Tehát volt egyszer egy K100....

...egész pontosan már harmincszor volt, de nekem mégis ez volt az első. Így utólag számmisztikázva végülis van benne valami stílus, a 30. Kinizsi 30. szülinapra (2 hét múla esedékes amúgy) :D

Már régóta terveztem, de mindig közbejött valami, elhullottak mellőlem a korábban még lelkes társak vagy én futamodtam meg, illetve a körülmények szóltak közbe. De idén senki és semmi nem állhatott az utamba (vagy nem mert :) Az útvonal részben ismerős volt már, de így egyben még nem jártam végig, valamint százas túrából is ez volt az elsőm. Szokás szerint 3 fokozatú időtervem volt:

1. alapterv, féllábon is sikerülnie kell: szintidőn belül - ami itt 24 óra,

2. reális terv: 20 órán belül, belekocogva, nyugisan,

3. álomterv: 15-16 óra - ahol lehet futva, keveset szöszölve

Nem agyaltam előre túl sokat a túrán, de azért látogattam az indexes Kinizsi topikot és ott akadtam össze Asciimo sporttárssal aki látszólag hasonló tempót tervezett. Felmerült az ötlet, hogy ha mindkettőnknek jó akkor menjünk együtt. Utólag is köszönet jár neki a segítségéért, információban, a nevezésben és egyáltalán :) Tudtam, hogy ezen a túrán nincs lépten-nyomon szolgáltatás, így egy tevepúp beszerzése mellett döntöttem. Nothing new on race day - tartja a mondás, vagyis semmi újat ne versenyen próbáljunk ki, hát én most ismét megtettem, ráadásul egy ilyen necces dologgal, mint egy hátizsák és egyben a folyadékutánpótlásom záloga :) Mentségemre legyen mondva, hosszú futásnak már akkor nem lett volna értelme, a tatyó pedig nagyon kényelmesnek tűnt rögtön elsőre. (az is volt, nem dörzsölt, nem ugrált, jó volt)

A túra előtti nap a szokásosnak megfelelően tevékenyen telt, este még autóznom kellett egyet és beszaladtam vásárolni pár dolgot a maglódi nagy áruházba. Nagy meglepetésemre a zöldséges részlegnél összefutottam Sünivel! (mekkora mázli?! ő általában az ország másik végében tartózkodik, én ritkán megyek ebbe a bumszliboltba, ráadásul zárás előtt fél órával.... :D Kicsit csevegtünk aztán mentem az utamra, hiszen még össze kellett pakolásznom másnapra.

Anyósnál őriztem kutyát-házat aznap éjjel, így reggel spóroltam némi időt a közlekedésen. Összeraktam a táskát, került bele egy könnyű, pici esőkabátka, 4 kicsi szendvics, banánchips, 2 csomag szezámszeletke, 2 alma, bepanthen krém, zsepi, pénztárca, mind gondosan bezacsizva eső esetére. A púpot nem töltöttem tele, kb 1,5liter vizet tettem bele. Odakészítettem még reggelire egy szendvicset, egy kaukázusi kefírt és egy almát, kikészítettem a ruhámat és egyéb ház körüli tennivalók után aludni tértem. Fáradt voltam, így ezzel nem volt gond :)

Hajnal 5 után szólt is az ébresztő. Gyors szedelőzködés, vazelin ahova kell, pulzusmérő fel, cuccok felkap és indulás a buszhoz. Az utazás alatt kényelmesen megreggeliztem és már alig vártam, hogy induljon a menet :) A Hév tele volt túrázókkal, néhányan óriási hátizsákokkal, kabátban, kamáslival, botokkal, nagyon felszerelkezve, mások futócicanaciban, övtáskával :)

Békásmegyeren találkoztunk Asciimoval, szereléket igazítottunk , ismerősökkel dumáltunk kicsit, aztán 8 után pár perccel elrajtoltunk(a papírunkra 8:00-át bélyegeztek). Yoyooék és Steve és Nyuszi valamivel korábban elindultak már, reméltem, hogy Nyusziékat beérem valahol. Hamarosan kocogósra váltottunk, nem is volt semmi gond,de ahogy emelkedni kezdett a terep, nekem nem esett jól a relatíve lendületes tempó. Nem vagyok eléggi hegyi ember és elég lassan alkalmazkodik a szervezetem az emelkedőkhöz, ezt már korábban tapasztaltam. Asciimo szedte a szép hosszú lábait, Forresterrel csacsogva úgy gyalogoltak fel az emelkedőn, mint a gép. Kezdtem lemaradozni, egy darabig még igyekeztem lépést tartani, de annyira ugrált a pulzusom az egekbe és kezdett ritkulni körülöttem a levegő, hogy jobbnak láttam nem erőltetni a dolgot. Sajnáltam, hogy máris leszakadtam, de nem lett volna értelme kockáztatni a totál savasodást rögtön az első kilométereken. (utólag megtudtam, sajnos neki sem sikerült a PB, de azért 16 óra körülivel behúzta :) Gratula!

Saját tempóban kocorásztam tovább, az emelkedőket tempósan gyalogolva, a többit futogatva. Igyekeztem nem zaklatni a túrázókat, kivártam az alkalmat az előzésre és remélem sehol sem felejtettem el megköszönni ha félrehúzódtak, hogy elmehessek. Sajnálatosnak tartom a túrázók-futók közti nézeteltérést ebben a témában, főként, hogy sok túrázó kocog időnként és fordítva, tehát nincs élesen elkülönülve a két tábor, ráadásul semmi egyéb nem kellene csak egy kis türelem és udvariasság.

Egyszercsak utánam kiáltott valaki, így megismerhettem Sistergőt is a topikról :) Jó ötlet volt a Bozót feliratú sapit vennem. Sajnos végül nem sokakkal találkoztam, pedig rengeteg embert előztem meg és bár ajándékkötöző nem lógott rajtam, de rám volt írva a nickem. Legközelebb ne féljen senki megszólítani ha elsuhanok mellette :) általában ráérek pár szóra :)

A Kevélyek, a Hosszúhegy, a szerpentin, mind hozta a megszokott formáját, nem volt könnyű. Sütött a nap ezerrel, nagy volt a levegő páratartalm is ami tovább nehezítette az amúgy sem könnyed sétát. A pilisi szerpentin mumus számomra, jórésze nem vészes meredekségű, de ahogy szép folyamatosan emelkedik, egyszerűen sosem tudom megfutni. Most is szinte végig gyalogoltam, a lejtőt viszont most is nagyon élveztem, bár elég bokagyilkos lehet a sok kő ha valaki nem vigyáz. A nyeregbe érve egészen meglepődtem, hogy milyen komoly állomást keraáltak itt a szervezők. Sátrakat vertek, büfét üzemeltettek, még cipőbemutató vagy hasonló is volt. Itt találkoztam Sancimanóval, aki paradicsomlét ivott. Ez utóbbi infó azért fontos, mert folyamatosan sós paradicsomléről fantáziáltam és már beterveztem, hogy az első lakott helyen veszek valahol. Ha nem látom meg Sancinál, tuti indultam volna tovább rögtön, de így kivártam a sor a büfénél :) Nem mértem részidőket, de legalább 15-20 perc veszett ezen a ponton, ha nem több. Ettem egy szendvicset is, sétáltam kicsit aztán kocogtam tovább. Sanciékat hamarosan beértem, elismerően nyilatkozott a tempómról, megköszöntem, de sajnos tudtam, hogy nagy mázli lenne ha ezt tudnám tartani végig.

Dorogra érkezve egyszercsak megpillantottam Nyulat és Steve-et! Bizonyára hülyének néztek a körülöttem lévők, mert elkiáltottam magam örömömben, hogy Nyuuuuuszííííííí :)) Összepusziztunk és együtt folytattuk utunkat. Steve bölcsességein mosolyogva általmentünk Dorogon, itt találkoztunk a Makai párossal akik most a 40-es távon indultak, majd a Nagy Gete támadása előtt falatozunk kicsit a Solkima (Miki) által prezentált terülj-terülj asztalkámnál. Nyuszi zöldséglevese nagyon finom volt és a víz is nagyon jól jött mert amúgy keresnem kellett volna egy kutat, hogy feltöltsem a púpomat. Ennyit a "no depó" tervről :)))

Elég sokáig élvezkedtünk itt, de aztán csak összeszedelőzködtünk és nekiindultunk a rettegett hegynek. Természetesen tényleg nem piskóta, de azért egy picit túldimenzionált szerintem. Az előző hetek csapadékos időjárásának és az ezáltal vadul burjánzó növényzetnek köszönhetően, rettentő párás volt a levegő, nem túl délcegen haladtunk felfelé. Nem mertem megkérdezni Steve pulzusát, de gondolom lehetett vagy 100 :))) Az enyém kicsit több volt ....

Szegény Nyuszi elég gyűrötten nézett ki, mondta is, hogy nem áll a helyzet magaslatán :( de azért hősiesen nyomult felfelé. A csúcson picit pihiztünk, Nyúl adott finom nápolyit, köszi. A sziklás lejtőt is abszolváltuk, hogy aztán felmászhassunk a Hegyeskőre :) Felhívtam Yoyoot, mondta hogy már a Tokodi pincék után vannak és Dildivel veszekszik, hogy zabáljon :)))

Ez a Tokod előtti szakasz nekem elég fura volt, mert két éve jártam erre és úgy rémlett, hogy akkor egy vízmosáson majd egy köves szekérúton simán bejutottunk Tokodra, most viszont megkerültünk egy dög nagy repcetáblát és úgy tűnt még Tolnát-Baranyát is, mire végre rátértünk a földútra ami Tokodra vitt.... A repcésnél ért be minket Bocska István akiről mindig csak annyit tudtam, hogy ő Gurdon Évi párja, pedig azért ő is tett már le ezt-azt az asztalra :) Kiderült, hogy ő is sokkal jobb időt tervezett, de aztán a meleg és egyéb körülmények folyamatosan rontották ennek esélyét és már kényelmes kocogós-gyaloglós verzióban tolta. Miközben dumáltunk, kicsit lehagytuk Nyúlékat, de biztos voltam benne, hogy Steve végig mellette lesz, így nem rágtam magam rajta, hogy elléptünk. Na, azért olyan őrült nagy előnyt nem szereztünk, a Tokodi pincéknél épp csak megettem a zsíroskenyérkémet amikor már utol is értek minket :) Itt külön kiemelném a finom savanyú ubit és a Túró Rudit amit kaptunk! Egyik kedvenc jelenetem és a túra abszolút különdíjra érdemes arckifejezése is innen származik:

Ülünk a padnál, megettük a kenyérkénket, rudinkat, ittunk, stb. Felállok, veszem a zsákom, mire István olyan igazi kíváncsi kiskutya szemekkel rámnéz és aszondja: Máris mész? :D Így elmondva biztos nem olyan poénos, de az az arc , hát...kilométerekkel később is emlegettem :) Hagyta magát meggyőzni, hogy induljunk, mert semmivel se lesz jobb ha sokáig ücsörgünk, ráadásul gyűltek a szürke felhők a fejünk felett. Az emelkedőn aztán megállapítottam, hogy István nyugodtam pihizhetett volna vagy negyedórát, akkor is lazán utolért volna Mogyorósbányáig, annyira nehézkesen másztam felfelé :) Ez a helyzet innentől általánossá vált, emelkedőn mintha legalábbis az Everestet másztam volna, még a fülemen is próbáltam levegőt venni, aztán a lejtőn simán tudtam kocogni...

Mogyin nagy mázlink volt, épp addig esett az eső amíg a Kakukkban pecsételtünk, ettünk, pihiztünk. Mire meghánytam-vetettem magammal, hogy felvegyem-e az esőkabátot, már szinte el is állt. Befutottak Nyusziék is, utólag is köszönöm a kedves invitálást egy kis depóra, de ettem banánt, ittam kólát, elégnek tűnt. Remélem gond nélkül célbeértek, mert később már sajnos nem találkoztunk. Azt sem tudtam, hogy innen előttünk vagy mögöttünk voltak-e, csak most az edzésnaplókat nézve látom, hogy kicsit tovább élvezték a Kinizsit. Remélem nem volt nagyobb baj, csak a fáradtság....

Elindulván már éreztük, hogy kezd hűvösebb lenni, a nap még küzdött, hogy a felhők közül kiverekedje magát, ami több-kevesebb sikerrel ment is neki. Közben Sancimanó ismét beért minket, ami jól mutatja, mennyit tököltünk a pontokon, hiszen mi elég sokat kocogtunk is. Némi dumaparti után nekilódultunk. Pélin a forrásnál nagyon jól esett egy kis mosakodás, egészen felfrissített. Könnyed kocogással haladtunk, részemről az első emelkedőig :) De azért csak eljutottunk Pusztamarótra is, sőt az egyházi üdülőhöz is, egész lihegésmentesen. Pusztamaróton láttuk a 24órás tájfutó váltóverseny kiszolgáló létesítményeit és néhány az erdőt keresztül-kasul szelő tájfutót is :) Igen, gondoltam rátok Tibi bá és Imre :)

Valahol errefelé kezdtük előszedni a lámpáinkat, mert a sűrűbb erdőrészeken már erősen szürkült és egyre marasztalóbb volt a sár is néhol. Bizonyára rettenetesen nézhettem ki, mert a korábban csuklón viselt zöld kendőt kötöttem a fejemre, hogy a fejlámpa kényelmesebb legyen :)

Bányahegyen rengeteg időt eltöltöttünk, megettünk egy-egy levest, meglátogattam a mellékest, és rácsodálkoztunk Véghattira, hogy mit is keres itt ilyenkor :) (mint kiderült, gyaloglósban nyomták) Mire elindultunk egész klasszul ledermedtem....Magamra húztam a hosszúujjú felsőt és ae esőkabit is és így dideregve kezdtünk kocogni reumás pingvin stílusban. Aztán persze sikerült felmelegedni és hamarosan öltözhettem is vissza egy rétegbe, csak immár a hosszú ujjút választottam. Koldusszállásig egész sokat futhattunk volna ha nincs a sár, de így lépten-nyomon meg kellett torpanjunk. Előnyben voltak a túrabotokkal rendelkezők, de szerintem mindenki megcsúszott itt-ott. Szerencsére nem estem bele a trutyiba egyszer sem, de a cipőm megmerült egy kissé. A ponton nagyon jólesett a tea és vizet is tudtunk vételezni púpba ami "életmentőnek" bizonyult, mert mindkettőnké elfogyott. István itt adott valami decás izoport a vizemhez ami nem tudom mennyit használt, de legalább elvette a műanyag ízt :) Köszi! És egy fél powerbart is kaptam tőle ami meglepően finom volt. Még sose próbáltam ezeket az űrkajákat, a gélre ezután sem fanyalodtam rá, de ez a szelet jó! Csak nagyon ragad :)

A sárgán továbbindulva ismét élvezhettünk egy kis dagonyát itt-ott, másutt meg klassz köves utat, de haladtunk, bár a sunyi emelkedő nem igazán jött be. Már talán csak mentális gát volt, de nem akaródzott semmi olyat futni ami nem látszott egyértelműen lejtőnek :) Szegény István nem is értem, hogy bírt velem maradni, tényleg nem sértődtem volna meg ha ellép, de állította, hogy jó ez így neki. Pedig azt is mondta, hogy már jobban esett neki a futás, mint a gyaloglás.... Így értsük meg a férfiakat :D

Persze nincs túra egy kis mérgelődés nélkül. Igyekeztünk figyelni a jelzést, de egyszercsak eltűnni látszott. Jöttek mások is, így nem aggódtunk, aztán még mondták is, hogy jó felé megyünk, semmi baj, ők tudják sz utat. De valami gyanús volt. Egyszercsak találtunk egy piros leágazást, a térképet nézve elbizonytalanodtunk, hogy tényleg jó helyen vagyunk-e. Nem is az eltévedéstől tartottunk igazán, csak nem szerettünk volna levágni az útvonalból (sajnos nagyon sokan megtették, sok helyen...sose értettem, mi értelme van egy ilyen teljesítésnek) Igazából nem jöttem rá, hogy végül hol kavartunk, de párszáz méter után visszataláltunk a jelzett sárgára. Kicsit dühített, hogy talán rövidítettünk :(

Némi sarazás-kocogás és el is érkeztünk a Baji vadászház EP-hez. Itt már nem szöszöltünk, pecsételtünk és nyomás. Mondták a lányok, hogy itt-ott van még sár. Végülis igazat mondtak: itt is volt, meg ott is :) Innen már egész gyorsan telt az utolsó pár kilométer. Valami útnál ott várt minket Gurdon Évi és a Baj-Tata szakaszon autós kíséretet kaptunk. Olyan aranyos volt, mintha legalábbis a Spartathlont nyomtuk volna ;-) Átcikáztunk néhány tatai utcán és hopp, egyszercsak ott volt a cél. 19 és fél óra LOL :D (Istvánnak csak 19 :)

Megkaptuk ami jár, szép jelvény, oklevél, meleg kézfogás és meleg leves :) Szerényen Ispiékhez települtünk kajálni (jópofák voltak, odahívták Évit, hogy üljön közelebb, meséljen a franciaországi 24-órás VB-ről, de kb addig jutott szegény, hogy hideg volt és nem volt meleg kaja :) Kicsit dekoncentráltak voltak a srácok :P

Beszerveződtem hozzájuk a hazaútra, amiért utólag is nagy köszönet! Hárman háromfelé kókadoztunk a hátsó ülésen, viccesek lehettünk :) Azt hittem nem fáj semmim, hát azért a mozdulatlan ücsörgés után a Délinél nem volt olyan hetyke a mozgásom, mint elképzeltem, de sikerült megközelíteni a metrót majd a buszt is és csodamód mindkettőn felébredtem mikor le kellett szálljak :) Ennyi pihi elégnek is bizonyult egészen hétfő hajnalig :P Fura.....szuperkompenzáció vagy mi a szösz?! (közel 48 óra ébren....brrrr)

Végül, mert nem tudom hova illik:

Képtelen vagyok felidézni, hol voltunk amikor Böki telefonált, de azért arra emlékszem, hogy mit beszéltünk :P Épp kérdezte, hogy jól vagyok-e, hogy állok vízhólyaggal, fájdalommal, mondom, hogy nem fáj semmi, minden oké, erre valamit dörmögött, hogy olyan nincs, én meg ráléptem egy hülye kőre és kifordítottam a bokámat..... Szerencsére nem estem rá, csak leültem a lendülettől meg a belenyilalló fájdalomtól. Tuti, hogy Böki átkozott meg :P , biztos ott tekergette a wodoo baba lábát :)) Mázlim volt, mert nem sérült meg a lábam komolyan, de azért főleg a létramászásoknál és a köves-sziklás részeknél eléggé éreztem.

Ha már fájdalom és sérülés téma, büszkén és örömmel mondhatom, hogy a szokásos bokafájdalomtól eltekintve csak némi izomfáradtság van a combokban, semmi más. Ez is mutatja, hogy állóképességben van itt hiány, amúgy mehetne a futás keményebben is. Majd fog, remélem :) És kivételesen kidörzsölődés sincs. Tökjó :)

Hatalmas elismerésem mindenkinek aki teljesítette és emelem kalapom azok előtt is akik feladni kényszerültek, de megfontoltan döntöttek.

Egyelőre lusta vagyok lefordítani, bocs

Racing a 5km At Your Best

by David Hirsh

Running a great 5km race requires a lot more than months of training and proper tapering. Many people (including myself) have blown a race when they were in peak condition, for various reasons. I want to go through a few of the more common ones, and also touch on some of the mental aspects that many people don't even bother with.

Let's start with the most important one:

Even Splits means running each mile or kilometre at the same pace throughout the race. This can be very hard to do, and there's two distinct reasons. The first is that the act of tapering before the event has left the runner with fresh legs, which is a strange feeling after weeks, if not months, of hard training on legs that are almost always in some state of tiredness.

A proper taper makes that feeling go away, but the result can be that the runner falsely believes he or she is in better shape than they are. They make the error of running at the same effort level they felt when running 1km intervals at 5km race pace a few weeks back. What they forget is that they did those intervals without tapering, and in a non-race atmosphere.

When you run your next 5km race, remember that that after a proper taper you should feel as though you are running 10km race pace or even a little slower for that first kilometre. It should feel reasonably easy - or easier than you would expect. I know I have tapered right when I feel like I could even have a short conversation with the runner next to me in the first kilometre of a 5km race. There should definitely be no huffing and puffing, yet!

The second reason for going out too fast is over-excitement. It gets to the best of us, and sometimes it's very hard to resist. At the start, I always try to disassociate from the event a little, and play detachment tricks on myself (more on that later in this post). I have run some of my best races by finding a quiet place to relax in the final few minutes before the gun goes off. I will show up early and talk to people, go for my easy warm up, stretch, and then sit somewhere and do absolutely nothing for the last 10-15 minutes, while I start preparing to relax for the race, and not be pumped up. Getting all tense and pumped up will tighten muscles, and tight muscles don't work very well. I will spend the time sitting down and mentally relaxing every muscle in my body, starting from my feet and working upward, ending with all the muscles in my face, so that it is expressionless. By the time the race is getting ready to start, I feel completely at ease, relaxed, and know I will definitely not go out too fast. As I head to the start line, I avoid talking to anyone, or thinking about anything other than maintain the totally relaxed, loose feeling.


Just before the race begins, I will do some strides, which are short and easy accelerations to race pace over about 10-15 seconds. You've probably seen other runners do this, and maybe wondered why.

The reason for strides is because you want your heart rate to rise *just before* the event, to minimize the shock of abruptly running at a demanding pace. The body is more prepared, and it becomes easier to comfortably fall into the proper pace without a nasty initial period of heavy breathing. Strides should be short and smooth, and literally done in the final few minutes before the start (under 3). Anything earlier than that is a waste of energy, and the wrong time to be getting the heart going other than your warm-up jog much earlier, which at this point you have obviously completely recovered from. If you can't move from your position in the start pack, run in place a little in the final two minutes. Remember when doing strides or running in place to keep the relaxed focus you worked on earlier! You aren't getting hyped up; all you are doing in making your heart beat faster. It sounds like they are the same thing, but they are definitely not. It's quite easy to stay very relaxed while striding, since the effort level is minimal (10-15 seconds per "stride").

As the race starts, I allow myself to think of nothing but running form. The goal of the first kilometre is twofold: hitting the correct split time, and using the least amount of energy to get there. The first kilometre is very important - it is the easiest one to run, and because of this, it is the easiest one to save energy on by remaining loose and maintaining perfect form.

Think of the first kilometre as the one in which you "cheat" by trying to get to the beginning of the second kilometre by expending as little energy as possible, through excellent form and total relaxation. I will often let my direct competitors get a couple seconds ahead of me during this period. The real race hasn't started in my mind, since I don't feel like I'm racing while in my relaxed state.

As the race progresses, it becomes more of a challenge to maintain form and not tighten up. This is especially why it's important to make staying loose the number one priority early in the race. If someone at your ability level is all tense and worried, or maybe overly excited, you will use less energy than they will in the crucial early stages. it will pay off in the end.

No matter how fit you are and how well you maintain good, relaxed and loose form, things start to get tough pretty quickly in a 5km race. For me, I find the point where it starts to become a real challenge is about 3 to 3.5km. This is where the wheels slowly but surely start coming off, and when most runners first start thinking of the finish line. It's also about the point when the best runners begin to separate themselves from the pack they were running in, as the rest begin to slow down. This occurs at every ability level. You see it for 15 minute 5km runners and over 30 minute 5km runners. The people that remained loose and concentrated on form are rewarded with a stronger end stage.

When you reach this stage, here's a few things to do in order to minimize discomfort and maintain pace:

Firstly, shorten your stride length and quicken your turnover. Watch any elite runner at the end of a race - this is what they do, and you should, too. It's the best way to keep from lagging. A good way to do this is to run as if you are sneaking up on someone, and don't want to make a lot of noise. The muscles in your legs are filling up with lactic acid, a by-product of oxygen burning. This makes them stiffen up and not work as well. Don't fight it - adjust your stride to make up for this change.

Another thing to remember at this stage in the race is to completely relax your facial muscles. You probably want to twist it up into a look of agony (I know I do!), but it's only going to make the rest of the race even harder for you. Relax the face completely, and try to maintain an expression of complete boredom. I guarantee this will help you run a little faster, by both keeping muscle tension down and giving your mind something to think about other than "I WANT TO STOP RIGHT NOW!" I've actually spent the entire end of a race thinking of nothing but keeping a blank expression on my face. It's hard to do, but not as hard as focusing on the agony of every step.

Shoulders are the other culprit. You aren't running a sprint-distance race, so there's no need to clench your fists and run with rigid arms. A trick my old coach told me that works incredibly well is to just remember to relax your shoulders. The reason is that it's almost impossible for a runner to have tense arms or hands if they have relaxed shoulders.

So, you are 1.5km from the finish, and after spending the first 3 to 3.5km of the race working on even splits, relaxation, and perfect form, you are starting to really feel the effort and are now shifting to a shorter stride with a quicker turnover, and thinking about relaxing the shoulders and facial muscles. Don't allow the race details to enter your mind now - the end will come when it comes, and there is no point thinking about anything but the above-mentioned techniques. You will find that if you do this, the effort becomes easier, because you are working on things that are in your control, rather than thinking about things that are not, such as where the race ends, or where that damn 4th kilometre marker is!

Internalize your thoughts - focus on the things you can do to improve the way you feel without having to slow down. Here's where the race becomes very mental. Don't think about the discomfort as a negative aspect! Think about it as a normal thing that occurs from running. It means you are working hard. It's expected, and you knew it would happen. It's just a routine part of the race that you work on, such as stride rate or relaxing your shoulders. There is no reason to panic about such a normal occurrence, although it is admittedly uncomfortable.

You are now nearing the end. There's about a half mile to go, and it's long enough that if you aren't careful, you can ruin the effort you gave over the prior 4.2km by giving in to fatigue and slowing down. Here's where disassociation really comes into play. Negative thoughts start to enter your mind at this point, and you need a strategy to effortlessly make them go away. I have a few games that I have made up over the years that work well for me - maybe you can try them at your next event. They may sound silly, but nothing is worse than dreading every step and not being able to think about anything but the agony you are putting yourself through.

My favorite disassociation technique is pretending I am in a movie. I am watching this movie in my mind. It is about a runner who is running at his limits, but hangs on heroically and finishes strong, even though it's clear he is working extremely hard. As I watch the movie, I feel incredibly motivated by his effort. What a great runner! I wish I could dig that deep! He is using every cell in his body to go faster and catch the person in front of him, and it looks like he's going to do it! The finish line is in sight, and I know he is going to collapse at the end - I am mesmerized by it all, and in my mind I can see all the various dramatic camera angles.

The above technique is a great one - it brings back similar feelings I have felt from watching great races, and prevents me from feeling negative about my discomfort. In my mind, I am a world-class elite runner who's face shows nothing as he races to the finish.

If you want to try something a little less dramatic, I sometimes like to focus on a spot on the back of the runner's shoe in front of me (if there is one). I'll concentrate on maintaining the visual attachment with this spot. It doesn't have to be a shoe; I have used the timing chip on their ankle before. The point is to force yourself to think of anything but your discomfort. It doesn't have to have meaning. you could try counting the amount of people watching the race near the end, one by one, or even counting your footsteps (1,2,3...1,2,3...1,2,3). You could try thinking about the great race report you are going to be typing up on runners later on, in which you are so proud to describe your strong finish!

One last thing I always think about if all else fails is how after almost every race I have ever done, I feel like I could have gone faster, only a minute after recovering. Almost everyone feels that way. The end of the race is very hard, but in a way it's easy if you realize it's almost over, and that everyone else feels as bad as you. It is very easy to forget that and feel sorry for yourself, as if you're the only one suffering. The goal at the end of a race is control that suffering better than the people around you - keep in mind that they feel like giving up, too. It's very hard for everyone. Don't think that the person in front of you is too strong to pass when you are within sight of the finish. It's likely that if you give it a shot (even if you're insanely tired), they will be intimidated by your effort and back off. This is why I like passing people at the top of hills - it's a similar strategy: hit 'em when they feel weak, even if you do, too.

Learn to relax and disassociate rather than tense up and obsess over your discomfort, and you will run a better race!

Víztartály kövéreknek ?!

Vettem ma a Decában egy Camelbak-jellegű háti víztartályos tatyót. Rockrider márka, elvileg inkább bringázáshoz van, de jól passzol és sokal olcsóbb volt, mint a Quechua túrázós-futós modelljei. (eredetileg sk akartam barkácsolni egyet, de külön a víztartály annyiba kerül, mint egy egész táska....)

Most jön a poén és a cím magyarázata :)

Kivettem megnézni a tartályát és megakadt a szemem a cimkén:

Ha nem esett volna le a tantusz, azt akarják mondani , hogy ne tegyünk bele zsíros cuccot.....vajon miért sikerült románul leírni, de magyarul már nem?!

T100

Múlt hétvégén volt a Terep100. Jó lett volna megpróbálni, de kivételesen az eszemre hallgattam és nem neveztem be. Most persze nagyon sajnálom, még akkor is, ha bizonyára nem értem volna be szintidőn belül (sőt, talán csak reggelre :P ). Megy a "vita", hogy biztonságos volt-e, nem kellett volna lefújni az egészet, stb. Marhaság, szerintem. Durva volt, igen, biztosan, de egy terepultrától mi a manót várunk? Ha rossz az idő, durva lesz. Ott volt a honlapon, hogy fizikailag és mentálisan felkészült futóknak ajánlott csak a részvétel....

Lusta vagyok visszakeresni a szerzőt, de ezt írta egy fórumra, amivel nagyon-nagyon egyetértek:

...azért valahol titkon mindannyian ilyen teljesítésről álmodunk...

Igen. Én igen.

Bozótláb

Kedves kommentelőm, András (tapsoljukmeg) nem bírt ellenállni fetisiszta hajlamainak :P és megkért, hogy "toljak fotót a talpamról". Természetesen, ennek semmi akadálya, kedves András.

Íme a képek, avagy a bozótkutyák talpa sem szőrös...

Bocs a nyakatekert pózokért, de az embörnek a saját talpát valahogy nem egyszerű fotózni :o A nyomi színekért is bocs, mobiltelefon kamerájával készültek a képek.

VB-izgalom-levezető és jótékony célú kocogás ifj.Schirilla Györggyel

A múltkor a sülysápi futónap után hallottam róla, hogy Schirilla György ismét ellátogat a Tápió-vidékre és jótékony céllal, a községek összefogását szorgalmazva, végigfut 21 településen, köztük a miénken is.

Megkérdeztem a Tápiómenti Tömegsport Alapítvány munkatársától, aki nem mellesleg a község kiváló testnevelője és atlétika edzője is, Czirják Gyuritól, hogy hogyan is alakul Schirilla úr programja és ennek megfelelően ma reggel nekiindultam, hogy Tápióságra elé kocogjak.

Akartam előbb kicsit mezítlábazni és amúgy is a focipálya felé kellett indulnom, így 10perc laza kocogás után a focipályán toltam - ha jól emlékszem - nyolc kört, ebből hármat résztávos jelleggel (rövid oldal kocogva, hosszú oldal fokozó)

10 órakor elindultam Ság felé a főút mellett és hamarosan jött is szembe Scirilla György néhány iskolás és a kísérőautója társaságában. Csatlakoztam, pár szót váltottunk és kocogtunk vissza Szecsőre. Itt a községtáblánál már várták őt Czirják Gyuri és az Alapítvány más képviselői és szecsői iskolások. Kis pihenő után (mert kissé előrébb voltunk az időtervhez képest), lekocogott a kis csapat a alsós iskolához ahol Incze Sándor polgármester úr és a gyerkőcök köszöntötték Scirilla Györgyöt. Innen rengeteg gyerekkel vonultunk a Honvédségig ahol az óvodánál kis frissítővel várták a csapatot és a gyerkőcök emléklapot kaptak. Megismerhettem az Alapítvány elnőkét, majd Czirják Gyuri bemutatott Scirillának, mint a falu egyetlen ultrását
Persze kérdezte, hogy mit futottam utoljára, mondom Sárvár, 24 órás, 151km. Aszondja az rettenet Mondom, átúszni a zajló Dunát nem rettenet?

Beszélgettünk pár szót az ultrázásról és persze emlegettem neki a VB-n épp szereplő szuper magyarokat!

Innen már csak egy maroknyi társaság kísérte őt a bekötőútig, majd viszakocogtunk, mert a Szentmártonkátáig vezető rövid szakaszt autóval kényszerült megtenni, ugyanis a rendőrség nem engedélyezte a főúton futást.Onnan még Farmosra ment és ott ért véget az Összefogás a Tápió-vidékért akció.

Én is kaptam aláírt emléklapot

24 órás VB

Hajrá Magyarok!!!!

Gurdon Éva

Máténé Varju Edit

Lubics Szilvia

Horváth Mónika

Lajkó Csaba

Kónya Ákos

Szitó Ervin

Zahorán János

Szabó Sándor

Cserpák József

kihagytam valakit?

aktuális állást ITT lehet követni

Futááááááás!!!!!

Mezítlábas elmélkedés

Kocorászok mezítlábasan továbbra is, és még mindig nem azért mert divattá kezd válni hanem mert jólesik, úgy tűnik az örök szenya bokámnak is jót tesz és mert addig se kell új cipőt venni :)

Olvasgatok is a témában ezt-azt és néha gondolkodni is szoktam, bármily meglepő :P Most, így a nemrégiben lezajlott eseményeken rólam készült fotókat nézegetve és a múlt hétvégi sülysápi futónapon kocogott távra visszagondolva az alábbi elmélkedésre vetemedtem.

Mindenütt azt hallani-olvasni, hogy az ideális futótechnika az ha talppárnára, a talpunk elülső részére érkezünk, a sarokra érkezést pedig máglyára kívánják sokan, rengeteg - amúgy logikusnak tűnő - indokkal alátámasztva elméletüket. No, én mind a két féle stílusban tudok és szoktam is futni és még azt sem mondhtanám, hogy mezítláb csakis elsőtalpra érkeznék. Simán tudok ugyanúgy saroktól lábujjakig végiggördülve is lépni mezítláb is, sőt ha apró szúrós kavicsok vannak az úton, akkor önkéntelenül így lépek, mert ha a lábközépcsontok fejének magasságában trappolok rá ilyen kis jószágra az tud fájni nem kicsit. Most Sülysápon például nagyrészt így futottam mezítláb és csak a füves focipályán volt az "igazi" forefoot-strike ahogy az a nagykönyvben állítólag meg vagyon írva. Természetesen, ha tempósabban futok, akkor mindig a talpam elülső része ér először (akár kizárólag) földet.

Ezeken elmélkedve eszembe jutott a a nagy forefoot-divat ellenzőinek azon érve, hogy az evolúció épp azért produkált nekünk ilyen szép gömbölyű sarokcsontot, hogy gördülhessünk rajta....

Én azt gondolom, az igazság megint valahol félúton van. Nem hinném, hogy mindenkinek azzal kéne kínoznia magát, hogy erőszakkal átneveli a testét egy tök más futóstílusra mint amit eddig megszokott. A lényeg, hogy sérülésmentesen, fájdalommentesen, jókedvvel tudjunk futni. Aki úgy érzi, valami nem stimmel, sérülésekkel, bizonytalan eredetű fájdalmakkal küzd, annak ajánlom, hogy erősítse lábizmait - akár mezítlábazással - és gondolkodjon el a futótechnikáján, de ne azért mert a szomszéd is Vibrams-ban fut és az hű de cool....

Sülysápi Futónap

Vasárnap kilátogattunk a futónapra és nem bántuk meg :) Most új helyszínen, az általános iskolánál rendezték ami nagyon klassznak bizonyult. A füves focipálya jobban is illeszkedik egy ilyen eseményhez, mint a korábbi mini park, ráadásul van egy szuper játszótér is.

Reggel az ovis futammal kezdtek ahol természetesen mindkét gyerkőcöm futott. Egy 310méteres kört kellett szaladniuk a füves pálya körül, utána pedig kaptak egy kisdobozos üdítőt és egy szép piros almát (jé, végre valahol nem édesség a jutalom!)

Ezután sorba jöttek az egyes gyerekfutamok, korosztályonként, majd a három hosszabb táv, 3,7km, 10km és félmaraton. Anyuék vigyáztak a srácokra amíg futottam és sajnos leszavazták a félmaratont, így beneveztem a két rövidebbre. Kedves futós-túrázó ismerőssel kocogtam a rövidet mezítláb, látványosak voltunk: ő babakocsit tolva én cipőtlenül :P Két kört kellett futni a környező utcákon kijelölt pályán, mindkét alkalommal a focipályán is körbefutva ahol Judit lelkesen csatlakozott hozzám. Egész ügyes ez a gyerek!

A tizesre azért visszavettem a lábbelit, mert nem ismertem az útvonalat és az előzőn is volt egy igen rusnya szakasz kavicsos aszfalt apró törmelékkel :) A mezőny még a félmaratonistákkal kiegészülve is igen szolíd volt, így nem okozott nagy meglepit, hogy meglehetősen laza futással a korosztályomban másodikként, a nők között ötödikként értem célba. Nem vittem órát, de érzésre épp hatoson belül volt az átlag. Nem vártuk meg az eredményhirdetést, így nem tudom, mit is nyertem a tapasztalaton és az élményen kívül, de beszéltem az egyik szervezővel és majd átveszem valamikor. Több ismerőssel is összefutottam, külön gratula a Makai párosnak és Rókalacinak és bocs, hogy nem vártam meg a befutótokat.

Amíg én futottam, a gyerkőcök játszótereztek, illetve a Hétpróbás Gézengúz nevű ügyességi játékon vettek részt ahol különféle feladatokat kellett teljesíteni (célbadobás, mocsárjárás, stb) és így lehetett elnyerni a játék nevében szereplő becses címet, no és egy klassz gumilabdát :)

Elmélkedés

Még egy kis elmélkedés a 24órásról, meg úgy általában. Elolvastam Berzso beszámolóját (újak tájékoztatására ő volt a "nagy ellenfél") és nem tudtam, hogy szégyelljem magam vagy büszke legyek. Ő szépen megtervezte a felkészülését, fokozatosan haladt a távokkal, edzett, szervezett-tervezett és aztán mindezt megkoronázva okosan versenyezve érte el a megérdemelt helyezést és a 150kört.

No és én? Tavaly elhatároztam, hogy idén ha fene fenét eszik is ott leszek Sárváron. Aztán pár héttel a verseny előtt elhatároztam, hogy a 24órásra nevezek. Felkészülés, tervezés nem volt. 2010 első negyedévében összesen 260km-t futottam és 133km-t túráztam, szinte csak hangulatra hagyatkozva, koncepció nélkül. Persze, valahol gondoltam rá, hogy idén szeretnék futni egy 24 órást, de hogy mikor, hol és főleg, hogyan, arról nem elmélkedtem.

Hogy miért feltételeztem, hogy edzés nélkül lehet csak úgy lazán 24órát futni? Nem tudom. Eddig is csak a tempómmal voltak gondok, a táv ritkán okozott nehézséget. A kezdeti hirtelen terhelések óta különösebb láb vagy egyéb mozgásszervi problémáim sem voltak, hólyagokra pedig egyáltalán nem vagyok hajlamos. Úgy gondoltam, ha Almádiban relatíve lazán megvolt 88km akkor a duplája álomszerű volna, de 150-160 nem lehetetlen. Csak "okosan", lassan, aztán lesz valahogy.

Így indultam neki és azzal a feltett szándékkal, hogy bármennyire futom is szét magam, itthon nem fog rajtam látszani, hogy épp kerek egy napig kocogtam. Ez persze sokak számára hülyén hangozhat, de nekem fontos.

És bejött! Az első 12 órában megvolt 80km, ebből 140körülre saccoltam a lehetséges végeredményt. Fura volt, hogy pár óra után a szokásos részek kezdtek fájdogálni, úgymint bal boka, deréktáj, vállak, néha csípő és talp, de ahogy telt az idő ezek egyszerűen elmúltak. Akkor azt gondoltam, talán csak az endorfin hatott és azért nem éreztem fájdalmat, de később sem lett rosszabb, így bizonyára nem ezért volt. Talán a takarékos kocogás afféle "kutyaharapást szőrivel" effektust váltott ki, de tényleg rendben volt mindenem a végére. A fürdőben is csak a csúszós padló és a bokám miatt óvatoskodtam. A kocsiban ücsörgés nem esett jól, főleg hogy nem tudtam rendesen kinyújtani a lábamat, de hazaérve már úgy éreztem magam, mint bármelyik félnapos túráról hazajövet és másnap reggel ott folytattam mindent ahol szombaton abbahagytam. Ha valaki netán olvas, ne vegye ezt nagyképűségnek, csupán tény.

Az egész dolog valahogy szürreálisnak tűnt. 150km végülis nem kevés, de így hogy utána szinte alig éreztem, valahogy szégyelletesnek tűnt. Mindenki úgy gratulált, mintha a Spartathlont teljesítettem volna, miközben - bár az élmény kétségkívül óriási volt - én egyáltalán nem éreztem falrengető teljesítménynek. Előtte viccelődtem Berzsóval, hogy majd meccselünk és készüljön, de valójában kevés komolyság volt benne. Csupán hajnalban kergettem meg őt kicsit, hátha sikerül lefaragni a hátrányt, de azt gondolom, ha sikerült volna utolérnem akkor sem előztem volna le. Egyszerűen én nem versenynek fogtam fel. Persze klassz lett volna ha nem köröz le két egész körrel, ezért tempóztam egy picit :)

A szekszárdi félmaraton alapján azt hiszem fizikailag ugyanott vagyok, mint Sárvár előtt. Ha igaz a két hetes szuperkompenzáció sztori, most hétvégén nagy PB-t kéne fussak. No, majd meglátjuk :) A T100-on biztosan nem indulok, tisztességes teljesítéshez nem vagyok elég felkészült, lazázni meg ez most kicsit költséges buli lenne. A K100 viszont valószínű és remélem sikerül tempósan teljesíteni. Kéne találnom egy-két társat az éjjeli szakaszra, hogy ne tévedjek el :P

Angyalom, cillagom, szeretjük a bort!

Szekszárd, félmaratonnak álcázott nehezített terepgyakorlat. Szuper szervezés, kedves emberek, nehéz, de gyönyörű terep, jó társaság és finom borok. Mi kellhet még? Steve-vel, Yoyookával és Nyuszival kocogtunk, lájtosan, bulizva, és végigkóstoltuk a kínálatot, daloltunk, sőt Yoyooval még táncra is perdültünk!

Kicsit bővebben:

Szüleimmel és gyerkőceimmel utazgattunk a helyszínre, ugyanis amikor felvetettem, hogy gyermeket kéne őrizni amíg én Szekszárdon leszek, Anyukámnak bevillant, hogy ott lakik egy rég nem látott kolléganője akit már ezerszer meg akartak látogatni. Így még reggel nekiindultunk az útnak, elsőként felkaptuk a rajtszámomat, aztán elcsevegtünk az említett hölggyel és kis (nagy) családjával, majd kalóriafeltöltést tartottunk az útbaeső gyorsétteremben (a gyerkőcök kedvéért, amúgy Szekszárdon hasonló költséggel a főtéren is ehettünk volna, étteremben, na mind1)

Ezután a srácok eldőltek pihizni nagypapa autójának kényelmes rakterében, én pedig becéloztam a rajthelyet. Rengeteg ismerőssel találkoztam rögvest, beszélgettünk, fotózkodtunk, bemelegítést-imitáltunk és már mehettünk is a rajthoz. A rajt pillanatáig vacilláltam, hogy keményen megfussam-e a távot vagy vegyem inkább bulira és végül az utóbbi mellett döntöttem amit egy cseppet sem bántam meg. Steve és a köré gyűlt hölgykoszorú mellé csapódtam és végigbuliztuk az egész távot. PB-t ha akartam volna se tudtam volni futni ezen a kemény terepen, így viszont fantasztikus hangulatban, lazán, kényelmesen kocogtunk, viccelődtünk, fröccsöztünk, élveztük a tájat, a társaságot és persze a borokat :) A kilátót (melyet kétszer kellett megmászni) már ismertem tavalyról, ugyanis szilveszterkor Dildi felvitt minket, de autóval valahogy nem tűnt ilyen meredeknek :P A lejtőket viszont nagyon élveztem, imádok lefelé futni! A cél előtt csatlakozott hozzánk a lányom is és kézenfogva robogtunk a célba. Gyönyörű kerámia érmet kaptunk és a csomagban egy üveg bort is. Sajnos a beígért sajtot hiába kerestem :(

Szuper verseny volt, jövünk jövőre is!

Szekszárdi Borvidék félmaraton

Így a 24órás után alig egy héttel jó teszt lesz ez a verseny, hogy mennyire sikerült regenerálódni. Valószínűleg nem most fogok PB-t futni, így akár megideológizálhatok magamnak egy laza, kocogós, fröccsözős félmaratont, mondjuk Pocokharcsával. Úgyis annyit emlegetjük, hogy majd futunk együtt, de mindig otthagyom szegényt.