggel megtöltötte a Transportert és nekivágtunk az útnak. Zökkenőmentesen telt az utazás, beszélgettünk, máris látszott, hogy jó kis társaság jött össze. Az időjárás csak akkor kezdett minket aggasztani amikor horvát földre érve szakadt az eső és a magasabban fekvő részeken a hó. Szerencsére a tengerparton már jobb volt az idő, az eső is elállt a tiszteletünkre. Nem vagyok egy nagy utazó (bár szeretnék), nekem minden ilyen út nagy élmény és újdonság, a horvát partokon pedig még sose jártam, így gyermeki örömmel nézelődtem, próbáltam befogadni a látványt, a tenger kékjét, a sziklás hegyeket, a domboldalba épült kis színes házak sokaságát, légúti nyavalyáim ellenére igyekeztem beszippantani a kristálytiszta tengeri levegőt.



Egész hamar megtaláltuk a szállásunkat, amely egy domboldalba épült apartmanház felső emeletén volt, teljesen felszerelt lakás, fantasztikus panorámával. Vicces volt, amikor kiderült, hogy tőlünk függetlenül gergő-ék is épp ott foglaltak szállást. Sajnos a közös bandázás elmaradt, de azért összefutottunk velük is.

A versenyközpontot keresni kellett kicsit, bizonyára nem számítottak rá, hogy már szombat kora délután érkeznek futók. De mindent megleltünk, átvettük a rajtszámokat, aztán kellemes sétát tettünk a városban és a parton, no és természetesen teszteltük a helyi sört :) A tésztaparty felülmúlta várakozásainkat, többféle meleg és kétféle hideg tésztaétel közül választhattunk és a repetázókat se leste senki. Jól feltankolva mentünk vissza a szállásunkra, kissé aggodalmasan szemlélve az egyre erősödő szelet. Négyen még egy kis esti sétára is kimentünk a szállás feletti dombra csillagokat nézni. Szépséges volt.

A szél egyre erősödött, egész éjjel megállás nélkül süvített, dübörgött. Izgalmasnak ígérkezett a verseny :) Reggel a szél volt a fő téma, de mindenki lelkesen készült, különösen első maratonistánk, Zéna, és megmondom őszintén, én is a kezdők izgalmával álltam ott, hiszen Istvánnal csak egyszer futottam együtt, nem is oly rég egy kis terepversenyen, itt pedig bő 4 órányi monoton aszfaltos futás várt. Azt már csak halkan tegyük hozzá, hogy bár három 100-as (illetve afeletti) túrát is megcsinált már Isti, maratonból még csak egyet futott eddig, igaz, azt 4:13-ra. (most légyszi ne hozza fel senki, hogy jobb a PB-je mint az enyém :))))   Nem akarok a beszámolóból nagyon eltérni, de meg kell említsem, Isti milyen remekül beilleszkedett a társaságba és milyen csodálatot váltott ki a csapatból, különösen azokból akik bizonyára nem sok időt töltöttek látássérültekkel. Természetesen, én is felnézek rá, nagyszerű amit művel, de itt arra szeretnék kilukadni, hogy igazából az lenne a jó, ha a bármilyen fogyatékkal élők olyan természetességgel vegyülhetnének el a többiek közt és vehetnének részt mindenféle tevékenységben, így a sportban is, hogy ne csodabogárként tekintsünk rájuk. Azt hiszem, nekünk sikerült Istit egyenrangú sporttársként kezelni és remélem, csak jó élményei maradtak a hétvégéről. Mivel én hívtam és a futáson is én kísértem, természetes volt, hogy egyébként is segítek amiben szükséges, csak remélni tudom, hogy ebben sem estem túlzásokba, de ott voltam amikor kellett. Mindenesetre, István nem reklamált :)

A verseny reggelén a készülődés fontos kérdése volt mindenkinél a ruházat megválasztása,mert nem volt nagyon hideg, ráadásul sütött a nap, de a szél brutál erős volt. A többség hosszú vékony nadrágot és két vékony felső réteget választott, mi is. A rajt 10 órakor volt, így kényelmesen tudtunk reggelizni, igyekeztem nem túlzásokba esni, de azért bevinni némi kalóriát. Pufirizs-szeletet, banánt és kávét választottam és bántam, hogy nem vittem zabpelyhet/műzlit, mert tökéletesen felszerelt konyhánk volt, ehettem volna bármit. Reméltük, hogy jó lesz a frissítés, de bekészítettünk gélt is, biztos ami biztos.

A mezőny igazán barátságos méretű volt, a rajt egészen a part mentén, gyönyörű napsütésben, csak a fejünket majd levitte a szél :) Épp végeztünk a fotózkodással amikor el is durrantották a rajtot és nekilódultunk. Vagyis a mezőny nekilódult, mi meg ottmaradtunk a végén :) Nem zavart, mentünk ahogy jólesett. Használtuk a szalagot amit Isti hozott, de igazából inkább afféle kézérintéses technikával futottunk. Ő ahhoz van szokva, hogy a kísérő a bal oldalán fut, ami számomra tökéletes, hiszen én balra nem látok, nekem is az a jó, ha akire figyelek az a jobb oldalon van. Kicsit aggódtam, hogy elgémberedek majd vagy a megváltozott futóstílus és imbalansz miatt valamim fájni vagy görcsölni kezd a folyamatos fix kéztartás miatt, de nem volt semmi baj. A frissítőpontoknál se nagyon mozgattam át, egész természetesnek hatott 2-3 óra után így futni :)

A pálya szépséges volt, egészen közel futottunk a parthoz, nem győztem gyönyörködni. Istvánnak elég uncsi lehetett, hogy folyton a látványról áradozok, és sajnálom, hogy nem adhatom át neki ezt az élményt, ami marhaság, mert neki bizonyára nem hiányozhat amit sose látott, ebben az értelemben nem marad ki valamiből. Amiből tuti nem maradt ki az a brutál szél volt, ami gyakorlatilag végig fújt, de nem ám folymaatosan, hanem nagy lökésekben, hol szemből, hol hátulról, a legrosszabb talán az volt, amikor meglepetésszerűen oldalról támadott. A legerősebb a szárazföld belseje irányában haladva volt, ott szó szerint nullára fékezett néhány széllökés, a völgy felett átívelő híd alatt pedig olyan hangon süvített, hogy na. Ezen a szakaszon bár nevettünk, azért belül aggodalom fogott el, hogy mi jöhet még, mennyi energiát vesz ki belőlünk ez a szél.

A pálya egy T alakot formázó félmaraton volt, értelemszerűen kétszer tettük meg, közben áthaladva a versenyközponton ahol először komoly szurkolást kaptunk és a nevünket is bemondta  a szpíker :) A fordítóknál tök jó volt látni kis csapatunk tagjait szembejönni és rengeteg bíztatást kaptunk idegenektől is. Isti volt ez egyetlen látássérült a mezőnyben, legalábbis aki kísérővel futott, viszont láttunk mozgásukban enyhén akadályozott futókat, köztük egy idősebb urat is, nagy respekt nekik is!

A futásról mit is írhatnék még, futottunk, futottunk, élveztem a tájat, néhol beszélgettünk, néhol én pofáztam, sokat hallgattunk is. Isti nem nyafogott, ha nem kérdezem talán egy szava se lett volna 4 és fél órán át :) Tudtuk, hogy ebben az időben nem futunk csúcsot, inkább a biztos teljesítésre mentünk, a frissítőknél megállva, kényelmesen frissítve. Általában ásványvizet, banánt adtak, de több helyen volt keksz, citrom, egy helyen tea, és néhol kockacukor (!) is, ez utóbbin azért mosolyogtunk :)  Eszegettük a kínálatot, mellé elfogyott Istinél kettő, nálam egy gél, optimálisabb lett volna valamivel több bevitel, de nem volt probléma. Picit görbültem el a klasszikus 27-30km tájékán, de semmi vészes. A végefelé Isti se volt a toppon, de nem igazán mondta. Ki kell mondjam, baromi kemény csávó ám. Semmi hiszti, nyafi, hol van már a vége, fáj a lábam, elegem van, kiba..ott szél vagy ilyesmi amit amúgy biztos mindenki elmondott legalább magában, csak jött, futott és kész.

Az utolsó fordítónál úgy tűnt, talán együtt érünk célba Zénával aki ezen a cseppet sem könnyű versenyen futotta első maratonját, de végül picit lemaradt. Megmondom őszintén, egy kicsit már vártam a végét, az utolsó kilométereken még gondolkodtam rajta, hogy nyissunk-e hajrát, de valahogy magamban sem éreztem a nagy tüzet és erőt, úgy meg gáz lett volna belevágni, így csak az utolsó kétszáz méteren húztunk bele. Előzőleg megállapítottuk már, hogy jó vacak időt futunk, de legalább magas faszagyerek faktorú (értsd: nehéz körülmények, kihívás) volt a verseny, ennek ellenére úgy ordítottam Isti fülébe az órán látott  4:36-ot, mintha világcsúcsot mentünk volna :)



Nagyon rendes volt a csapat, kijöttek a célhoz gratulálni, együtt örülni. Egy olasz fickó, aki állítólag masszív bagós :) baromi lelkesen jött oda fotózni meg gratulálni :)  Hamarosan jött Zéna is, igazán megérdemelt tapsot kapott ő is. Első maratonnak ez nehéz pálya volt. A többiek is megvívták a maguk harcát, Géza 40. maratonját futotta szuper idővel, Ricsi ismét behúzta 4 órán belülre, Ildikó okosan döntött és futott egy szép félmaratont. Laci és Viktor is nagyon szépen odatette magát. Gergővel ugyan a célban nem találkoztunk már, de gratu itt is és sajnálom, hogy az időjárás ellehetetlenítette a 3 órás terveit.

A rendezők igazán kitettek magukért, azonnal nyomtatták az okleveleket időeredménnyel, és egy tál tésztával is megvendégelték a futókat. A szállásadónk volt olyan rendes és megengedte, hogy még visszamenjünk mosdani, így felfrissülve indulhattunk hazafelé. Azt gondoltuk, nagy horkolás lesz a kocsiban, ehelyett Budapestig ment a csevegés, poénkodás. Jó csapat voltunk, nagy gratuláció mindenkinek! Remélem, mindenkivel futunk-találkozunk még!

Isti, neked külön gratulálok és köszi a társaságot! Ha nem lett eleged belőlem, én szívesen vállalkozok hasonlóra a jövőben is. Triatlont még nem vállalok :)

Minden jó ha jó a vége, hazakísértem Istvánt és elértem az utolsó buszt és az utolsó vonatot :)


Fotókért - és mindenért amit tett :) - köszönet Oszaczki Gézának!

Maraton különleges formában - UNICEF Gyermekváltó - beszámoló

és akkor beszámoló :)

 

Egészen különleges élmény volt az idei Spar Budapest Maraton. Az a megtiszteltetés ért, hogy az UNICEF gyermekváltóját kísérhettem végig, külön megtisztelő, hogy mindezt Lőw Andrással tehettem.

 

Köszönöm a lehetőséget az Unicef-nek, a BSI-nek, és köszönöm a türelmet és fantasztikus társaságot a résztvevő gyermekeknek, végül de nem utolsó sorban futótársamnak! Óriási volt!

 

Gondolkodtam, hogy írjak-e részletesebben róla, hiszen eleget ömlengtem már itt-ott, teleszórtam fotókkal a fészbúkot, de valahogy vannak dolgok amiről írni kell, mert - mint az UB - még napokkal később is annyira eleven az emlék, annyira jár rajta az ember agya, no és persze kérdezgetik a sporttársak is, hogy mikor lesz beszámoló :) 

Úgy döntöttem, kétfelé bontom a történetet és külön írok magáról a projektről, és külön a futás részéről.

 

 

 

 

 

Unicef Gyermekváltó

 

Az ötlet az volt, hogy az Unicef aktuális gyermekvédelmi kampányának részeként, a maratonon sok-sok gyerkőc, a saját országát, nemzetét képviselve fusson. A BSI természetesen vevő volt az ötletre és örömmel engedte, hogy egy abszolút egyedi váltó színesítse a maratont : kilométerenként váltották egymást a különböző nemzeteket képviselő gyerekek, akiket rendkívül lelkes önkéntesek, illetve szüleik kísértek ki az egyes kilométerjelző táblákhoz.  És hogy kavarodás ne legyen, kellett egy-két kísérő futó aki terelgeti a srácokat menet közben. Itt jöttünk mi a képbe, bár azóta sem értem, hogy is mertek rám bízni egy ilyen feladatot :) Szerencsére, futótársam valóban igen tapasztalt volt, bízhattam benne. Maga a kezdeményezés és a mögöttes tartalom is szimpatikus volt, hiszen az Unicef a legkiszolgáltatottabbak, a gyermekek érdekeit védi szerte a világon. 

 

Meg kell említsem, hogy hatalmas szervezőmunka áll az egész akció mögött, rengeteg Unicef dolgozó és önkéntes munkája. 42 országot képviselő 57 gyermek koordinálása, a szülők tájékoztatása, a BSI-vel történő egyeztetés és még ki tudja mennyi dolog kellett hozzá, hogy mindez összeálljon vasárnapra. 

 

 

Részt vettünk egy előzetes megbeszélésen ahol megismerhettük a projekt résztvevőit, kicsit ismerkedtünk a gyerekekkel és pontosítottuk, hogy mi lesz a feladatunk. Nagyon picinek és alkalmatlannak éreztem magam András mellett állva, de igyekeztem leplezni a frusztrációmat és felnőni a feladathoz. Kiderült, hogy a verseny alatt folyamatosan fényképeznek és filmeznek majd, amitől tartottam egy picit, nem csupán hiúsági :)  sokkal inkább logisztikai, szervezési okokból. (szerencsére minden rendben volt).

 

Közvetlenül a maraton előtt már nem is volt más teendőnk, mint átvenni az alkalomra készült pólókat, felkötni a szép kék lufikat, pár szót váltani az operatőrrel, fotóssal és persze az első kilométeren velünk futó gyerekekkel. Kis készülődés után be is állhattunk a rajthoz. Nem részletezném az egész útvonalat, a lényeg végig ugyanaz volt : nagyon élveztem/élveztük a feladatot, az önkéntesek és a szülők nagyon lelkesek és kedvesek voltak, a gyerekek vidáman és tele energiával vártak minket a váltásoknál, minden szuperül zajlott. Nagyon jó volt látni, ahogy megvalósul Dávidék elképzelése. 

 

Minden egyes gyerekről sajnos nem tudok írni, de kiemelnék talán hármat, vagyis négyet. Volt egy kisfiú, Joey aki meg sem akart állni amikor leváltották, úgy kellett őt visszatessékelnem a szüleihez, miközben az izraeli kissrác kilőtt, mint  a nyíl, palesztin társa kicsivel utána. Idő nem volt kommunikálni, de megoldottuk, András az ifjú "sprinter" után vetette magát és lassításra bírta, én meg igyekeztem felkapaszkodni :) Ez volt a világsajtót bejárt jelenet előzménye, amikor is egy izraeli és egy palesztin fiú kézenfogva futott át a Lánchídon. Ha rajtuk múlt volna, sprintben :)   Szinte filmbe illő jelenet volt a célbaérkezés is, Dávid kisfia, Benji volt az utolsó váltótag és persze apa karjaiba szaladt a célban.  Természetesen az összes gyerkőc egyformán ügyes és aranyos volt, mindenkire szívesen emlékezünk vissza szerintem. 

 

 

A célbaérkezés után egészen megható volt, hogy mennyien köszönték nekünk, hogy bevállaltuk és hogy meg is csináltuk, nagyon jólesett a szülők érdeklődése, bizalma is. Tulajdonképpen mi tartozunk köszönettel az élményért. 

 

Az akcióról készült film a hírek szerint szombat este lesz látható a digin, de ebben a híranyagban is van rólunk szó. 

 

 

 

A maraton - mert ugye csak le kellett futni 42,2-t :)

 

Ahogy fentebb írtam, nem is értem, hogy jutottam Gabi eszébe, hogy merték rám bízni ezt a feladatot. Persze le tudok futni ennyit, de azért nincs akkora rutinom, mint Andrásnak és a nagyjából elvárt hatos átlag tempó is alig volt a képességeim alatt. Ráadásul itt nem figyelhettem csak magamra, sőt, kifejezetten a gyerekekre kellett figyelnem és együttműködni. 

 

Igyekeztem önbizalmat gyűjtögetni (hogy legyen mit sugározni :) és nagyon reméltem, hogy minden rendben lesz. Jó volt, hogy nálam sokkal tapasztaltabb, erősebb társat kaphattam, biztonságban érezhettem magam mellette, ha bármi extra probléma merülne fel. 

 

 

Az első 30kilométer abszolút gördülékenyen zajlott, nagyjából a tervnek megfelelően haladtunk, élveztem a futást, jó volt pár szót váltani a gyerekekkel, látni a sok szurkolót. Izomzatilag, energetikailag minden oké volt, a tempó enyhe változatossága itt még kifejezetten jólesett. A Margitszigeten volt egy kis holtpont, de ott még összekaptam magam, bár a feljáron elhalóan hörögtem András után, hogy ne itt fokozzuk a tempót - de szerintem meg se hallotta :)  

 

 

Sajnos a probléma nem is a tempóval vagy a fáradtsággal volt, hanem a táplálkozásban vétettem hibát ismét. Sokat és későn ettem előző nap, plusz jól bereggeliztem, hogy kitartson az energia és elég legyen folyadékot magamhoz venni futás közben, de ennek az lett az eredménye, különösen az elfogyasztott powerade-nek köszönhetően, hogy csuda rosszul lettem és először csak belassultam aztán sürgőssé vált egy technikai szünet.

 

 

Nagyon röstelltem, hogy nem bírok lépést tartani és miattam borul a terv, így először arra gondoltam, kiállok, aztán valahogy majd előrejutok. De ez amellett, hogy nehezen kivitelezhető, etikailag is megkérdőjelezhető lett volna, nem utolsó sorban András hallani sem akart róla :) Így történt, hogy muszáj volt egy pár percre megállnunk amíg én bevágódtam egy sarki kocsma mellékhelyiségébe. Utólag ismét köszönöm Andrásnak, hogy nem hagyott lemaradni és "tartotta a frontot" amíg én agonizáltam. Innen már sima liba volt, elmúlt a görcs és a hányinger, fáradt annyira nem voltam, ráadásul egyre kisebb gyerkőcök jöttek, így annyira rohanni sem kellett már, vidáman haladtunk a cél felé tovább. És célba is értünk, a tervezett hatos átlagon kicsit kívül.

 

Adatkedvelőknek: félmaraton 2:08, 31km-nél 3:08, cél 4:20:52

 

Kihasználtam az alkalmat és tesztcipőben futottam. A választott Nike Pegasus 30 jól vizsgázott, kényelmes volt. Ismét megállapítottam, hogy ilyen vagy még laposabb talp való nekem, egészen szokatlan és furcsa volt visszavenni az adidas glide-ot amit egyébként hordok. 

 

 

 

Hát így esett, hogy egyéniben, váltóban és kísérőként egyszerre voltam jelen a maratonon. Nem bántam meg :) 

 

 

 

 (Fotók: futanet.hu, dobogós kép - Szabó Adrienn/Unicef)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Maraton különleges formában - UNICEF gyerekváltó

Egészen különleges élmény volt az idei Spar Budapest Maraton. Az a megtiszteltetés ért, hogy az UNICEF gyermekváltóját kísérhettem végig, külön megtisztelő, hogy mindezt Lőw Andrással tehettem. Köszönöm a lehetőséget az Unicef-nek, a BSI-nek és a türelmet és fantasztikus társaságot a résztvevő gyermekeknek, végül de nem utolsó sorban futótársamnak! Óriási volt!

Részletesebb beszámoló várható, addig is nézzétek meg a fenti beharangozó beszélgetést az ötlet kiagyalójával és lessétek a digisport csatornát ahol hamarosan egy egész film lesz látható az akcióról. Na, egy rövid híranyag fent is van itt, a filmet október 19-re ígérik benne.

Dupla Élmény- duplán elmesélve

miki már megírta a beszámolót,és igazából pár dolgot akartam csak hozzáfűzni itt-ott, ezért kitaláltam, hogy párbeszédes formát alkotok és hozzáírom a beszámolómat az övéhez. Couple Delight :)



Az úgy kezdődött, hogy Bozótnak volt egy ingyenes nevezése, a tavalyi társa pedig megy Spártába. Csináltunk egy csapatot. Olyan ez, mint egy teljesítménytúra, csak elég szűk a szintidő, 12 óra, 72 kilométer és 3380 szintre. Aggódtunk is egy kicsit, mert tavaly még 13 óra volt, és az se lehetett könnyű, pl. Yoyoka ezért idén el se indult, inkább fényképezett és csinált egy szalonnás-kolbászos frissítőpontot. A félelem szerencsére alaptalannak bizonyult, mert most a korai rajt és a szeptemberi időpont miatt se sötét, se mély avar nem volt, könnyebb lett a pálya.

Az úgy kezdődött, hogy megnyílt az idei nevezés és rájöttem, hogy én ingyen indulhatok egy kis tavalyi vis maior miatt. Sznupi meg ugye inkább egy vacak poros görög társasutazásra fizetett be. Mivel ez egy elég combos páros verseny, fontos, hogy a párok ismerjék egymást, jól működjenek együtt, ez sajnos tavaly nálunk nem annyira működött, bár a legnagyobb probléma az edzetlenségem volt akkor is és ezáltal a nagy különbség kettőnk közt. Mikiben már korábban is ideális túrapartnerre találtam, így logikus volt, hogy elhívom erre a kis szívásra is :) Jött.   Persze féltem, hogy nem bírom majd, ez lesz mint tavaly, vánszorgok az emelkedőkön, esek-kelek a lejtőn és talán be se érünk időben. Abban viszont bíztam, hogy erősebb vagyok most és a korábbi rajt valamint az előrehozott dátum miatt, alig kell sötétben-bokáig avarban menni, ami tavaly nagy nehézség volt a gyenge lámpámmal.

Alaposan felkészültünk, ha megnézitek Bozót edzésnaplóját, ennyi futás még sosem volt benne, és én is rendszeres edzésbe álltam az utolsó hónapban a nyári lazázás után. A frissítést is megszerveztük, zacskóba porciózott Sponser porral, futóverseny stílusban. Ugye a teljesítménytúra stílus az az lenne, hogy nem viszünk semmit, legfeljebb mézespuszedlit, és jól bekajálunk a frissítőpontokon. Ezt most nem mertük megkockáztatni, itt menni kellett.

Kivételesen komolyan vettem a felkészülést, nem akartam beégni se Miki, se Csanya, se magam előtt és be kell vallanom, baromi addiktív ez a rendszeres, de nem túl kemény edzés, már élveztem is, hiányzott volna ha nem futok :) Én, aki mindig ad hoc módon versenyez, egy csomót agyaltam a ruházaton, felszerelésen (zsák vagy övtáska+kézikulacs, minimál vagy puha cipő, stb),  miután megegyeztünk, hogy sponser port viszünk, megterveztem az előreküldést, Miki kiporciózta a porokat, bekészítettük a botokat is esetleg a második körre, ilyen tervszerűen még nem csináltam. Elhatároztuk, hogy a pontok közt az ajánlottnál sűrűbbre bekevert cuccot kortyoljuk, a frissítőkből csak azt veszünk el amit esetleg megkívánunk, és ami még fontos volt, hogy nem töltjük az időt felesleges ácsorgással, társasági élettel menet közben. Dugóka, kulacstöltés, sziasztok. Be is tartottuk, patent volt a rendszer.

A futás tulajdonképpen négy Kékes keresztezés, négy mászás, négy ereszkedés, sava-borsa pedig a sárga jelzésen a híres-hírhedt sombokor lejtő. illetve, eddigi túráimon lejtő, de most felfelé csináltuk. Előre megmondom, ezt élveztem az egész túrában a legjobban. Lefigyeltem az UTMB videókon, hogy divatba jött az a mászási technika, mikor az ember előrehajolva a térdére, combjára támaszkodik a meredek felfeléken. Ezt már begyakoroltam otthon a lépcsőn, és alig vártam, hogy kipróbálhassam élesben. Király volt, csak a kézikulacs zavart közben, most már át fogok állni zsákra.

Az esemény előtt váltottunk pár levelet, magyaráztam a pályát, de Miki ritkán jár a Mátrában, nem volt teljesen képben. A hírhedt sárgát a Kékesre azért ismerte :) Hiába próbáltam megijeszteni, van neki 11 órás Kinizsije, nehogy má' 12órás 72km olyan nagy ügy legyen :P  Én a tavalyi emlékek alapján a mászásoktól és a sziklás ösvényektől tartottam, hosszú emelkedőkön még mindig gyenge vagyok, a Tápió-vidék nem egy Mátra....lefelé futni imádok, de abban sem vagyok kiemelkedően jó, ráadásul az eséstechnikám se tökéletes (a kövek közt a vállon átfordulás nem a legjobb ötlet :)  Jó gondolatnak találtam, hogy csak pici övtáskát és kézikulacsot viszünk, nem zötyög, nbem melegít a zsák és tölteni is könnyebb a kulacsba. Én ráadásul hajlamos vagyok kevesebbet inni a zsákból, mint kéne, így viszont tökéletesen monitorozható : ponttól-pontig fogyjon el a kulacs tartalma.



Ez csapatverseny, az ellenőrzőpontokra együtt kell érkezni. Én ebben jó vagyok, feltéve, hogy én vagyok az erősebb. Lassabban menni mindig tudok, a gyorssal szokott inkább gondom lenni :). Bozót nagyon erős volt, minden bizonnyal ez a futás volt eddigi legjobb teljesítménye. Hülyeség számítgatni, de ezért a 10:24-es időért itt, simán megelőlegeznék egy 110 feletti sík 12 órát.

A 110 feletti 12órát egyelőre visszautasítom, de mindenképp 100fölé terveznék, ha most futnék egyet. Valóban sokkal erősebb vagyok, mint bármikor eddig és ezt igazán kellemes élmény tapasztalni :)  Az elején szándékosan nem toltuk nagyon, tartalékoltuk az erőt, egyenletes teljesítményre mentünk. Ez egyébként be is jött, folymaatosan jöttünk fel helyezésben a futás során, a kezdeti majdnem utolsó pozícióból a célba 10. helyen érkeztünk, a második körünk talán fél órával sem lett lassabb az elsőnél (ha nem vétünk apró bakit a frissítéssel, talán negatív részidőre is kihoztuk volna, na az lett volna durva :-)
Az első nagy ereszkedésnél először eltűntek a szemünk elöl a többiek, aztán folyamatosan értük be őket. Számomra egészen újszerű élmény, hogy része vagyok a mezőnynek, benne vagyok a sűrűjében, példaképnek, de legalábbis nálam sokkal jobb futónak tekintett emberek közt haladok és nem csak kullogok zihálva a halálzónában :) Élveztem.
Miki tényleg jó partner, mert sose panaszkodik túl lassú tempó miatt, nem kellemetlen neki lassabban haladni, mint amire egyébként képes volna. Nem tartott erődemonstrációt, nem frusztrált a tempóval, talán egy-két részen fordult csak elő, hogy egy picikét előrement az emelkedőn. Például amikor feltűnt előtttünk a több fényt csapat és bizonyára nem tudatosan, de megindult rájuk erősen :) Persze nem bántam, mentem én is :)  

Egy ponton bizonyultam gyenge láncszemnek, mikor a harmadik mászáskor beszúrt az oldalam, és sétálnunk kellett egy darabig, meg utána lefelé is visszafogottan kocogni, mert nem bírta a rázkódást. Aztán lassan helyrejött, és nyomtuk tovább. Frissítési hibának tulajdonítom, az összes Sponsert felküldtem a Kékesre, és nem hagytam a rajtban az első kör végére. Így kellett egyet másznunk maradék géleken, ami kevés volt, megszakadt az addigi folyamatos, nagy mennyiségű CHO bevitel. Nem baj, talán buktunk rajta negyedórát, ami később valószínűleg részben visszajött, hiszen addig is kíméltük a lábainkat.

 Klasszul haladtunk, talán kicsit erős tempóban zúgtunk le az első kör végén, amikor rájöttünk, hogy az összes port előreküldtük, így a rajtban nem várt ránk bekeverhető sponser. A harmadik Kékes mászást így a tartalék két gélen nyomtuk, ami valahogy nem adta ugyanazt az egyenletes pótlást, mint a folyékony cucc. Gondoltam így utólag, hogy talán csak pszichés volt, de nem valószínű, egymástól függetlenül uyganazt éreztük és a Kékes alá érve Miki még egy klassz rekeszizom-görcsös produkciót is bemutatott, sajnos vagy szerencsére épp azután, hogy Szasza fotózott :) A képeken még csak a koncentráció látszik, a vicsorgás utána jött. Szerencsére hamar fent voltunk a Kékesen, remélem nem idegesítettem Mikit halálra a szövegemmel, hogy egyen-igyon, sósat is, nyugodtan, nekapkodjmertrosszabblesz, stb :)  Óvatosan kezdtünk lecsorogni a hegyről, nem bántam, hogy nem rohantunk jobban, tudtam, hogy ott van még egy nagy mászás és ott én leszek a gyengébb.

Mikor a szúrás elmúlt, és leértünk Parádsasvárra, állati nagy zuhét kaptunk a műúton, készült is róla videó, ahogy beérünk a pontra, remélem, majd láthatjuk. Élveztük, teljesen feldobott. Kellett is az utolsó sombokor mászás előtt. Legalább olyan izgalmasan csúszós lett.

 Az általam panorámaútnak nevezett kellmesen lejtős, széles úton Parádsasvár felé már Miki is jobban volt, nem adott egyértelmű választ, de reméltem, hogy elmúlt a szurkálása és nem szenved (túlságosan ;-)
A KrisztIspi párossal még megvitattuk, milyen gyönyörű, ideális futóidő van, majd percek múlva leszakadt az ég :) Rövid, de igazi veretős zivatar volt, pont akkor zuhogott legjobban amikor a pontra értünk :) De mire elővettem volna az esőponcsót, már csendesedett is, így nem vettem fel, nem akartam dunsztolódni a mászásnál. Az eső innen már nem volt zavaró, később el is állt teljesen, de az ösvények csúszósakká váltak, gyakran megcsúszott a lábam. Persze jobb volt, hogy a sár miatt haladok lassan, nem a gyengeségem miatt. A lábam meglepően jól bírta, fáradt már kissé, de még a korábban néha jelentkező apró görcskezdemények is teljesen elmúltak.

Fent gyönyörű, ködön átragyogó napsütés fogadott, de rájöttem, hogy menni kell, mert Bozót eddigi pályafutásának legjobb eredménye várható, ha nem lötyögünk. Gyorsan frissítettünk, és lezúdultunk. Kb. 8 km lefelé, ezt nem felejtem el mostanában, csak úgy repültünk. Technikás ám a Mátra, szörnyen kövesek az utak, nem lehet hibázni. Egy élmény volt.

A sárga nagyon meredek szakasz az eső után még izgisebb volt, nem egyértelműen csúszós, inkább kiszámíthatatlanul porhanyós volt, elég lassan haladtam, de az izmaim jól bírták, energiában is jól álltam. Egyszer elejtettem a fránya kulacsot, de szerencsére mögöttünk haladó sporttársak utánam hozták, nem kellett visszaereszkedni érte :)   Közben elállt az eső és kiderült az ég, csak a sok fától nem annyira látszódott, fentebb, a fenyvesben viszont egyszercsak átragyogott a nap a párás levegőn, szépséges volt! Miki már kezdte mondogatni, hogy nagyon jól jövünk, lefelé már nem kell tartalékolni, menjünk keményen, meg lesz 11 órán belül. Igazából nem érdekelt. Szintidőn belül legyen meg és élvezzük, sérülés nélkül, de azért nagyjából kifutva ami bennünk van.  Kezdtem éhes lenni, nem is konkrét energiahiány ez ilyenkor, csak a gyomrom hiányolja 10 óra után a szilárd, mennyiségi ételt, de persze nem foglalkoztam vele különösebben, egy röpke óra múlva ott várt a célban a tészta. Még utoljára megtöltöttük a kulacsot, felkaptam pár szem kekszet és huss...

Nagyon jólesett a futás lefelé, bár Miki rakott rám egy pici pszichés terhet azzal, hogy ha én vagyok a "nagy lejtőfutó" akkor most csapassam, ha kérdeztem, hogy ő jól van-e, megnyugtatott, hogy bírná sokkal gyorsabban is, ne aggódjak, menjek már... Nem aggódtam, hacsak amiatt nem, hogy nem fogom sokáig bírni a tempót, vagy hogy orraesek ismét (volt rá példa) és a célhoz közel töröm össze magam totálkárra...Itt már nem is beszélgettünk, csak gurultunk lefelé. Amikor kedves partnerem megint elkezdte, hogy hány percesben kéne a maradék mittudoménhány kilométert megtenni, hogy 11 órán belül célbaérjünk, elég durván csendre intettem. Bocs. Aztán persze pár perc múlva kiderült, hogy elnézte az órát, a 10:30-ban is benne leszünk :)   Ez ahelyett, hogy spanolt volna, inkább elégedettséggel töltött el, mintha egy automata váltó kapcsolt volna vissza bennem, nem is tudtam tartani az iramot. Az erdőből kiérve még kegyelemdöfésnek bejelzett az emésztőrendszerem, hogy ilyen stresszhelyzetben inkább elhagyná a ballasztot :) Ilyesmire aztán végképp nem volt már idő, szobatiszta vagyok vagy mi, kibírok pár percet még. Hááát....fáradtan, futva, nem egyszerű. Amikor a system úgy gondolta, ha alul nem akkor majd felül, és éreztem az orromban a sponsert, na az elég rossz volt :) De kb ez volt az egyetlen kellemetlen élmény az egész versenyben. Az aszfalton kis agonizálás után már hamar bezúdultunk a célba és 10:25 hivatalos idővel megkongattuk a harangot.




Élmény volt - duplán.

Double Delight

Tavaly rendezte meg első alkalommal a terepfutas.hu a Dupla Élmény nevű terepfutóversenyt. Akkor Sznupival épphogy sikerült célbaérnünk, meglehetősen nehéz menet volt. A  párosunk ad hoc módon verbuválódott, alig ismertük egymást és egyértelműen óriási különbség volt köztünk edzettségben, felkészültségben és ez meglátszott a verseny közben is, Sznupi ment volna simán én meg voltam a kolonc akit be kellett vonszolnia időben a célba.  Élménynek persze élmény volt :-)

Idén egészen más jellegű élmény lesz, abban biztos vagyok. A szintidő kevesebb, az időpont viszont koraibb, talán lámpa is alig kell majd, én erősebb vagyok és nem utolsó sorban, tökéletes partnerem lesz.

Az Ultravaló-n tavaly nagyszerű közvetítés volt, bizonyára idén sem okoznak csalódást :)

Rockenbauer 130 - hőségriadó idején

(Fotó: Kékdroid)

129km, alig több mint 2000méter szint, de még a rutinos öreg túrázók is azt mondják, hogy a Roki egy nehéz túra. Általában épp tombol a nyár, sok a kitett, tűző napos szakasz, ritkás az ellátás, kevés a vízvételi hely, hosszú a táv és még csak nem is igazán szép a táj.
Nekem idén eddig kimaradtak a hosszú túrák és szerettem volna valami százas közelit még a nyáron teljesíteni, Miki (powerhiker) pedig épp 15 éve próbálkozott először és eddig utoljára, ám sikertelenül, a Rokival és most revansra készült. Naná, hogy menjünk együtt és próbáljuk meg!
Mindketten megbeszéltük otthon az ötletet és szerencsére házastársaink megértőnek bizonyultak. Már csak várni kellett a nagy napot.


Nagykanizsa elég messze van, le kellett mennem pénteken, mert reggel hatkor volt a rajt. Volt szálláslehetőség az iskolában, tantermekben, nem éppen a legkényelmesebb, de legalább olcsó :)

Reggel gyors összekészülés, majd hatkor pontosan rajt. Egy boly nagyon nekilódul az elején, Pap Gábor, Barta Laci és még valaki, mi az "üldöző" bolyban megyünk, talán túlontúl ambíciózus tempóban futva. Persze, nem tervezünk sokat futni, de a reggeli hüvösebb időt érdemes kihasználni. Sokan leszakadoznak, a városból Rudi Istvánnal és Annával kocogunk ki, majd egész Hahótig kerülgetjük egymást. Ők baromi gyorsan gyalogolnak, mi futogatunk, de többet pihenünk és nem ismerjük az útvonalat. Apropó útvonal, bár klasszikus túrázósban nyomjuk, űrkaják és extrák nélkül, a gps használatába - szükség esetén - beleegyeztem. Volt is rá szükség, néhány helyen első Rokisként nehéz lett volna tájékozódni :)

A részletes útvonalat képtelen vagyok felidézni, sajnos ritkán járok az országnak ezen részén és hosszú is volt nagyon a táv, ősszemosódnak az emlékek. Ami biztos, hogy nagyon meleg volt napközben, tűzött ránk a nap rendesen, néhol az ivótartálynyi víz alig tartott ki a következő lehetőségig. Nem rohantunk, ahol volt nyitva kocsma ott igénybe vettük a szolgáltatását, úgy is mint civilizált mosdó és egy-egy hideg sörital. Meggyőződésem, hogy sokat számítottak ezek a megpihenések, a fejünk és olykor a lábunk mosása, vizezése és a hideg ital is. Vízből már egyszerre nem szívesen iszik meg az ember iylenkor sokat, de egy üveg hideg sört legurít simán. Az ilyen relatív alacsony alkoholtartalmú ital dehidratáló hatásában meg olyan nagyon nem hiszek.

Kedvünk szerint váltogatjuk a sétát és a futást, nincs időkényszer vagy terv, a futás öröméért futunk, no meg kíméljük a lábainkat, nincsenek ennyi gyalogláshoz szokva.
A táj nem túl izgalmas, én itthon is ilyet látok, csak még kevesebb dombbal. Tarló, szántóföldek, kukorica, napraforgó, minden lépésre felkavarodó finom por, máshol kavicsos vagy csalánnal benőtt utak, a szélükön burjánzik a parlagfű. Miki szerencséjére még nem virágzik. Sok a rovar is, az erdőkben olykor egész bögölyfelhő üldöz, másutt lódarazsakkal találkozunk. Éjjel nagyon ijesztő volt ahogy a fejlámpára jöttek, itthon is előfordulnak, félek tőlük. Szerencsére csak böglyök és szúnyogok ezsnek, a darazsak nem bántanak, később halljuk, hogy több túratárs is kellemetlen csípéseket szerzett.

Viszonylag eseménytelenül telnek a kilométerek, több ponton csak tájfutó bója van tollal, kevés az emberes pont. Söjtörön megnézzük a Deák-házat és konstatáljuk, hogy a 15 éve még működő kocsma már bezárt. A hőség erős, de tűrhető, pláne ha nem fogy el a turista vize :)
Rádiházán egy túratárs meghív minket egy jégkrémre, nagyon kedves tőle. A depókajáink túl soknak bizonyulnak, itt is hagyunk egy csomag nápolyit  majd valaki biztos szívesen megeszi. Azt gondolom, kicsit túllőttünk a célon a sok édes kajával, megcsömörlik tőlük az ember és a gyomornak is túl sok lehet a zsíros-édes maszat.

Épp sötétedésre érjük el a bázakerettyei pontot, itt a lámpánk is. Tartunk némi szerelékigazítást, Miki vízhólyagokat szurkál....hurrá :(   Alig kezdek örülni az esti hüvösnek, amikor rájövök, hogy csak a völgyekben vagy hüvösebb, amint emelkedünk a hőmérséklet is egyre magasabb, a dombtetőkön nappali forróság uralkodik. Daráljuk a kilométereket, kocogunk, gyalogolunk, túratársakkal kerülgetjük egymást.

A Rockenbauer háznál is feltankolunk, én örülök a mosdónak, és megyünk tovább. A bácsi azt mondta, lesz még vízvételi hely, lehet hogy mi voltunk a  bénák, de nem találtunk.  Hamarosan kiürült tartályokkal menetelünk az erdőben, majd muszáj megállni ellátni a vízhólyagokat. Miki egyik talpa elég csúnya, jó nagy vízhólyag az egész talppárnája, biztosan nagyon fájdalmas. Csak kiszúrni tudjuk, a tapasz a nagytáskában maradt.... Elindulva alig döcögünk, nem lesz ez jó, sok van még hátra. Nem beszéljük meg, mégis ugyanarra a döntésre jutunk, innen futni kell. Az endorfin majd segít a  fájdalmon és tempót futva már hamar beérünk. Víz nélkül az egyre nagyobb hőségben bő 15km még rengeteg volna gyalog.

Futunk is, nem könnyű, de egyre könnyebb lesz ahogy árad a drog a testben. Még átfut az agyamon, hogy próbálhatnánk egy háznál vizet kérni, de már mindegy. A célig már csak az utolsó ponton állunk meg, végigfutjuk egy lendülettel. A célban nagy öröm és picike jelvény.

Megdolgoztunk érte.
25 és fél óra élmény a Zalai dombságban.

Szürreális UBalatoni nyár

Az idei UB-ről egyáltalán nem akartam beszámolót írni, kicsit talán le is szokom a hosszú irományokról, mert az élményt, a rám tett hatást, az érzelmi és mentális utat úgysem adhatja át az írás és van amit nehéz is volna illendő, nem félreérthető módon publikusan megfogalmazni. 

De van az úgy, hogy az ember meggondolja magát, mert két nap múlva még mindig úgy forr benne az élmény, mintha csak most hagyta volna el Aligát és mégis billentyűzetet ragad, hogy megpróbálja megosztani a s(p)ors(t)társakkal az elmondhatatlant.

 

 

Még tavaly történt, az elbaltázott UB-m után, hogy Öcsi (Márkus István) feldobta, megkerülné ezt a fránya tavat, de egyedül nagyon sok ez, csináljuk meg párosban. Mormogtam rá valamit, végülis, miért ne, az UB élménye talán ketten is hasonló lehet, a teljesítés így nem kérdéses, és még meg is oszthatom valakivel akit kedvelek. Döntöttünk, neveztünk, kitaláltam, legyünk "Made in RUNgária". (bár a sors fintoraként, Öcsi vicce, a "Csak egy maradhat", majdnem bejött :( de erről később )  

 

Talán nem bántom meg vele Öcsit ha elmondom, hogy az időpont közeledtével furcsa és kellemetlen kettősség volt bennem, egyrészt vártam nagyon a közös futást, az egy napig tartó mentális "másállapotot", de ott volt bennem egy nagy csalódás magam felé, hogy nem egyedül vágok neki és nagyon irigyeltem az egyéniben indulókat, a gyomrom rándult össze minden izgatott várakozást tükröző bejegyzésen, hozzászóláson. Akarom még egyszer ezt a tavat, nem a célszalagért, az éremért vagy a gratulációkért, csak saját magamnak bebizonyítani, megerősíteni, hogy van keresnivalóm ebben a sportban, nem véletlenül sikerült körbeérnem egyszer. De ez nem idén lesz. Szerencsére túllendültem ezen a vívódáson és nem keserítettem meg Öcsi életét ilyen nyafogással, de a gondolat ott volt végig.  Ne haragudj Öcsi, te nem tehetsz róla, én vagyok defektes.

 

Öcsiről is kell írnom, mert muszáj :) Ezer dolga volt az UB előtt, csütörtökön még külföldön volt például, de intézett mindent csak kicsit hektikusan :)  Pletykálok kicsit, képzeljétek el, a csapatpólóból fejenként négyet (!) csináltatott, mert ugye én atléta fazont kértem, de mi van ha kicsi az S méret, kell egy M-es is, de hát beleizzadunk, kell belőle kettő, no de az időjárás olyan hűvös, meg éjjel is menni kell, legyen egy ujjas is :)  Szegény Bella is a fejét fogta, hogy alig túl a Borvidék félmaratonon, most egy újabb futóverseny veszi el az ura eszét :)  Itt ragadom meg az alkalmat, hogy neki is megköszönjek mindent, örülök, hogy megismerhettem!

 

Pénteken szokás szerint tésztaparty, tömeg, hangulat, izgatott várakozás, örömteli találkozás rég nem látott futócimborákkal. Itt igazán őszinte tudtam lenni, nem lesajnálóan ejtettem ki, ha kérdeztek, hogy "csak párosban", büszke voltam Öcsire már így előre is. Éjjelre Tézé (sultan albertovics) biztosított nekünk szállást amiért nagy köszönet! 

 

El is jött a nagy nap, ráértünk volna a fél nyolcas rajtunkra kimenni, de nem is én lennék, ha nem bonyolítom meg a dolgokat. Kitaláltam, hogy látni akarom az egyénieket, segíteni ha tudok, így alakult ki a terv, hogy bringával elkísérem Mikit az első 50km-en amíg Öcsi megreggelizik, elkészül és lefutja az első etapját. Apropó etapok, úgy egyeztünk meg (úgy találta ki Öcsi) , hogy 50-50, 30-30, 20-20 elosztásban futjuk a távot, a végén fennmaradót pedig vagy együtt vagy amelyikőnk jobban bírja még. Versenytaktikának ez bűn rossz, de önszivatásnak szuper :)  Tehát majdnem elkésve (ennek jelentősége lesz) elindultam az egyéni rajt után. Úgy kb két óra múlva leesett a tantusz, hogy én bő 5órát kerekezek ami után ugyanennyit futnom kell majd és még csak egy zabszeletet ettem, az elfogyasztásra szánt kaját és italport a kocsiban hagytam, akárcsak a pénztárcámat....Megoldottuk azért, ettem egy péksütit, de inni simán elfelejtettem. Mikinek töltögettem, adogattam a kulacsot, de magamra nem is gondoltam. 

 

Egész hamar eltelt az első 54km, Pécselyen útjára engedtem Mikit és bevártam Öcsiéket. Próbáltam telefonálni, hogy kb merre járnak, de nem vették fel (utóbb kiderült, hogy Bella épp a rend túlbuzgó őreivel kényszerült társalogni :(   Mikor végül odaértek, nem jó híreket hoztak: Öcsinek megfájdult a térde. Na, wazze, gondoltam, te akartál egyénibe futni Bozótka, talán most megkapod 160km formájában, de szerencsére ennyire nem volt vészes a helyzet. Némi töketlenkedés után elindultam lelkesen, tudtam, hogy a leghullámzóbb szakaszt választottam, de Öcsi nem tett rám semmilyen teljesítménykényszert, nem volt elvárás, csak futni kellett. Imádtam, élveztem, még a dombokat is amiket meggyalogoltam, a kilátás,a táj, a a virágok, illatok, a futótársak,minden velem örült, tök jó volt. Aztán persze jött a hideg eső amit kevésbé élveztem olykor, pláne amikor fáradni kezdtem, egyértelműen elcsesztem a frissítést, a reggeli bénázás után itt tolni kellett volna fél óránként a még felszívódni képes maxot... Meg is lett a böjtje, a jókedvű 30után a másik 20km már nem volt annyira vidám. Az utolsó 15-re Öcsi beállt bicajjal kísérni, de olyan jóságos és együttérző volt, hogy bár szórakoztatott a társasága és tényleg klassz volt, hogy jött, de a tempómon nem javított. Végre elértük a 106km pontot, Balatongyörököt, ahol szintén rengeteget időztünk, időközben a sofőrünk is lecserélődött, Bella helyett Tibor jött, alig tudta megközelíteni a pontot a kocsival, Öcsinek még öltözni kellett, stb. Nem egy profi váltás volt, na :)

 

Én bezuhantam kicsit az autóba, alvás végül nem lett, de átöltöztem, feküdtem kicsit, ettem-ittam, közben kísérőnkkel, Tiborral beszélgettünk. A pontokat baromi nehéz volt megközelíteni, őrület, mekkora forgalom, mennyi váltós autó volt és persze a fáradtsággal fordított arányban változik az emberek toleranciája... De Tibor megoldott mindent, vitte Öcsinek a frissítőt, vezetett, kaját vett, ügyes volt :)  Itt beláttam, hogy hülyeség volna a hüvösben, fáradtan kerekeznem Öcsi mellett, és ezzel veszélyeztetni a későbbi futásomat, így megadóan döglöttem a kocsiban. Nyújtotttam finoman egy kicsit, mert enyhe fáradtságot, kötöttséget éreztem a combokban, de szerencsére semmi komoly gond nem volt. Öcsi lábával annál inkább :( Sajnos egyre jobban fájt a térde, de persze arról hallani sem akart, hogy ne fusson... Belesétákkal, férfiasan küzdve, de  letolta a 30-as szakaszát.  135-től ismét enyém volt a terep. Nem éreztem azt, hogy szétvetne az erő, hűvös is volt, sötét is már, de nekilendültem és valahogy felpörgött a rendszer, jólesett a tempó, magamat is meglepve hatoson bőven belül szaggattam néhol... Sorra előztem az egyénieket és a lassabb váltókat, míg engem sorra hagytak le az időért tempózó gyorslábú váltósok. Egészen más élmény volt ez, mint anno egyedül a mezőny végén kullogva. Itt benne voltam a sűrűjében, de nem olyan feszült világban, mint az élmezőny lehet. 

 

Jöttek a hírek az élről, ekkor talán még Vakhal Norbi vezetett, volt már aki feladta, megsérült, Bogár Janiról hallottam, hogy rosszul van, nem messze lehet előttem. Nem is volt messze, egyszercsak beértem, sőt elhagytam...mit lehet ilyenkor mondani? Hajrá?! Mégiscsak ő a pályacsúcstartó itt, meg hát, nem kell magyaráznom, milyen kaliberű futó... Köszöntem, jobbulást kívántam, elmentem. Aztán részemről egy bokorszünet folytán újra találkoztunk, ritka szarul nézett ki szegény. Beálltam mellé kocogni úgyis elrohantam rendesen a szakaszom elejét, nem árt a nyugisabb futás, no meg, mikor van a magamfajtának esélye Bogár Janival együtt futni?! Kísérőjének dolga akadt, így egész hosszú szakaszt tettünk meg együtt a pálya legsötétebb, talán legmagányosabb szakaszán, totál szürreális élmény volt. Jani kicsit jobban is lett, fokoztuk a tempót hatoson belülre, ami nekem szupijó, neki bizonyára só volt a sebeibe azt hallani, hogy de jó tempót megyünk :) Visszajött Jani kísérője (Bérces Edit) így hármasban folytattuk...én ebben a társaságban?! ....szürrealitás a köbön...ez az UB :) minden megtörténhet.   To top it all, azt mondja rám Edit: sebességtündér :) Itt már kitör belőlem a röhögés...méghogy én?    Minden jó végetér egyszer, nagysokára elérjük Boglárt ahol engem levált Öcsi. Bogár Jani köszöngeti az együttfutást, sajnálja, hogy nem megyek tovább, olyan őszintén teszi, hogy majdnem megyek még vele, de leszállok a földre, nekem itt az a dolgom, hogy a párosunkért fussak. Éreztem épp eléggé, hogy magamhoz képest az utolsó 10-15km is erős volt, de jólesett akkor, hogy haladunk és hogy segíthetek másnak vele. 

 

Öcsi Janival el (nem tartott soká a közös futásuk, Öcsi sántítva is megelőzte. Sajnáltam), én bezuhantam az autóba és előre suhantunk. Egy civilizált mosdólátogatás reményében betértünk egy presszófélébe, a kávé is jólesett, de a másik szolgáltatás még inkább :) Rettenetesen vacogtam, még a kocsiban is két pléd és egy hálózsák alatt.  Előrementünk Öcsit várni, sajnos, elég soká vártunk, fájt a térde, belesétált, sántikált, de persze nem adta volna fel. Én ismét próbáltam pihizni kicsit az autóban, igyekeztem enni bőven, itt már tudtam, hogy Öcsi bizonyára nem fut többet, így bő 25kilométerem lesz még, egyedül. Fekve nem esett már jól, kissé émelyegni kezdtem, így inkább elkezdtem készülődni a futáshoz. Elég jól éreztem magam, nem bántam, hogy menni kell. Megjött Öcsi, fejlámpa, fényviszaverő, ölelés, nyomás. 

 

Az első pár méteren sántikálósan kezdtem, de csak a szokásos bokamizéria, utána ment lazán. Kütyüt csak az első szakaszomon viseltem, az órát se néztem, így csak érzésre haladtam, de hatos körüli tempónak tűnt. Lassacskán kezdett pirkadni, ezerrel trilláztak a madarak, tök egyedül mentem jódarabig, tiszta hangulatos volt. Öcsiék egyszercsak mellém értek így le tudtam passzolni a lámpát és a fényvisszaverő bigyót, meg a könnyű szélkabátot. Teltek-múltak a kilométerek, aztán valahol (Széplak?) felzárkózott mellém Tamás akiről idővel kiderült, hogy Babinyecz :) Az utolsó, leghosszabbnak tűnő szakaszt így együtt tettük meg, itt is köszönet a társaságért és a finom gumicukorért. A siófoki egyenesek sose akartak véget érni, de a társaság, a beszélgetés segített elviselni ezt is, nevettünk a nyüglődésünkön, folyton biztosítottuk róla a másikat, hogy menjen csak gyorsabban ha tud, de persze egyikőnk sem tágított :) Így is értünk volna célba, de ahogy ráfordultunka  Club Aliga bejárójára és elkezdtünk száguldani lefelé, feltűnt Öcsi sántikálva. Igyekeztem megnyugtatni, hogy lent bevárom, de nekem ezen a lejtőn le kell rohannom. Az utolsó métereken kéz a kézben döcögtünk, majd a végső célegyenesre Öcsi is futásfélére váltott, bár mosolyát láthatóan torzította a fájdalom. Karok a levegőbe, cél, érem a nyakba, puszi és ölelés a társnak akivel megoszthattuk azt az életreszóló élményt, ezt a fránya 212kilométert. Köszönöm neked, Öcsi!

 

 

Röviden kiörömködtük magunkat, elvileg készült közös fotó Tiborral is a célkapu előtt, majd megkértem Öcsit, hadd vigyem el a bicajt még egy körre, no nem egy tókörre, csak vissza Miki elé. Legyen kerek az a projekt is, vele kezdtem, vele is fejezem be az Ultrabalatont. Szerencsére nem volt messze, jól nézett ki, nem zsigerelte ki magát, okosan futott. Sok dolgom nem volt már kísérésügyileg, a cuccát tudtam átvenni, ne kelljen cipelnie, no meg beszélgetéssel gyorsabban telt az idő. Az ő sztoriját már ismeritek :) Én itt is gratulálok neki, és minden teljesítőnek, dobogósnak, feladónak, aki ott volt és küzdött! Köszönet a szervezőknek és az önkéntes segítőknek!

Szerelem első látásra....

Nyugi, nem forog veszélyben a házasságom :-)
Tőlem abszolút szokatlan módon, egy ruhadarabba szerettem bele.


Sose voltam egy igazi lányos lány, inkább fiús voltam illetve az szerettem volna lenni nagyon: vagány, sportos, izmos, fiús kiscsaj. Nem sikerült túl jól, de mindegy :P

Később ez annyit változott, hogy néha nőies, csinos, sőt elegáns nő akarok lenni, néha a vagány kis fiús csaj akinek folyton le van horzsolva a térde, kócos a haja és elmaszatolt portól és izzadtságtól szutykos a pofija :) A sportban inkább az utóbbi, no de azért egy nő a lelke mélyén mégiscsak nő.

Felfedeztem nemrégiben a futószoknya nevű ruhadarabot. Ez így nem is igaz, rég felfedeztem, hogy létezik tenisz-szoknya, alatta kisgatyóval és elgondolkodtam, milyen vagány és csinos szerkó volna nyáron, futáshoz, túrázáshoz, csavargáshoz. Szeretem ugyanis a miniszoknyát, viszont utálom, hogy "viselkedni" kell benne, nem lehet csak úgy lehajolni vagy széttett térdekkel leülni :P  Csini tenisz-szerkókat viszont csak überdrágán láttam, illetve nagyon pici bugyival vagy gatyóval, nekem viszont összeér a combom sajna, így futás közben tuti, hogy dörzsölne az ilyen.

No, és itt lépett a képbe a futószoknya. Láttam többfélét, de nagyon kevés tetszett, mert általában épp nem a tenisz-szoknyák bővülő fazonját utánozták, hanem béna zsákszerű, egyenes oldalú példányok voltak, kb csak egy cső az anyagból, deréknál összevarrva egy kisgatyával. Az ilyenek a futócsajokon sem tetszenek és szerintem rajtam se állnának jól. Hagytam is a témát egy darabig, de most az UB ruházat kapcsán eszembe jutott újra, hogy utánanézzek, hátha vannak más fazonok is azóta. Egy gyors google keresés megmutatta, hogy igenis akadnak nem egyenes szabásúak is és hamarosan megláttam ŐT. Love. Period.

Sajnos, az árába nem tudok beleszeretni, de még megideologizálni se nagyon. Tudom, vannak helyek ahol ennyiért egy zoknit se kapni, de én nem ott vásárolok :P....Aki ügyesen varr és megfelelő gépe is van hozzá,  akár házilag is varrhat ilyet: egy jó kompressziós(vagy csak passzentos, bringásgatyó-szerű) nacira rá lehet applikálni egy ilyen kis szoknyarészt.

Szóval szerelmes vagyok.

Látogatóban....

Bármit is tervezgettem volna erre a hétvégére, régóta tudott volt, hogy kedvenc sógornőm kerek szülinapját ünnepeljük nagy családi összeröffenéssel, így minden más ugrott. Nem bántam olyan nagyon, mert kedvelem a családtagokat és tudom, hogy a srácaim is odavannak az unokatesókkal (másod és akárhanyadíziglen) való játékért, de ráadásul a Mátrába ment a szent család, azt pedig kínzásként éltem volna meg, ha ott töltök két napot a hegyek közt, futás nélkül....

 

Tehát újratervezés. Borvidék, T50 és hasonlók kimaradnak, de terepfutás lesz, akárki meglássa! :)

 

Utazás, gyerekek, várlátogatás, pincevacsora, jó társaság, finom borok, ezek jellemezték a szombatot, sajnos az utazgatásból elég sok volt, nem szeretek ennyit buszban ücsörögni, fel-le szállni, de ez van. Szolídan bántam a borral este, inkább csak az ételeket kísértem vele, nem akartam érezni az alkohol hatását. Kajából lecsúszott igen tisztességes mennyiség, de legalább jóféle, viszonylag egészséges, tápláló cucc, no és egy kis torta is, ha már szülinapot ünnepeltünk. 

Este még közös program, beszélgetés, játék volt, de már a térképet böngésztem titokban, hogy merre is szaladgáljak reggel. Majdnem éjfél volt mire ágyba jutottam, de tudtam, hogy csak a napi edzésekhez és a munkához vagyok lusta korán kelni, az élvezetes, izgalmas dolgokért akár hajnalban is könnyen ébredek magamtól. Így is történt, 5 óra körül összeszedelőzködtem, fogtam egy fél literes vizet és kisurrantam a kempingből.

 

Előző este kiválasztottam az útvonalat, úgy saccoltam kb 2órát vesz igénybe és így kényelmesen visszaérek reggelire, nem reklamálhat a család. A kemping Parád és Parádsasvár közt található, innen a sárga sáv átvisz Parádsasvárra, onnan a piros kereszten a Mária útig/Kis-Lipót, a kék kereszten le a Mátra-nyeregig, piroson vissza Parádsasvárra és ismét a sárgán vissza a kempingbe. Térképen 16kilométerre saccoltam, a kütyüket elfelejtettem vinni, így pontosabbat nem is tudok és pulzusadatokat se. 

 

 

Tehát kiléptem az ajtón és megcsapott a hűvös reggeli levegő. Már innentől ujjongtam belül, mint egy kisgyerek, letörölhetetlen vigyorral az arcomon tekintettem fel a fölém magasodó hegyekre és indultam neki a turistaútnak. Olyan lelkesen, hogy majdnem benéztem a legelső kanyart :)   Épp csak párszáz métert haladtam a jól láthatóan nem agyonhasznált ösvényen amikor röffentést véltem hallani, de mire eljutott volna az agyamig, hogy minek a hangja, már robogtak is át előttem a vaddisznók. Csak ketten voltak, de engem igencsak megijesztettek. A harmadik ottmaradt és tovább turkált, lassan távolodva a másik irányba. Vártam, hogy a többiek után megy, de nem ment, így kissé óvatosabban, de én is folytattam utamat. Pár perc múlva ott is voltam Parádsasváron, megcsodáltam a kastélyt és az elhagyott, romos üveggyárat és megkezdtem a kapaszkodást a hegyre. Már el is felejtettem, milyen combos emelkedők ezek. Az erdőből a kopárabb hegyoldalra kiérve érezni kezdtem a hátamon az egyre magasabbra kúszó nap melengető sugarait.

 

 

Nem törődve az utált úszógumikkal, lekaptam a trikót, begyűrtem hátul a nadrág derekába és így másztam tovább. Nagyon szeretem ezt az érzést, mikor csak te magad vagy és a hegy, nem őt legyőzni jöttél, csak vele lenni, meglátogatni, megcsodálni. Kissé lihegve szedtem a lábam felfelé, mélyen beszívtam az egyre langyosabb, szinte harapható hegyi levegőt és élveztem a keveredő, olykor még hüvöskés szellőt és napsugarak simogatását a bőrömön. Szinte erotikus fordulatot is vehetne itt a beszámoló, de ez nem az a hely :) Néhol bevillant egy kis éhségérzet, de tudtam, hogy ez inkább az esti nagyobb kajálás hozadéka, nem kell gyengeségtől tartanom. Régebben ilyenkor pánikoltam, azt gondoltam, jajj, leesik a vércukrom, nem fogom bírni, mi lesz ha rosszul leszek, stb. Mostanra megértettem, hogy az üres gyomor önmagában nem probléma, jelezget szegény, de ha előző nap teleraktam a raktárakat akkor nem fogok éhenpusztulni :) Az elviselhető intenzitást illetve leadható teljesítményt persze befolyásolja, hogy mennyire könnyen elérhetők az energiaforrások, de futókirándulni saját zsíron is szuperül lehet :)

 

Aztán felértem, még nem a csúcsra, de ahol már ritkásabbak a fák és van kilátás a völgyre. Megfordulva csak ámultam. A völgyet finom ködtakaró borította, csak az üveggyár kéménye és a nagyobb hegyek csúcsai látszottak ki. Sajnos, csak telefont vittem és az is butácska, így a kép nem adja vissza a látványt, de azért megmutatom: (kattints a képre a másikért)

 

 

Hamarosan elértem a kék kereszt jelzést, elbúcsúztam a Galyatetőre tartó pirostól és ezen folytattam utamat. Ez a szakasz gyakorlatilag végig lejtő, az út néhol méretes kövekkel tele. Nem megszakadós, de élvezetes tempót választottam, kicsit kerülgetve a köveket - megértem a profibbakat, hogy a Hoka szinte tökéletes védelmét választják, ilyen terepen is lazán lehet vele bárhova lépni bizonyára, de nekem megfelel a kis minimalistám, az én tempómba belefér egy kis agymunka, egy kis odafigyelés, ruganyos, tudatos léptek, érezni, tapasztalni a lábbal is. Mezítláb azért nem futnék ilyen terepen, nem hiszem, hogy annyival többet adna ami megéri a sérülést, fertőzésveszélyt. 

 

A Mátra nyeregig tiszta flow állapotban haladtam, nagyon jó volt kikapcsolni, oly ritkán fordul ez elő.  Az aszfaltutat keresztezve rátértem a pirosra, végig lefelé a viszonylag széles, de néhol sáros és kátyús úton. Itt sem eresztettem neki teljesen a tempót, az éppen élvezetes, de kontrollált, tudatos futás volt. A flow után épp megfelelt. A parádsasvári kastély mögé érve megcsapott a frissen sülő rántotta illata, jó dolga lehet ott a szállóvendégeknek, nagyon fincsi volt csak az illat is :) Mennyire rabja az ember a reflexeknek, mint Pavlov kutyája kezdett azonnal korogni a gyomrom az illatra, pedig máskor is előfordul (mostanság minden nap), hogy reggel nem eszem, sőt akár egész délelőtt nem.

 

Innen már csak a rövid suhanás volt a bozótban a kempingig, a vaddisznók már elbújtak bizonyára, nem találkoztam csak a nyomaikkal. Jól saccoltam, két óra volt az út, még belefért a szemközti hegyoldal aljában egy pár sprint, csak úgy, mert miért ne....

 

A kevésbé hétalvó gyerekeket már a játszótéren találtam :)

 

 

P.s.: Nem volt ebben a futásban semmi extra, tudom. Ha ott laknék a hegyek közt, ez lenne a természetes, átélhetném bármikor. Nekem attól volt különleges, hogy imádom, de ritkán jutok oda, így minden alkalom egy ünnep, mint mikor rég nem látott barátot látogat meg az ember. Ilyenkor mindig sok mondanivalónk van egymásnak, bár főleg a hegy mesél, én csak nyitott szívvel-lélekkel hallgatom. 

 

 

 

Egyszer volt egy mezei....

Judit fehér felsőben elöl :

 

 

Csalóka a kép, nem ő rajtolt elsőként, de jól mutat :-)   Mondjuk, a testtartása tiszta sprint, a táv meg 1km volt :)))) 

 

 

Van hátulról is, lebegő fázis :

 

 

 

Sajnos, befutókép nem készült :(((  (kicsit morcosan vettem tudomásul, mert egyébként klassz fotókat készítettek, és mindenkit igyekeztek megörökíteni, csak épp a Judit előtt befutó kislányról készült 3darab fotó, meg az utána következőről is kettő, róla meg egy sem :(  Én vagyok a hülye, saját gépet kell vinni....

 

Az eredmény feledhető, de neki fontos :)  Abszolút 9. , körzeti 5. lett. A legjobb barátnője lett a második (körzeti 1.) 

 

A rendezvény klassz volt, itt lesz a megyei döntő is!

 

Balaton

Akartam egy hosszú terepet, túrát tavaszra, de nem nagyon néztem utána, hogy mik vannak. A Kinizsi ott lenne, de elég soká lesz, inkább nyári, mint tavaszi túra, ráadásul tömeg van és drága. Nekem nem jelent annyit a neve vagy a múltja, hogy megérje a költséget.

A múltkori Galyavár túra után írt Piedcat, hogy menne a Kék Balaton nevű túrára, de keres valami őrültet társnak. Persze, máris kattintottam a TTT honlapra, hogy megnézzem :-)

Balaton, +100km, TTT rendezés, a március 15-i hosszú hétvége szombatján. Menjünk!


Férj el volt ragadtatva az ötletemtől :P Hát még, amikor az időjárás jelentésben a napokban elkezdték emlegetni a komoly hidegfrontot ami viharos szelet és igazi téli időt hoz, mikorra ha nem a hétvégére.....

Természetesen nem hátrálunk meg, a szelet és a csapadékot inkább csütörtök-péntekre ígérik, szombatra és vasárnapra csak baromi hideget, pláne éjjelre, de megoldjuk. Imádom a havat, keveselltem is idén a telet, de most már nem vágyom rá, hogy visszajöjjön. Jött volna novembertől februárig....  Viszek meleg ruhát, nem ácsorgunk sokat, és remélem, hogy vasárnap reggel normális lesz a közlekedés és hamar hazajutunk. Időterv nincs, időjárás és talajviszony-függő. Azt is remélem, hogy passzol majd a tempónk és egyikünk sem érzi majd béklyónak a másikat. Közös témánk akad :-)


Beszámoló várható...

Tavaszváró

Hétvégén voltunk egy klassz kis versenyen a srácokkal. A MAHFUSZ rendezett Tavaszváró Terepversenyt a Naplás tónál, nosza, menjünk, nincs túl messze, ismerős környék, talán még jó idő is lesz :)


Kicsit száguldozva de bőven odaértünk reggel az ovisok rajtjára. Öcsi nem törte magát különösebben, lekocogta szépen a 300méteres távot, kicsit még köhögött, így nem bántam, hogy nem rohant ezerrel. Kaptak szörpöt, csokit a végén, igazán elégedett volt :-) Judit az 1-2.osztályosok futamában indult, egész szépen ment, csak kár, hogy a rengeteg gyereket egyben rajtoltatták, sokan kiugrottak, illetve aki nem az első sorokból indult az bajosan tudott előrejutni később. No, de nem is győzelemre hajtottunk, futott egy jót a lányka, aztán kipihegte magát és mehettünk egészséges frissítőnek vattacukrot venni :-)

Lézengtünk a tóparton, a srácok élvezték a szaladgálást, vizezést, én meg titokban aggódtam, hogy valamelyik tuti beleesik a vízbe - szerencsére nem így történt. A felnőttek nyílt futama csak délután volt esedékes, így némi játszadozás után elmentünk anyuékhoz és a gyerkőcöket hátrahagyva visszamentem futni.

Nagyon jópofa, gyors versenyt találtak ki a szervezők: egy 2km-es körön kell 5kört futni, de nem egyben, hanem 12 percenként újra rajtolva. Tehát amennyivel hamarabb ér be az ember, mint 12 perc, annyit pihenhet a következő kör előtt. Okozott egy pici kavart, hogy lehetett folyamatos 10km-re is nevezni és volt olyan is, aki nem ért be 12 perc alatt és ezért teljesítette egyben a távot.

Az első kört eléggé megrántották az elején és ment mindenki mint a meszes :) Klassz kis domb van ott, három kisebb kaptatón kellett felmenni illetve a lejtőkön lerobogni, de sajna igazi terepfutó még mindig nem vagyok, így felfelé gyengeségem okán voltam lassú, lefelé viszont nem mertem nagyon rohanni, mert elbénázva a folyadékpótlást, a futás előtt otthon ittam sok vizet és már igencsak kikívánkozott..... Sajnáltam, mert a lejtőkön hozhattam volna némi időt és simán összejöttek volna a negatív részidők. Így lett egy pici lassulás. Egész gyorsan eltelt az 5kör, maradt is bennem kraft. Megvártam az eredményhirdetést illetve sorsolás is volt, a bőkezű szponzor komoly futócipőket ajánlott fel. Sajnos nem én nyertem.

Nagyon klassz nap volt, megyünk máskor is!

Judit rózsaszín melegítőben középen :)

Hivatalos beszámoló

Galyavár tízszer

Egy lelkes fiatalember, nevezzük Marcinak, kitalálta, hogy az általa is sokszor megjárt Mátra 115 sokak által különféle válogatott negatív jelzőkkel illetett ajándék körét, külön TT-ként megszervezi. De persze, ez a kör rövidke még ha szintes is, így a túrázóknak felkínálták az 1, 3, 6 illetve 15 körös verziót is. A távokból eredően, minimaraton, félmaraton, maraton és 110 névre hallgattak ezek. (részletesen a túráról, az ötletről, a kiírás, adatok, stb ITT)

Amint megláttam az előzetes kiírást, tudtam, ezen ott kell lennem. Akkora marhaság, hogy muszáj :) Naná, hogy én voltam a hosszú táv első női előnevezője....Aztán a túra hetében egyre világosabbá vált, hogy felkészületlenségem mellett, meglehetősen nagy akadályt jelent, hogy a rajthoz 7:30-ra Galyatetőre kéne érjek, no meg az, hogy csigaságom okán, talán csak vasárnap dél körül végzenék és akkor még onnan haza..... Fájó szívvel, de átiratkoztam a maratonra és így fuvarom is lett Csanyánál.


Előkészületek: Ruházatban nem terveztem semmit, nem ígértek nagy hideget, így a téli futónaci, aláöltöző, rövidujjú tech póló szettet választottam, illetve volt nálam egy mikropolár pulcsi és egy leheletvékony széldzseki. No meg kamásli a hó miatt, mert bár a futócipő így is-úgy is beázik, azért nem mindegy, milyen időközönként és milyen mennyiségű hó ömlik bele... Apropó cipő, új cipőt próbáltam ki - don't try this at home! Vivobarefoot Neo Trail . Valamint botot is tudtam vinni, a héten lebonyolítottuk Urssal a botbizniszt, így lett egy használt ámde nem rossz összecsukható túrabotom. Sose botoztam korábban, de a túra körözős volta miatt ha nem jött volna be, bármelyik körben letehettem volna. Ivótartályos zsákot vittem, kajának pár szelet saját gyártású műzliszeletet, vésztartaléknak két gélt. Egy az enyémnél erősebb fejlámpát is kaptam kölcsön.

Szombat reggel Pestről indultam, így nem kellett annyira korán kelnem, ettem egy tányér rizskoch-félét , ittam egy kávét és huss. Eseménytelen utunk volt szerencsére, jódarabig úgy tűnt, a hójelentés csak vicc volt, de aztán megmutatta magát a télies hegyoldal is, valóban 20-50cm hótakaróval.

Az előnevezésnek hála nagyon egyszerűen és gyorsan rajtolhattunk 9:45 került a papíromra. Az első körben nem akartam nagyon tolni, inkább csak felmérni a viszonyokat. Mátraalmásig végig lefelé kell menni, az út részben egynyomos keskeny csapás, máshol szélesebb összetaposott-csúszkált porhavas-kásás, megint másutt szinte sáros, néhol jól járható, széles, keményre taposott. A táj gyönyörű mint mindig, de inkább a lábam elé kell nézzek, a lejtők már most csúsznak, próbálok ügyeskedni a botokkal, úgy érzem, érdemes. Hamar lecsorgok a faluba, pecsét és nyomás felfelé. Galyavár emelkedőjében nem is maga a meredekség a nehéz, hanem, hogy a nagyon meredek kaptató előtt is hosszan kell felfelé haladni. Jól futható rész lenne az alsó szakasz, ha bírnám erővel, de csak a sík és a lejtős részeken futok, így itt az emelkedőt végig gyalogolom. A csúcsnál köteleket is raktak ki a szervezők a biztonság kedvéért, még nem érzem szükségét,hogy használjam, de feltételezem, hogy később, ha jobban ki lesz taposva a pálya, jól fognak jönni (ez bejött). A csúcsmászás után single track, ráadásul a bakancsos taposástól kis huplikkal amiken idővel meg-megcsúszik a láb, a sokadik körben már rettentő idegesítő, így az elején még elmegy. Sípálya, még egy kis szintút és hamar ott a kilátó és a rajt/cél. Tea még nincs, így nem kérek semmit, vizem van, bár baromi hideg. 5 csoki jár a maratoni távosoknak, még ebből sem kérek, pecsét után megyek tovább.

Igazából nincs mit írni az egyes körökről, az út azonos, a hó minősége változik csupán a taposástól, a hőmérséklettől, a lefelé egyre csúszósabb, a sáros rész mellé új csapást taposnak a túrázók, a csúcs egyre nehezebben adja magát, felfelé mindig szinte érzéketlenre fagy a lábfejem, aztán lefelé forróra melegszik, de a lejtőn mindig megy a futás, a botokkal egész jó tempóban tudok gyalogolni (magamhoz képest), jól érzem magam, a fáradtság várat magára, minden jó. A 2.-3.-4.kör után elkértem a csokimat, ettem egy fél szelet lekváros kenyeret és teát töltöttem a púpba. Elfogyott még néhány darab saját készítésű műzliszelet is.

Egész hamar elröpül az öt kör, Ispi kérdezi, hogy kimegyek-e az utolsóra, hát persze, azért jöttem, hogy megcsináljam. Ők hazamennek együtt, Yoyoka is megelégszik öt körrel, na ja, őt Csanya így ajtóig viszi gondolom :P   Az utolsó kör előtt előbányászom a lámpát is, úgy saccolom, Galyavára már sötétben mászom meg. Ez is be is jött, Mátraalmásig világosban tudtam menni, aztán csak besötétedett, de a lámpát csak az igazán meredek részen kapcsoltam fel, addig elég volt a hó világító fehérsége, a nyom külön fény nélkül is látszott, előre és felfelé, nem egy nagy was ist das.  Látszólag hamar megvan a csúcs, és hamar vége a körnek is. Örültem, naná, de volt bennem elégedetlenség, hiányérzet. Nem ezért akartam ide jönni.

A házban klassz a hangulat, a szervezők kedvesek, jófejek, a teljesítők közül többen a társaikat várják, levest eszünk, beszélgetünk, szabad préda a csoki, közben olykor jön valaki, pecsétel, segítjük és útjára bocsátjuk újra. A maratoni távon már szinte mindenki beért, bizonygatják, hogy nincs az a motiváció ami kivinné őket még egy körre. Még nem traktálom őket a terveimmel, hogy márpedig én kimegyek és nem is egyre. Közben a kályhát is begyújtják, jólesik melegedni a tűznél.


Két tányér leves és hosszabb pihenő után, fogalmam sincs hány órakor úgy döntök, elindulok újra. A házban lévők épp csak nem hívnak elmeorvost.... Kicsit furcsállom is, de nem esik nehezemre elindulni, kimenni a hidegbe (mázlink volt, alig fagypont körül), a sötétbe. A lejtő még jobban csúszik, már a kilátó mellett dobok egy hátast/térdest, óvatos a lefelé, de tiszta flow, nagyon élvezem. Persze olykor morgunk, jaj, de csúszik, affene, sár, ágak, jég, emelkedő, de ez csak olyan ártatlan morcogás, small talk, szinte csak szavakkal megerősített metakommunikáció "Én is itt vagyok és azt érzem amit te"  . Ahol egyedül megyek ott meg azért jó. Csak a természet és én, a léptek tompa puffanása, a bot sercegése ahogy karistolja a havat, a koccanása a köveken, a lélegzetvételeim zaja, apró neszek a távolban, a halálmadár hangja....aztán megérkezni a civilizációba, belépni az ajtón a fénybe, a melegbe, az emberek közé amely valahol a biztonságérzetet kell adja az embernek, de aztán mégis vonz a kinti hideg, sötét, olykor magányos éjszaka és egy újabb erőfeszítés.

A korábbi hat körhöz így mentem még négyet, három hosszabb pihenővel, az utolsó két kört egymás után, pihi nélkül. A pihenés ugyan pihentető nem volt, de legalább lehetett enni, társalogni és láthattam beérkezni és újra elindulni az igazán keményeket akik a hosszútávot tolták. Elgondolkodtam többször, vajon sikerült volna a 110? Bizonyára. De így is jó volt. Tényleg jó volt. Azért persze ott van az ember agyában hátul a kisördög és csúnyán vigyorog ...


Köszönet a szervezőknek és a túratársaknak!

Még a kajáról...

Most nézem, hogy szinte eltelt egy hónap mióta belekezdtem a harcos táplálkozásba. Nem állítom, hogy tökéletesen betartom a a rendszer kiagyalójának elképzeléseit, de túl nagy kilengések nem voltak. Reggel kezdetnek mindig víz, ennek mennyiségét igyekszem növelni, egyelőre 1-2 pohár tehát cirka 2-4dl. Később általában tea vagy nagyon híg tejeskávé kevés mézzel. Napközben 3-4 adag gyümölcs és zöldség, nyersen (kivéve a sütőtök, az sütve). Mostanában alma, narancs, cékla, sütőtök, sárgarépa, karalábé állt leginkább rendelkezésre, így ezeket variáltam és olykor kiegészítettem pár falat sajttal, kis pohár joghurttal, kevés olajos maggal. Este amit egyébként is ettünk családilag, ez nagyon változó.

A tapasztalatok:
Mérleget nem láttam közelről, így súlyban nem tudom, hogy van-e változás. Deréktájon vártam némi méretcsökkenést, de egyelőre csak kismértékű változást érzek. Ami abszolút pozitívum, hogy könnyebbnek érzem magam és ez akkor is klassz ha a súlyom esetleg valójában nem változott. Éhséget ritkán érzek és akkor is elég pár falat gyümölcs, hogy elmúljon.

Nem edzek valami hűdekeményen mostanság, de egyelőre nincs probléma. Hétvégén például simán lement egy laza két és félórás hóban futás ami előtt napközben csak két almát, leveszöldséget és pár kanál "rozskását" (rozspehely áztatva, fahéjjal, pici mézzel) ettem, illetve közvetlen a futás előtt ittam mézes teát.  Nem éreztem gyengeséget vagy komolyabb éhséget  és hazaérve se téptem fel a hűtőajtót :)  A délutáni taekwondo edzéseket is jól bírom, sőt, ott érzem leginkább, hogy valamelyest könnyebb lettem. A spárga sajnos ettől még nem megy jobban :P

Tehát folytatni fogom.

Amin viszont úgy érzem, változtatnom kéne, az az esti étkezések nagy CH-tartalma. De ez sajnos szinte "genetikai" dolog nálam, imádom a tésztát, sütit, kenyeret :-(   Hús nélkül akármeddig el tudok lenni, de ezeket nehéz kerülnöm, de még mértékkel fogyasztanom is. Még próbálkozom :-)

Kaja

Na, mesélek kicsit :-) 

Régóta (nagyon régóta) fel-felmerül nálam, hogy le kéne dobni pár kilót (nem az erkélyről...), de egy-két napos fellángolásokon túl sose jutottam, pedig tudom, hogy a kaja visszafogásával máris érhetnék el változást. Nagyon utálom azonban a kizárásos diétákat, én mindenevő vagyok és slussz, valamint baromira nem jön be az, hogy este ne egyek, mert olyankor van együtt a család, főzök vacsit és nem mellesleg, szeretek a családommal vacsorázni (és nem két kekszet vagy egy fél almát....)

Időközben, bár nem követtem egyiket se, de olvasgattam sokféle diétáról, étkezési programról, elvekről, fiziológiáról....volt, ami egyáltalán nem fogott meg, volt amin elkerekedett a szemem és olyan is, amit használhatónak és hihetőnek ítéltem. Ez utóbbiból a legvonzóbb a WD (Warriors' Diet - Harcosok étrendje) volt és nem a neve miatt :P 

Le van írva sok helyen, nem pazarolnám itt rá a helyet és a szót, de röviden, böjtöléses-jellegű étrend, hosszabb kajaszünetes (kevés kajás) szakaszt követ egy rövid kajálós. A miértje abszolút hihető, az életmódomhoz szuperül illeszthető, így elhatároztam, teszek egy próbát. Még csak 10napja játszom ezt, úgyhogy komoly következtetéseket nem vonnék le, de ami biztos, nagyon jól érzem magam, nem került semmilyen fáradtságba vagy nehézségbe betartani, nem "éhezem" (tehát nem vagyok folyton éhes) és vacsira - kis túlzással - azt ehetek amit akarok, cseppet sem érzem azt, hogy megvonnék magamtól bármit is. 

Centit, mérleget nem néztem, de ami érezhető enélkül is, hogy napközben könnyebbnek, frissebbnek érzem magam, nincs "kajakóma" ebéd után (mert nincs ebéd se:P ) , emellett bírom az edzést is (bár hosszút nem futottam mostanság), a délutáni TKD edzésen tökéletesen bírtam a pörgést. 

Az átállás egyik napról a másikra történt és legnagyobb meglepetésemre, nem okozott nehézséget. Reggel ugyan fura volt, hogy nem tervezem már az ébresztő csörgésekor a reggelit, és nem csipegetek a gyermek uzsonnájának készítése közben, de simán elvoltam a pohár vízzel vagy teával (az elmúlt két napban ittam kávét, kevéske mézzel, tejjel, de csak mert kívántam az ízét). Délelőtt víz, tea, egy-egy alma, répa, narancs, uborka, mikor épp mi volt kéznél, de igazából ebből se sok, egy-két darab. Délután ugyanez, szintén nem sok, aztán este vacsira amit egyébként is evett a család, max ha süti is volt akkor abból nem ettem vagy csak picit. A szerdai edzés előtt voltam kissé éhes, akkor ettem pár szelet sajtot az almához és tökéletesen elég volt.


Eddig 10 nap telt el ezzel a táplálkozással, kíváncsi vagyok, hosszabb távon milyen tapasztalatokat szerzek és vajon fogyok-e ezzel az étrenddel. A fogyás csak mellékes, igazából egészséges akarok lenni és jól érezni magam a bőrömben, de a sportjaimhoz és az egómnak is kéne az a néhány centi/kiló mínusz. Ami fontos, hogy ezt nem érzem fogyókúrának (mert nem is az), egy abszolút hosszútávon működőképes, fenntartható életmód, tehát ha beválik, akkor akármeddig folytathatom. A fogyás érdekében, igyekszem este sem csak szénhidráthegyeket betermelni, de nem korlátozom magam nagyon. Egyelőre az a furcsa, hogy a módszert követők nagy esti lakomákról számolnak be, én viszont nem igazán ettem többet vacsira mint korábban. Talán ha többet edzek akkor ez is változni fog.

Majd szólok, hogy alakulok :-) És persze azt sem hallgatom el, ha netán mégse jön be hosszabb távon. 


Itt egy írás az étrendről, linkekkel.